Louise-nak nemet kellett volna mondania.
Abban a pillanatban tudta ezt, amikor Pascal Pascal a Szövetek szíve pultjára tette a kalapját, mintha a sors bizonyítékát helyezné oda.
— A lakás miatt jöttem — ismételte.
A mondat egyszerűnek tűnt. Pedig nem volt az. Pascal körül semmi sem maradt sokáig egyszerű. Egy értesülésből előjel lett, egy ügyetlenségből legenda, egy erkölcsi tartozásból regényfejezet.
Louise összefonta a karját.
— Tényleg lakást keres?
— Évek óta.
— Akkor bizonyára nagyon rosszul keres.
— Vagy nagyon türelmes vagyok.
— Vagy nagyon válogatós.
— Inkább úgy mondanám, hogy a megfelelő mennyezetre vártam.
A sálak mellett álló Marie-Soleil elfojtott egy mosolyt. Claire és Pierrette, akik már húsz perce azt állították, vissza kell menniük a kávézóba, egy centimétert sem mozdultak. Mintha még a kirakati próbababák is a beszélgetés felé hajoltak volna.
Louise az ajtóra mutatott.
— A hirdetés tévedésből van ott. A tulajdonosnak le kellett volna vennie.
— Egy tévedésből kitett hirdetés gyakran őszintébb, mint egy meghívás.
— Mindig így beszél?
— Csak akkor, amikor nincs mivel védekeznem.
— Különös. Én inkább azt mondanám: amikor megpróbál megkerülni egy zárt ajtót.
Pascal kissé meghajtotta a fejét, szinte elismerően.
— Nagy ügyességet tulajdonít nekem.
— Inkább sok hátsó szándékot.
Pascal elmosolyodott.
A mosoly szelíd volt, szinte alázatos. Louise mégis úgy érezte, valaki e mögött a mosoly mögött jegyzetel. Nem ceruzával. Valami nehezebben megragadható értelemmel. Pascal nem csupán az üzletet nézte. Felmérte az embereket. A távolságokat. A bizonytalanságokat. A gyenge pontokat.
Jean befektetésként tekintett volna a lakásra. Pascal úgy akarta elfoglalni, ahogy az ember egy színpadot foglal el.
— Megnyugtatom — mondta. — Nagyon csendes bérlő vagyok.
Claire köhintett.
Pierrette a mennyezetre emelte a szemét.
Pascal feléjük fordult.
— Mi az?
— Csendes? — ismételte Pierrette. — Te?
— Azt mondtam, nagyon csendes. Nem azt, hogy láthatatlan.
— Köpenyben jársz egy környékbeli étterembe.
— Éppen ezért. A különcségemet a ruháimba sűrítem, hogy máshol ne szóródjon szét.
— Nem működik — mondta Claire.
Louise akaratlanul felnevetett. Egyetlen másodpercre. Csak egyre. Pascal azonban észrevette. Bátorításként fogadta a nevetést.
— Látja, Lang asszony — kezdett rögtön könyörögni. — Ártalmatlan vagyok. Néha nevetséges. Gyakran szegény. De ártalmatlan.
Louise megmerevedett.
Pascal épp kijátszotta kedvenc lapját: kisebbnek mutatta magát, hogy lefegyverezzen másokat.
— Óvatos leszek az olyan emberekkel, akik magukról állítják, hogy ártalmatlanok.
— Bölcs ösztön.
— Nem sokat segít a saját ügyén.
— Épp ellenkezőleg. Inkább előre igazat adok önnek, mielőtt védekeznie kellene ellenem.
Briliáns mondat volt. Túlságosan is briliáns. Louise bizalmatlanságának szinte nemes színezetet adott, miközben Pascalt magát a tisztán látó, őszinte férfiak közé helyezte. Ugyanazzal a mozdulattal veszített és nyert. Ez volt az ereje.
Marie-Soleil lassan közelebb lépett.
— Úgy hallom, maga író?
— Elvileg.
— Megjelent már valami írása?
Louise majdnem elmosolyodott. Marie-Soleil pontosan ugyanarra a sebre tapintott, mint a kávézóban aznap reggel.
Pascal a szívére tette a kezét.
— Ön is?
— Én is micsoda?
— Ön is ott szeret ütni egy férfit, ahol a kéziratvázlatait őrzi?
— Szeretem tudni, kivel beszélek.
— Akkor igen, író vagyok. Nem, még nem jelent meg könyvem. És igen, ez az ellentmondás úgy követ, mint egy sovány kutya.
— A sovány kutya néha harap — mondta Marie-Soleil.
Pascal ránézett. Ezúttal lassabban mosolyodott el.
— Ön veszélyes.
— Nem. Csak észreveszem a dolgokat.
Louise hálásan nézett a barátnőjére. Marie-Soleilnek megvolt ez az adománya: mondhatott bármi furcsát, valahogy mégis mindig a dolgok közepébe talált.
Pascal ismét Louise-hoz fordult.
— Engedje meg, hogy megnézzem. Csak megnézzem a lakást. Ha nem felel meg, eltűnök a küszöbéről és a délelőttjéből.
— Megígéri?
— Megígérem, hogy eltűnök a küszöbéről.
— És a délelőttömből nem?
— Lang asszony, az enyémet máris beszennyezte azzal, hogy nem hajlandó megbocsátani nekem.
— Maga öntötte le kávéval a ruhámat.
— Látja? Már közös múltunk is van.
Louise válaszolni készült, de megszólalt a csengő. Belépett egy vásárló. Aztán még egy. A megnyitó folytatódott, hiába kerestek máris albérletet benne a katasztrófák.
A tulajdonos telefonon beleegyezett, hogy Louise gyorsan megmutassa a lakást. Örült neki. Túlságosan is. Szerinte valóságos áldás minden bérlő, akinek nincs kutyája, dobfelszerelése és nem ment csődbe a közelmúltban.
Pascalnak nem volt kutyája. A dobokkal kapcsolatban megesküdött, hogy sohasem érzett magában ritmikai elhivatottságot. A csődöt illetően azt felelte, hogy a szegénysége túlságosan állandó ahhoz, hogy összeomlások érjék.
Egy órával később Louise mögött ment fel a lépcsőn.
Az üzlet fölötti lakás nagyobb volt, mint Louise képzelte. Egy utcára néző keskeny nappali, egy világos hálószoba, egy kissé öreg konyha, előkelően nyikorgó padlók, hátul pedig egy ablak, ahonnan tetőket, lépcsőket, néhány villanyvezetéket és egy darabka eget lehetett látni.
Pascal némán járta végig a helyiségeket.
Ez a hallgatás jobban nyugtalanította Louise-t, mint a mondatai.
Végighúzta a kezét egy ablakpárkányon. Megállt a nappali közepén. Hallgatta a lába alatt a padlót. Aztán kissé előrehajolt, mintha a lakás már régóta beszélne hozzá.
— Nos? — kérdezte Louise.
— Itt tudnék írni.
— Ez nem bérlői referencia.
— Nem. Annál súlyosabb.
Az utcára néző ablakhoz lépett. Onnan látni lehetett a Szövetek szíve aranybetűs cégérét, fordítva tükröződve az üvegen.
— A cégérét is szemmel tarthatnám.
— Azt nem kell szemmel tartani.
— Ami fénylik, arra rászállnak a varjak.
Louise felsóhajtott.
— Pascal úr, sosem tudom, hogy hízeleg nekem, fenyeget vagy éppen egy mondatot készít elő.
— A három nem zárja ki egymást.
Ránézett. Ezúttal kevésbé színpadiasan. Szinte egyszerűen.
— Szükségem van erre a lakásra.
— Miért éppen erre?
— Mert az ön üzlete fölött van.
— Ez nagyon rossz válasz.
— Ez az egyetlen őszinte.
Louise hátralépett egyet.
— Nem is ismer engem.
— Nem. De már találkoztam önnel.
— És leöntött kávéval.
— Ez volt az első közös munkánk.
— Közös munkánk?
— Ön adott nekem egy jelenetet. Én adtam önnek egy foltot. Elismerem, nem egyenértékű a kettő.
Louise arca komoly maradt. Le akart menni, becsukni az ajtót, újra felhívni a tulajdonost, elmagyarázni neki, hogy ez az ember nem megfelelő bérlő. De volt benne valami, ami kíváncsibb volt az óvatosságánál, és szerette volna megtudni, miből is van valójában ez a férfi.
Nem volt a szokványos értelemben jóképű. Talán túl alacsony, túlságosan beburkolózott önmagába, túlságosan tudatában volt saját hatásának. De jelenléte volt. Nyugtalanító jelenléte. Mindig úgy látszott, mindjárt elesik, mégis pontosan ott ért földet, ahol akart.
— Fizetni fogja a lakbért?
— Igen.
— Időben?
— Amilyen gyakran csak lehet.
— Rossz válasz.
— Akkor igen.
— Nem fogja elriasztani a vásárlóimat?
— Miért tenném?
Louise sokáig nézte.
— Fogalmam sincs. Éppen ez zavar.
Pascal úgy emelte fel a jobb kezét, mintha bíróság előtt állna.
— Ünnepélyesen esküszöm, hogy szándékosan nem ártok a Szövetek szívének.
A szándékosan szó ott lebegett közöttük.
Louise felfigyelt rá.
— Maga lehetetlen ember.
— De rendelkezésre állok.
Nemet kellett volna mondania.
Ehelyett azt mondta:
— Beszélek a tulajdonossal.
Pascal kissé meghajolt.
— Nem fogja megbánni.
Ami egyes férfiak szájából gyakran azt jelenti: akkor bánja meg, amikor már késő.
________________________________________
A Szövetek szíve első hetei kívülről szépnek látszottak.
A kirakat vonzotta a tekinteteket. A vásárlók betértek, hogy megérintsék az anyagokat, kérdezzenek, dicsérjenek, megígérjék, hogy visszajönnek. Louise minden kedves mondatot úgy fogadott, mint egy láthatatlan perselybe hulló aprópénzt.
Csakhogy a bókokból nem lehetett lakbért fizetni.
Az eladások továbbra is bizonytalanok voltak.
Túl sok nő habozott. Túl sokan találták gyönyörűnek a ruhákat, de valamilyen alkalomra vártak. Túl sokan jöttek vissza egy barátnőjükkel, hogy megmutassanak neki egy kabátot, aztán mindketten távoztak, gazdagabban egy ingyen kapott lelkesedéssel.
Louise őrizte a mosolyát. A ritka vásárlásokat gondosan becsomagolta. Válaszolt a kérdésekre. Feljegyezte a kért méreteket. Háromnaponta átrendezte a kirakatot. Este egyedül, a bezárt pénztár mögött vezette a könyvelést.
A számok kevésbé voltak tapintatosak, mint a vásárlók.
Azt mondták: vigyázz.
Aztán: még mindig vigyázz.
Aztán: ez nem lesz elég.
Jean egy keddi délután látogatott be, három héttel a megnyitó után. Drága parfümjével, kezében a telefonjával és azzal a magabiztossággal érkezett, amelytől minden helyiség úgy érezhette, hogy éppen ellenőrzik.
— Szép — mondta.
Louise blúzokat rendezgetett.
— Köszönöm.
— Nagyon szép. Talán túlságosan is.
— Túlságosan szép?
— Túlságosan személyes. A vevőknek bele kell tudniuk képzelni magukat. Itt nagyon erősen érezni a te érzékenységedet.
— Ez az én üzletem.
— Éppen ezért. Egy üzletnek azokhoz kell tartoznia, akik vásárolnak benne, nem csupán ahhoz, aki álmodik róla.
Louise lassan visszatette a blúzt az állványra.
— Bátorítani jöttél vagy kijavítani?
— Mindkettőt, ha van eszed.
Jean végigpásztázta a helyiséget. Megérintett egy árcédulát.
— Néhány árat le kellene szállítanod.
— Nem tehetem.
— Azt sem teheted meg, hogy nem adsz el semmit.
— Most kezdem.
— Most költesz.
— Befektetek.
— A szavaktól nem változnak meg a számoszlopok.
Louise nem válaszolt. Igaza volt, és ettől még bosszantóbb lett.
— Bemutathatnék valakit — folytatta Jean. — Egy marketingtanácsadót. Nagyon hatékony.
— Nem engedhetem meg magamnak.
— Én előlegezhetem a pénzt.
— Nem.
— Louise.
— Nem, Jean.
Jean arca kissé bezárult. Nem nagyon. Túlságosan jól nevelte magát ahhoz, hogy rögtön kimutassa a bosszúságát.
— Inkább büszkeségből buksz el?
— Inkább nem akarok még többel tartozni neked.
Jean elmosolyodott.
— Már így is sokkal tartozol nekem.
A mondat hideg huzatként hatolt be az üzletbe.
Abban a pillanatban lépések visszhangoztak a belső lépcsőn. Pascal jött lefelé.
A hátsó ajtónál jelent meg, kezében egy csésze teával. Hosszú fekete mellényt viselt, és úgy festett, mint egy kiugrott pap, akinek nem sikerült befutnia az operaszínpadon.
— Milyen elragadó mondat — jegyezte meg.
Jean megfordult.
— Tessék?
— „Már így is sokkal tartozol nekem.” Csodálatos. Hallani benne a hitelező gyengéd szerelmét.
Louise lehunyta a szemét.
— Pascal…
— Hallgatok.
— Ön kicsoda…? — kérdezte Jean.
— Az emeleti bérlő.
— Á, a költő.
— Á, az előlegek ura.
Jean összehúzta a szemét.
— Mi már találkoztunk.
— Egy üvegen keresztül. Az ön keze igen sokatmondóan pihent Lang asszony derekának alján.
Louise azonnal közbelépett.
— Pascal, elég legyen.
Pascal lehajtotta a fejét.
— Bocsánat. Néha összetévesztem az őszinteséget a fölösleges díszítéssel.
Jean is elmosolyodott, de az ő mosolyában semmi könnyedség nem volt.
— Louise, már jobban értem, miért utasítod vissza a tanácsaimat. Olyasvalakitől kapsz tanácsot, aki nyitvatartás közben köntösben sétál le az emeletről.
— Ez nem köntös — mondta Pascal. — Ez egy tragikus mellény.
— Főleg pedig üzletileg nem szerencsés.
— Ebben ön szakértő.
A két férfi egymás szemébe nézett.
Louise érezte, hogy valami veszélyes telepszik közéjük. Jean fennhéjázó volt, de egyenes. Pascal mintha élvezettel buktatta volna el mások önteltségét, hogy a sajátját jobban elrejtse.
— Jean — mondta Louise —, később még beszélünk.
— Természetesen.
Jean újra kézbe vette a telefonját, Louise-hoz hajolt, és olyan puszit nyomott az arcára, mint egy aláírás.
— Gondold meg. A büszkeség drága mulatság.
Kiment.
Pascal három másodpercet várt.
— Elbűvölő fiatalember. Az ember legszívesebben eladna neki egy nyakkendőt, hogy elegánsan fojthassa meg magát vele.
Louise felé fordult.
— Nem dolgoznia kellene?
— Az üzleti csendet hallgattam.
— A padlón keresztül hallgatózott.
— Vékony a padló. Ártatlan vagyok.
— Maga ritkán ártatlan.
Pascal meghatottnak látszott.
— Fejlődik.
— Milyen irányban?
— A tisztánlátás felé.
Louise elkeseredetten nézett rá.
— Pascal, az üzletem nem megy olyan jól, mint reméltem. Nyugalomra van szükségem. Komolyságra. Vásárlókra. Nem szellemi párbajokra a ruhatartók között.
— Segíthetek.
— Nem.
— Még nem is hallotta az ajánlatomat.
— Éppen ezért tudok ilyen gyorsan válaszolni.
— Írhatnék egy rövid szöveget a kirakatba. Valami visszafogottat. Elegánsat. „A ruhák nem elrejtik a nőket, hanem megmutatják nekik, hogyan járhatnának.”
Louise akarata ellenére elhallgatott.
Szép mondat volt.
Túlságosan szép.
— Látja — mondta Pascal. — Hasznos is tudok lenni.
— Pontosan ez nyugtalanít.
________________________________________
Esténként, amikor kiürült az üzlet, Louise rajzolt.
Lezárta a pénztárat, lekapcsolta a lámpák egy részét, bezárta az ajtót, aztán leült a pulthoz a ceruzáival, papírjaival, szövetmintáival és egy teával, amelyet szinte mindig elfelejtett meginni.
A rajzolás megnyugtatta.
A számok azt mondták, el kell adnia. A szövetek arra emlékeztették, miért is kezdett bele.
Hosszú vonalakat, derekakat, ujjakat, gallérokat, redőket rajzolt. Egyes ruhák válaszként születtek. Mások tiltakozásként. Amikor Jean aggasztotta, egyenes, pontos, szinte könyörtelen kosztümöket tervezett. Amikor Pascal bosszantotta, lágyabb esésű, veszélyesebb ruhákat rajzolt, mintha olyan öltözékeket akarna teremteni, amelyek képesek megszökni az őket kommentáló férfiak elől.
Egy este Marie-Soleil így találta, egy lap fölé hajolva.
— Még mindig itt vagy?
— Mindjárt zárok.
— Egy hete ezt mondod.
Louise föl sem nézett.
— Nézd.
Barátnője felé fordította a rajzot.
Különös ruha volt. Első pillantásra egyszerűnek tűnt a szabása, de egy ferde, szinte titkos mozdulat futott végig rajta. Mintha az anyag változna a fénytől. Szemből visszafogott, oldalról zavarba ejtő.
Marie-Soleil lassan leült.
— Ezt meg kell varrnod.
— Nincs rá időm.
— Pontosan ezért. Varrd meg.
— Marie, számláim vannak, dobozaim, készleteim, vásárlóim, akik csodálnak, de nem vesznek semmit, Jean pedig úgy beszél velem, mintha a saját egójának rosszul vezetett fióküzlete volnék.
— És Pascal?
Louise felsóhajtott.
— Pascal mindenkivel beszél.
— Ez a mestersége.
— Az ő mestersége az írás.
— Nem. Az ő mestersége a behatolás.
Louise végre fölnézett.
— Behatolás?
— Beszélgetésekbe. Hallgatásokba. Sebekbe. Üzletekbe. Üzletek fölötti lakásokba. Olyan nők gondolataiba, akiknek már aludniuk kellene.
— Túlzol.
— Lehet. De úgy néz rád, mint aki már elkezdett felhasználni egy mondatban.
Louise lehajtotta a fejét a rajz fölé.
— Tudom.
— És tetszik neked?
— Nem.
Csend következett.
— Egy kicsit — vallotta be.
Marie-Soleil bólintott, ítélkezés nélkül.
— Akkor vigyázz. Jean birtokolni akar. Ez súlyos teher, de legalább látszik. Pascal el akar mesélni téged. Ez könnyebbnek tűnik. És rosszabb.
Louise sokáig nem felelt.
Fent léptek hallatszottak a lakásból. Pascal járkált. Vagy járkálás közben írt. Vagy a belépőjét készítette elő. Mióta ott lakott, az üzlet már sosem volt egészen csendes.
— Ezt a ruhát — mondta Louise — Szökésnek fogom nevezni.
— Jó cím.
— Nem cím. Modellnév.
— Nálad a kettő egybeesik.
Louise halványan elmosolyodott.
Aztán megszólalt a csengő.
Összerezzent.
— Hiszen bezártam.
Pascal a belső lépcsőn át, a hátsó helyiség felől lépett be. Egy papírlapot tartott a kezében.
— Megírtam a kirakatszöveget.
— Nem kértem meg rá.
— Tudom. Így nagyobb szabadságom volt.
Marie-Soleil felállt.
— Jó estét, bérlő úr.
— Jó estét, veszélyes megérzés asszonya.
Pascal letette a lapot Louise elé.
Louise nem akarta elolvasni.
Elolvasta.
„SZÖVETEK SZÍVE
Azoknak, akik nem csupán ruhát keresnek, hanem azt a pillanatot, amikor alakjuk találkozik a bátorságukkal.”
Louise átkozta magát, amiért tetszett neki a mondat.
— Túlságosan irodalmi.
— Húzza ki a „csupán” szót.
— Miért?
— Mert most vettem észre.
— A saját dagályosságát javítja ki?
— Ritkán. Használja ki.
Marie-Soleil is elolvasta.
— Jó.
— Köszönöm.
— Túlságosan jó.
Pascal elmosolyodott.
— Ez már őszinte bóknak hangzik.
— Nem. Figyelmeztetésnek.
Pascal úgy tett, mintha nem értené. Ez is az ügyességei közé tartozott.
Louise összehajtotta a lapot.
— Még gondolkodom rajta.
— Fel fogja használni.
— Ne legyen ennyire biztos magában.
— Csak azokban a mondatokban vagyok biztos, amelyektől ön elnémul.
Megszúrta. Finoman. Pontosan.
Marie-Soleil is látta. Louise is.
Pascal azonban máris hátralépett, mintha csak egy virágot tett volna le.
— Jó éjszakát, hölgyeim. Visszatérek a romjaimhoz.
Felment a lépcsőn.
Marie-Soleil megvárta, míg elhalnak a léptek.
— Látod?
— Igen.
— Provokál, aztán visszavonul, mielőtt bárki számon kérhetné.
— Látom.
— És mégis fel fogod használni a szövegét.
Louise ránézett a lapra.
— Talán.
________________________________________
Másnap a szöveg kikerült a kirakatba.
Azonnal hatása lett.
A nők megálltak elolvasni. Néhányan elmosolyodtak. Néhányan kíváncsiságból bementek. Két vásárló sálat vett. Egy harmadik felpróbált egy ruhát, de nem vásárolta meg; másnap viszont visszajött a nővérével.
Louise-nak boldognak kellett volna lennie.
Az is volt.
De óvatosabbnak is kellett volna lennie.
Pascal hamar felismerte a küszöb hatalmát.
Minden reggel lement Prahallis úr kávézójába, aztán lassan visszasétált a Szövetek szíve elé. Köszöntötte a kirakatot. Néha megigazította a szövegét hordozó kis kartonlapot, mintha ő lenne az őre. Úgy tett, mintha segítene.
Csakhogy a maga módján segített.
Vagyis először magára vonta a figyelmet, aztán, ha éppen kedve volt hozzá, az üzlet felé terelte.
— Asszonyom — szólított meg egy elegáns járókelőt —, bocsássa meg a tolakodásomat. A kabátja megérdemelne egy párbeszédet ezzel a kék ruhával.
— Tessék?
— Ne aggódjon, nem árulok semmit. Csupán egy lehetséges összhang tanúja vagyok.
A sietősebbek kikerülték.
A kíváncsiabbak megálltak.
A romantikusabbak elmosolyodtak.
Tudta, hogyan ismerje fel őket.
Hamarosan egy metafizikai vásárlócsalogató könnyedségével szólította meg a nőket az üzlet előtt. Dicsért egy ruhaujjat, egy színt, egy anyagot, de szinte mindig magánál kötött ki. A regényénél. A szegénységénél. A foltos ruhánál. A sorsnál. Néha Louise-nál is, épp annyi tapintattal, hogy tisztelettudónak tűnjön, és épp annyi kitartással, hogy tolakodóvá váljon.
Néhány vásárló mulatva lépett be.
Mások bosszúsan távoztak.
Egy nagyon elegáns nő, aki először érdeklődni látszott egy elefántcsontszínű kabát iránt, sarkon fordult, miután Pascal kijelentette neki:
— Úgy jár, mint egy hősnő, aki még nem sejti a nyaka tragédiáját.
A nő jéghidegen nézett rá.
— Ön pedig, uram, olyan magabiztos, mint aki még nem sejti, mennyire nevetséges a szája.
A nő elment.
Louise mindent látott a pénztár mögül.
Azonnal kisietett.
— Pascal!
Pascal felé fordult, tettetett meglepetéssel.
— Igen?
— Most riasztott el egy vásárlót.
— Lehet. De micsoda válasz! Csodálatos természete van.
— Én nem természeteket árulok. Ruhákat árulok.
— Éppen ezért. Úgysem vásárolt volna semmit. Túlságosan fel volt vértezve.
— Ezt nem tudhatja.
— Tudok olvasni a testtartásból.
— Leginkább azt olvassa ki, ami önnek megfelel.
Ezúttal nem mosolyodott el azonnal.
— Jobban szeretné, ha abbahagynám?
— Igen.
— Rendben.
Levett kalapját meghajlásra használta, majd átvágott az úton a kávézó felé, mint egy sértett színész, aki otthagy egy rossz jelenetet.
Louise dühösen ment vissza.
Odabent Élodie, a fiatal alkalmazott, akit nemrég vett fel részmunkaidőben, álmodozó mosollyal rendezgette a vállfákat.
— Min mosolyogsz?
— Semmin.
— Élodie.
— Vicces ember ez a Pascal úr.
Louise újabb gond közeledtét érezte.
— Beszélt veled?
— Egy kicsit.
— Mikor?
— Tegnap. Meg ma reggel. Azt mondja, zongoristakezem van, és sötétzöldet kellene hordanom, hogy kiemeljem a lelkemet.
Marie-Soleil, aki délutánra jött segíteni, lassan felemelte a fejét.
— A lelkedet?
Élodie elpirult.
— Szépen hangzott.
Louise lehunyta a szemét.
Pascal nem érte be a vásárlókkal.
Már az üzlet egész légkörének udvarolt.
Néhány nappal később Claire lépett be nevetve, kezében egy papírdarabbal.
— A költőtök ezt hagyta nekem egy szalvétán.
Louise átvette a szalvétát.
„Claire, maga úgy hordja a kávékat, ahogyan mások a háborús híreket.”
— Most már neked is írogat?
— Ó, mindenhez ír, ami mozog. Ne aggódj. De megkérdezte, szerintem Pierrette egy kibontakozni nem engedett tragika-e.
— És Pierrette?
— Azt felelte, hogy amikor Pascal belép a kávézóba, leginkább a munkájában akadályozzák.
Louise nem nevetett.
Az volt a baj, hogy Pascal tetszett az embereknek.
Nem mindenkinek. Nem tartósan. Nem egyértelműen. De felkavarta őket. Hízelgett. A nőkben azt a néha kellemes, néha bosszantó érzést keltette, hogy hirtelen fontos szereplőkként figyelik őket. Úgy osztogatta a figyelmét, ahogy mások a névjegykártyájukat.
Louise pedig minden alkalommal elveszített egy keveset a saját díszlete fölötti uralomból.
Egy vevő megkérdezte:
— Ő a férje?
Egy másik:
— Itt dolgozik az a tollas kalapú úr?
Egy harmadik:
— Majd akkor jövök vissza, ha nem áll az ajtó előtt.
Ez az utolsó mondat sokáig Louise fejében maradt.
Mert a számok tovább beszéltek.
Egyes napokon emelkedtek az eladások, aztán megint visszaestek. Többen jöttek be, de sokan semmit sem vettek. Néhányan csak az alakot akarták látni. Mások elkerülték. Az üzlet ismertté vált, igen, de nem úgy, ahogy Louise szerette volna.
A Szövetek szívéből könnyen Pascal Pascal színháza lehetett.
Ő pedig a színpad tulajdonosa.
Egy este Jean bejelentés nélkül lépett be.
Louise-t a pultnál találta, rajzok között. Megszállottan dolgozott. A Szökés ruhának már három változata volt. Egy rövid. Egy hosszú. Egy fekete, világos hajtókával. Már nem csupán azért rajzolt, hogy alkosson. Azért rajzolt, hogy ne kiáltson.
Jean felvett egy lapot.
— Ez új?
— Igen.
— Nem éppen ezt lehet a legkönnyebben eladni.
— Tudom.
— Akkor miért vesztegeted rá az idődet?
Louise finoman visszavette tőle a lapot.
— Mert csak ez tart vissza attól, hogy elveszítsem a fejem.
Jean megnézte a rajzokat, aztán a szinte üres üzletet.
— Louise, komolyan kell beszélnünk.
— Hallgatlak.
— Ha így mennek tovább a dolgok, hat hónapig sem bírod.
Louise hallgatott.
— Segíthetek — folytatta Jean.
— Milyen feltételekkel?
— Miért beszélsz folyton feltételekről?
— Mert nálad még a gyengédségnek is vannak feltételei.
Jean szomorúan elmosolyodott, de a szeme hideg maradt.
— Nagyobb részesedést vállalhatnék. Átszervezhetném. Újrapozicionálhatnám az üzletet. Megmetszhetném a fölösleget.
— Megmetszenéd?
— A túlságosan személyes stílust. Az eladhatatlan modelleket. A kirakatszövegeket. A költőt.
Louise fölnézett.
— Pascalnak ehhez semmi köze.
Jean halkan felnevetett.
— Épp ellenkezőleg. Máris túlságosan sok köze van hozzá. Ez az ember árt a rólad kialakult képnek.
— Téged csak azért érdekel az én megítélésem, mert a sajátodat szolgálhatja.
— És ő? Szerinted ő mit szolgál? A művészetet? A költészetet? Kihasznál téged, Louise. Kihasználja az üzletedet, a fényedet, a nevedet. Mellékszereplővé változtat a saját kis mitológiájában.
Louise nem felelt.
Ezúttal Jean fején találta a szöget.
És ez majdnem annyira bosszantotta, mintha Pascal hazudott volna.
— Két napra be kellene zárnod — folytatta Jean. — Újragondolni mindent. Hozathatok valakit.
— Nem.
— Csak azért is makacskodsz?
— Igen.
— Akkor ne gyere sírni, ha a Szövetek szívéből drága szeszély lesz.
Elhagyta az üzletet.
Louise egyedül maradt.
Fent Pascal járkált.
Az utcán autók haladtak el.
A pulton a rajzai mintha arra vártak volna, hogy a józanság és a makacsság között válasszon.
Fogott egy ceruzát.
Egy új lap aljára ezt írta:
RUHA ANNAK A NŐNEK, AKI NEM HAJLANDÓ BEZÁRNI.
Aztán rajzolt.
Sokáig.
Nagyon sokáig.
Amikor végre fölemelte a fejét, a kirakat fekete volt. A tükröződésben meglátta a saját arcát, fáradtan, de még mindig egyenesen. Mögötte, a belső lépcsőn egy árnyék ereszkedett lefelé.
Pascal.
Az árnyékban maradt.
— Sokáig dolgozik.
— Maga is sokáig kémkedik.
— Írok.
— Rólam?
Csend.
— Nem csak önről.
Louise lassan megfordult.
— Menjen ki az üzletemből, Pascal.
Pascal nem mozdult azonnal.
— Megmenthetem önt.
A mondat halkan, szinte gyengéden hullott közéjük.
Louise-t dühös borzongás járta át.
— Pontosan ezért veszélyes maga.
— Mert segíteni akarok?
— Mert „megmentésnek” nevezi azt, ami csupán arra adna alkalmat, hogy még beljebb férkőzzön.
Pascal mozdulatlanul állt. Először fordult elő, hogy nem talált azonnal olyan mondatot, amelytől szépnek tűnhetett volna.
Aztán elmosolyodott.
Szomorú mosoly volt. Gondosan megválasztott.
— Jó éjszakát, Louise.
Visszament az emeletre.
Louise egyedül maradt a rajzaival, az adósságaival, a ruháival és azzal a különös bizonyossággal, hogy Jean számításból zárathatja be az üzletét, Pascal viszont úgy pusztíthatja el, hogy közben azt állítja, lelket ad neki.
A III. FEJEZET VÉGE