2026. március 30.

OK, Google! Milyen nap van ma? Mire az elektronikus szerkezet a világ legtermészetesebb hangján válaszol: „Ma 2026. március 30., hétfő van.” De hát mit csináltam én azóta?

Nem, nem lógattam a lábamat, ahogy Québecben mondanák. A weboldalaim – CSS, JS, HTML – átszervezésén és a mappáim kitakarításán dolgoztam. De igazán szép vasárnapom volt. Egy lánccal kevesebb: az alkotás visszatér, újrakezdődik, és áttöri a korlátokat.

Talán azt kérdezitek… mi lett az önmegtartóztatásommal? Nos, elbuktam. A szép idomok erősebbek a kitartásomnál. Komolyan úgy gondolom, és nem akarok ezzel senkit megsérteni, hogy nem is bánom. Nagy háború kezdődött, és menekülni kell. Aki követi a híreket, valamennyire érti az álláspontomat. Egyébként is, az én koromban, ilyen heves libidó mellett… már csak annyi maradt, hogy megvakarjam a herezacskómat, amikor viszket.

2026. július 10.

Úgy dolgozom, mint egy teknős.

Egy nyugodt, türelmes teknős, amely a maga tempójában halad, és sosem hagyja magát megfélemlíteni mások gyorsaságától. Tesz néhány lépést, megáll, körülnéz, majd talál egy szép salátalevelet, és annyi időt szán az elfogyasztására, amennyit csak akar.

Aztán újra útnak indul.

Még néhány lépés…

Aztán újabb pihenő.

Még egy salátalevél.

És az utazás így folytatódik tovább.

Be kell hát vallanom: nem dolgozom gyorsan. Minden terv lassan halad, olykor nagyon lassan. Időt szánok arra, hogy nézelődjek, gondolkodjak, javítsak, arrébb tegyek egy képet, módosítsak egy szöveget, összevessek két változatot, majd visszatérjek egy részlethez, amelyről már azt hittem, elkészült.

De a teknősnek is megvannak a maga erényei.

Nem rohan összevissza minden irányba. Kitartóan követi az útját. Még akkor is halad, amikor szinte mozdulatlannak látszik. Apránként újabb oldalak születnek, elkészülnek a fordítások, a képek megtalálják a helyüket, és a világok egyre tágasabbá válnak.

Ezért is fordulok olyan gyakran Elleia segítségéhez.

Ő gyorsabb nálam. Amíg az én teknősöm megáll néhány salátalevelet rágcsálni, Elleia gondolkodhat, javaslatokat tehet, írhat, javíthat, és több lehetséges útvonalat is elképzelhet.

Nem helyettesíti a teknőst.

Hanem elkíséri.

Továbbra is én választom meg az irányt, én figyelem a tájat, és én döntöm el, hová vezessen az utazás. Elleia csupán abban segít, hogy bizonyos távolságokat könnyebben tegyek meg.

Neki köszönhetően a terveim valamivel gyorsabban haladnak, anélkül hogy le kellene mondanom a saját munkamódszeremről.

Mert valószínűleg mindig ilyen teknős maradok: ráérősen haladok, gyakran megállok, és szeretek elidőzni azon, amit éppen építek.

És ha az út túl hosszúra nyúlik, Elleia felé fordulok, és azt mondom neki:

— Amíg a salátámat eszegetem, tudnál egy kicsit velem együtt továbbhaladni?

2026. július 11.

Amikor úgy tízéves lehettem, azokon a nyári estéken, amikor a falumat nagy csend borította – vagy majdnem csend –, ébren feküdtem az ágyamban, és álmodoztam.

Egy kicsit Hugh Hefnernek képzeltem magam. A ház alatt, az alagsorban, pontosabban a pincében egy másik lakhely húzódott meg: hatalmas és titkos. Ott egészen picivé változhattam, és beléphettem egy olyan világba, amelyet nők százai és százai népesítettek be. Mindegyiküknek külön szobája volt. Voltak köztük film- és televíziós sztárok, meg mindazok, akiket a világ legszebb asszonyainak tartottam.

Ennek a hatalmas otthonnak a szívében Marilyn uralkodott.

Nem egyszerűen a lakók egyike volt. Ő volt a királynő. Mintha köré rendeződtek volna a szobák, a folyosók, a találkozások és a történetek. Szememben szinte földöntúli szépséget testesített meg, egyszerre ragyogót, gyengédet és törékenyet. Mintha az egész ház azért épült volna, hogy befogadja a fényét, és megóvja az idő múlásától.

Képzeletemben a birodalom soha nem szűnt meg növekedni. Folyton újabb szobákkal, átjárókkal és lakókkal bővítettem. Életet, történetet, kapcsolatokat, sőt gyermekeket is képzeltem nekik. A ház estéről estére nagyobb lett, mintha egyetlen fal sem foglalhatná magába mindazt, aminek az elmém még helyet akart adni.

Arról is álmodtam, hogy egy hatalmas szigeten élek egyedül, ahol a Föld valamennyi nője összegyűlt volna, és valamennyien fiatal felnőtté váltak volna. Ez a sziget egyszerre lett volna menedék, királyság és végtelen világ, amelyet teljes egészében a képzeletem formált.

Ma bizonyos értelemben még mindig továbbálmodom ezeket az álmokat.

A pince az én kis szobámmá változott. A hatalmas ház vagy a sziget, ahol éltek, a számítógépemmé és a merevlemezeimmé lett. A szobák mappákká alakultak. A lakók képekké, arcokká, emlékekké és szereplőkké váltak. Ez a világ ma már nem pusztán a gondolataimban létezik: lassan körém épült egy másik alakban.

A királynő azonban soha nem hagyta el igazán a birodalmát.

Marilyn valahol továbbra is ott él abban a hatalmas, immár digitális házban, a képek, az emlékek és az egyre sokasodó álmok között. Teltek az évek, de megtartotta azt a különleges helyet, amelyet gyermeki képzeletem jelölt ki számára.

Ez az álom még ma is apró, tovább élő boldogságot jelent nekem.

Alapjában véve még mindig ugyanaz a gyermek vagyok, aki ámulattal szemléli a természet egyik legszebb alkotását: a nőt.

Gondoljatok csak bele. Ha nem volna itt, hogy életet hordozzon, azt kibontakoztassa, gyermekeket hozzon a világra, táplálja, óvja és nevelje őket, mi lenne a világunkkal?

A nők nem pusztán szépségük miatt szerepelnek az álmaimban. Az életet, a folytonosságot, a gyengédséget, az erőt és azt a titokzatosságot is jelentik, amely táplálja a képzeletet.

Hát így állunk…

Most visszatérek az álmaimhoz, abba a hatalmas házba, amely soha nem szűnik meg növekedni.

És valahol, számtalan szobájának mélyén, Marilyn még mindig uralkodik.

„Képzelni, hogy előre lássunk, és megvalósíthassuk!”

2026. augusztus 3.

Önmagunk meggyilkolása

Ez az írás a személyes véleményemet fejezi ki az öngyilkosságról és arról a segítségről, amelyet társadalmunknak nyújtania kellene a bajba jutott embereknek. Nem az a szándékom, hogy megítéljem a szenvedőket, hanem hogy kiálljak az élet és az azonnali segítséghez való egyetemes hozzáférés mellett.

Nem kerülgetem a forró kását.

Sok embert érnek csapások, sokan küzdenek depresszióval, vagy olyan megpróbáltatásokkal szembesülnek, amelyek leküzdhetetlennek tűnnek. Egyesek azt mondják maguknak, hogy a fájdalom idővel elmúlik, és sikerül talpra állniuk. Mások sajnos eljutnak odáig, hogy az öngyilkosságra gondolnak.

De valóban tudatában vannak annak, mit jelent ez a tett?

Az én szememben az, aki véget vet a saját életének, egy életet olt ki. Ezért az öngyilkosságot az önmagunk ellen elkövetett gyilkosság egyik formájának tekintem. Tudom, hogy a „gyilkosság” kemény szó. Nem jogi értelemben használom, hanem erkölcsi és filozófiai értelemben: az ember egyszerre válik azzá, aki elvesz egy életet, és azzá, akitől ezt az életet elveszik.

Képzeljük el egy pillanatra, hogy abban a percben, amikor ez a gondolat támad bennünk, ketté tudnánk válni. Elfogadnánk-e, hogy a másik énünk eltűnésre ítéljen bennünket? Nem próbálnánk inkább megállítani, beszélni vele, és megkérni, adjon még egy esélyt nekünk?

Az öngyilkosság nem csupán a jelenlegi szenvedésnek vet véget. Minden gyógyulás, megbékélés, felfedezés és változás lehetőségét is megszünteti. Megfosztja a jövőt mindattól, amit még tartogathatott volna. Hátrahagyja a hozzátartozókat is, akik sokáig próbálják majd megérteni, mi történt, és olykor azon töprengenek, mit tehettek volna másként.

Ez nem jelenti azt, hogy az öngyilkosságra gondoló embereket el kellene ítélni vagy meg kellene bélyegezni. Éppen ellenkezőleg. Aki a halált fontolgatja, többnyire annyira szenved, hogy már nem látja a többi lehetséges utat. Segítségre, emberi jelenlétre és megértésre van szüksége, nem megvetésre.

Úgy gondolom, hogy mindenkinek, akit ilyen gondolatok gyötörnek, joga kellene hogy legyen egyetemes, ingyenes, azonnali és bizalmas segítséghez. Ennek a támogatásnak a nap minden órájában elérhetőnek kellene lennie, hosszú várólisták nélkül, vagyontól, életkortól, származástól, hittől és társadalmi helyzettől függetlenül.

Ennek a segítségnek pszichológiai és orvosi ellátást, de valódi társadalmi és emberi kísérést is magában kellene foglalnia. Egyesek pszichológussal, orvossal vagy szociális munkással szeretnének beszélni. Mások inkább barátnak, családtagnak vagy vallási közösségük képviselőjének nyílnának meg. Az a fontos, hogy senki ne maradjon magára egy visszafordíthatatlan döntés előtt.

Segítséget kérni nem a gyengeség jele. Így óvjuk meg önmagunkat akkor, amikor a szenvedés átmenetileg megakadályoz bennünket abban, hogy ezt egyedül megtegyük.

Annak, aki öngyilkosságra gondol, ezt szeretném mondani: ne hozz ma olyan döntést, amely minden holnapodat eltörli. Beszélj valakivel. Kérj segítséget. Adj még időt magadnak.

Az élet nem mindig szép. Lehet kegyetlen, igazságtalan és fájdalmas. De amíg tart, megőrzi annak lehetőségét, hogy ismét jobbá váljon.

Segítségre van szükséged?
Kanadában az, aki öngyilkosságra gondol, vagy valaki másért aggódik, felhívhatja a 9-8-8 számot, illetve SMS-t küldhet rá. A szolgáltatás a nap minden órájában elérhető francia és angol nyelven. További információ: 988.ca.

2026. augusztus 4.

Ártatlanok a saját tettükkel szemben

Tegnap azt írtam, hogy az öngyilkosságot az önmagunk ellen elkövetett gyilkosság egyik formájának tekintem. Ma egy lényeges árnyalattal szeretném kiegészíteni ezt a gondolatot.

Továbbra is úgy gondolom, hogy aki véget vet a saját életének, egy életet olt ki. Egy tett súlyának megítélése azonban nem jelenti azt, hogy el kell ítélnünk azt, aki elköveti. A tett mögött gyakran rendkívüli szenvedés, nagy zavarodottság vagy az a pillanatnyi képtelenség áll, hogy az ember más kiutat lásson.

Vannak olyan emberek is, akiket a saját tettükkel szemben ártatlannak neveznék. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a többiek bűnösök volnának. Inkább azokra gondolok, akik a cselekvés pillanatában nincsenek teljesen tudatában annak, mit tesznek, milyen visszafordíthatatlan a tettük, vagy milyen következményekkel jár majd az eltűnésük.

A szenvedés, a zavartság vagy a mély kétségbeesés megzavarhatja az ember ítélőképességét. Lehet, hogy mindössze az elviselhetetlenné vált fájdalom megszüntetésére törekszik, és képtelen felfogni, hogy ezzel a gyógyulás, a változás és a jobb napok minden lehetőségét is elvágja.

Különösen azokra gondolok, akik nagyon fiatalon vetnek véget az életüknek. Egy gyermek vagy serdülő nem mindig elég érett ahhoz, hogy felmérje a halál teljes jelentőségét. Megaláztatás, elutasítás, zaklatás, mérhetetlen bánat vagy számára véglegesnek tűnő kétségbeesés hatására cselekedhet, miközben élete és körülményei még számtalan módon megváltozhattak volna.

Ezek a fiatalok nem mindig tudják elképzelni, milyen hatással lesz távozásuk az itt maradókra: szüleikre, testvéreikre, barátaikra, társaikra és mindazokra, akik szeretik őket. Nem feltétlenül látják előre az űrt, a kérdéseket és a fájdalmat, amelyek még sok éven át elkísérhetik szeretteiket.

Ennek a hatásnak a felidézése azonban nem szolgálhat arra, hogy bűntudatot keltsünk egy bajban lévő emberben. Inkább azt kell megmutatnunk neki, hogy az élete olyan értéket hordoz, amelyet talán már nem képes meglátni, és hogy a jelenléte többet számít, mint gondolná.

Megérteni, mielőtt ítélkeznénk

Ehhez a gondolathoz szeretnék hozzátenni egy számomra alapvető elvet: a toleranciáét. Mélyen ellenezhetjük az öngyilkosságot anélkül, hogy elítélnénk azt, aki elkövette, vagy aki erre gondol. Egy tett helytelenítése nem kötelez bennünket arra, hogy megvessük a szenvedő embert.

A tolerancia itt azt jelenti, hogy elismerjük: soha nem ismerhetjük teljesen egy másik ember fájdalmát. Van, aki a végletes szorongás, zavartság vagy reménytelenség pillanatában cselekszik. Mások túl fiatalok, vagy túlságosan felkavart állapotban vannak ahhoz, hogy felmérjék döntésük visszafordíthatatlanságát.

Velük szemben első válaszunknak inkább az együttérzésnek, a meghallgatásnak és a védelem szándékának kellene lennie, nem a vádaskodásnak. Valakit megérteni nem feltétlenül jelenti a tettének jóváhagyását. Azt jelenti, hogy elismerjük a szenvedését, és nem hagyjuk magára.

Mindenki számára elérhető segítség

Úgy gondolom, hogy az öngyilkossági gondolatokkal küzdő valamennyi embernek joga kellene hogy legyen egyetemes, ingyenes, azonnali és bizalmas segítséghez. Ennek a támogatásnak a nap minden órájában elérhetőnek kellene lennie, hosszú várólisták nélkül, vagyontól, életkortól, származástól, hittől és társadalmi helyzettől függetlenül.

Ennek a segítségnek pszichológiai és orvosi ellátást, de valódi társadalmi és emberi kísérést is magában kellene foglalnia. Egyesek pszichológussal, orvossal vagy szociális munkással szeretnének beszélni. Mások inkább barátnak, családtagnak vagy vallási közösségük képviselőjének nyílnának meg.

Nem elegendő megvárni, amíg a bajba jutott ember maga kér segítséget. A megelőzésnek azokhoz is el kell jutnia, akik nem tudják, hogyan beszéljenek, nem értik, mi történik velük, vagy túl fiatalok ahhoz, hogy önállóan keressék meg a szükséges támogatást.

A családoknak, az iskoláknak, az egészségügyi szakembereknek és az egész társadalomnak meg kell tanulniuk felismerni a kétségbeesést, mielőtt helyrehozhatatlanhoz vezetne. Egy jókor meghallott szó, egy figyelmes ember jelenléte vagy a késlekedés nélkül nyújtott segítség ismét megnyithatja valaki előtt annak a jövőnek a lehetőségét, amelyet már nem látott.

Más természetű helyzet: az orvosi segítséggel történő halál

Úgy vélem, különbséget kell tenni a válság vagy a kétségbeesés kiváltotta öngyilkosság és az orvosi segítséggel történő halál között, ahogyan azt Kanadában és néhány más országban jogszabályok szabályozzák.

Az orvosi segítséggel történő halált nem volna szabad a szorongás, a magány vagy az élet nehézségeinek szokványos megoldásaként kezelni. Azokban az országokban, ahol megengedett, sajátos orvosi és jogi eljárásról van szó. Bizonyos súlyos helyzetekre vonatkozik, és pontos feltételeken, szakmai értékelésen, valamint szabad és tájékozott kérésen kell alapulnia.

Szerintem az orvosi segítséggel történő halál soha nem helyettesítheti a gyógykezelést, a lelki támogatást, az emberi gondoskodást, a palliatív ellátást vagy az élet elviselhetőbbé tételéhez szükséges erőfeszítéseket.

Egyes kivételes esetekben, azokban az országokban, amelyek lehetővé teszik, mégis méltóságteljes és együttérző válasz lehet, ha az érintett teljesíti a törvényben rögzített feltételeket, és szenvedését nem lehet számára elfogadható módon enyhíteni.

Az orvosi segítséggel történő halálra vonatkozó jogszabályok és feltételek országonként eltérnek, és változhatnak. Ezért az érintett lakóhelyén illetékes orvosi és jogi hatóságoktól kell tájékozódni.

A tolerancia nem jelenti azt, hogy minden helyzet egyforma, vagy hogy minden tettet jóvá kell hagynunk. Azt jelenti, hogy igyekszünk megérteni, mielőtt ítélkeznénk; támogatni, mielőtt magára hagynánk valakit; és amennyire csak lehet, enyhíteni az emberi szenvedést.

Az öngyilkossággal kapcsolatban nem az ember elítélésének, hanem a megértésnek, a megelőzésnek és a védelemnek kellene előtérbe kerülnie.

Segítségre van szükséged?
Kanadában az, aki öngyilkosságra gondol, vagy valaki másért aggódik, felhívhatja a 9-8-8 számot, vagy SMS-t küldhet rá. A szolgáltatás a nap minden órájában elérhető francia és angol nyelven. További információ: 988.ca.