Louise néhány nap szabadságot kért a Maison Valombre-tól.

Arra számított, hogy hosszasan magyarázkodnia kell, meg kell indokolnia az elutazását, meg kell nyugtatnia Solange-ot, Armand-t, Camille-t, Noét és Baptiste-ot, mintha Párizs összeomlana attól, hogy ő visszatér Montréalba eltemetni egy férfit, akiről már azt sem tudta, hogyan szeresse.

Solange Arvay azonban csak egyetlen kérdést tett fel neki.

— Visszajön?

Louise habozott.

Nem azért, mert nem akart visszajönni. Éppen ellenkezőleg. Attól félt, hogy túl gyorsan válaszol.

— Igen — mondta végül. — Azt hiszem.

— Ne higgye. Jöjjön vissza.

Így fejezte ki a gyengédségét.

Armand Vidal összehajtogatott vázlatokat tartalmazó borítékot nyújtott át neki.

— A repülőútra. Javítgassa őket, ha nem alszik.

— Ön kivételesen tapintatos ember, Vidal úr.

— Tudom. Szememre is vetik.

Noé drámai szenvedéllyel csókolta meg mindkét arcát.

— Ne hagyja, hogy bárki visszazárja valami montreali dobozba. Még akkor sem, ha szép az a doboz.

Baptiste egy apró, halvány színű szövetdarabot csúsztatott a kezébe.

— A fantasztikus ruha egy darabja. Hogy emlékezzen rá: Lou létezik.

Camille, aki soha nem érzékenyült el fölöslegesen, csak megigazította Louise kabátjának gallérját.

— A temetés kevésbé fárasztó, ha az ember rendesen felöltözik.

Louise elmosolyodott.

— Ez már majdnem bölcs mondás.

— Nem. Utasítás.

Másnap elutazott.

A repülőn keveset aludt. Az ablakon át nézve úgy tűnt neki, a felhők ugyanabból a szövetből készültek, mint a fantasztikus ruha: könnyű, szinte megvarrhatatlan anyagból, amely mégis képes árnyékokat hordozni.

Jean Chauvet-ra gondolt.

Nem csupán a halálára.

Arra, ahogyan belépett egy szobába, mintha a bútorok hellyel tartoznának neki. Rövid nevetésére. Kiszámított hallgatásaira. A pénzére. A szemrehányásaira. A kezére, amely kevesebb érzelemmel írta alá a csekkeket, mint mások egy születésnapi üdvözlőlapot. Ritka bókjaira, amelyek néha olyan ügyetlenek voltak, hogy inkább parancsnak hangzottak.

Jean akadály volt, támasz, fenyegetés és biztonság. A hatalom embere. A félelem embere. Olyan férfi, aki birtokolni akarta Louise-t, hogy megvédhesse.

Halottként nehezebb lett megítélni.

Ez rendkívül bosszantó volt.

________________________________________

Montréalban nyersebbnek tűnt a levegő.

Párizsnak elegáns szürkeségei voltak; Montréal szürkéi őszintébbek, nedvesebbek, kevésbé udvariasak. Louise egyenesen hazament, letette a bőröndjét, lezuhanyozott, átöltözött, és elindult a Szövetek szívébe.

Az üzlet nyitva volt.

Ez az egyszerű tény jobban meghatotta, mint gondolta volna.

Átrendezték a kirakatot. A piros ruha már nem állt egyedül. Marie-Soleil sötét kelméket, kendőket és egy elefántcsontszínű kabátot rendezett el körülötte, s kitett egy kézzel írt táblát:

EGY NŐNEK NEM MINDIG KELL KÜLÖNLEGES ALKALOM AHHOZ, HOGY SZÉP LEGYEN.

Louise néhány másodpercig odakint maradt.

— Ezt nem én írtam — mondta.

A háta mögül egy hang felelt:

— Nem. De akár te is írhattad volna.

Megfordult. Marie-Soleil állt ott ibolyaszínű kabátba burkolózva, fáradt, de csillogó szemmel.

Louise megcsókolta.

Aztán Élodie szaladt ki az üzletből, és szinte a karjába vetette magát. Claire két kávéval jelent meg. Még a szomszédos tisztító idős tulajdonosa is kidugta a fejét az ajtón, hogy megszólaljon:

— Visszajött a párizsi hölgy!

Az üzlet kitartott.

Nemcsak kitartott. Élt.

Az eladások nem szöktek az égbe, de az alkalmazottak megtanultak remegés nélkül dönteni. Élodie jobban adott el, mint valaha hitte volna. Claire különös módszert dolgozott ki: megkérdezte a vásárlóktól, mit szeretnének elrejteni, aztán pontosan az ellenkezőjét próbáltatta fel velük. Marie-Soleil mindennap megjelent, hivatalosan azért, hogy „figyelje a rezgéseket”, valójában pedig azért, hogy megakadályozza Pascal Pascalt a levegő teljes meghódításában.

— És Pascal? — kérdezte Louise.

A név hallatán kissé lehűlt a hangulat.

Élodie lesütötte a szemét.

Claire belekortyolt a kávéjába.

Marie-Soleil válaszolt:

— Ma nem jött be.

— Tudja, hogy visszajövök?

— Valószínűleg.

— Milyen volt Jean halála után?

— Túlságosan nyugodt.

Louise összevonta a szemöldökét.

— Túlságosan nyugodt?

— Igen. Azt mondta, bizonyos férfiak nem halnak meg, csak lelépnek a színpadról, hogy jobban megítélhessék az utolsó felvonást.

— Ez nagyon pascalos.

— Aztán eltűnt.

— Mikor?

— Tegnap este óta.

Louise az üzlet fölötti emelet felé pillantott.

— A holmija?

— Azt hiszem, még ott van. De még a sálja csücskét sem mutatta.

Ennek a távollétnek meg kellett volna könnyebbítenie Louise-t.

Ehelyett nyugtalanította.

Pascal Pascal ravasz, hiú, behízelgő és a maga módján veszélyes volt. De túlságosan szerette a jeleneteket ahhoz, hogy kihagyjon egy hazatérést, temetést vagy válságot. A hiánya nem üresség volt. Hanem egy félbeszakított mondat.

— Majd később meglátjuk — mondta Louise.

Belépett az üzletbe.

A szövetek illata otthonként fogadta.

________________________________________

Jean Chauvet temetését másnap délelőtt tartották.

A résztvevők számát szigorúan korlátozták. Ezen senki sem csodálkozott. Úgy tűnt, Jean még holtában sem akart akárkit beengedni abba a helyiségbe, amelynek ő állt a középpontjában.

A szertartás egy egyszerű, már-már rideg kápolnában zajlott. Fehér virágok. Sötét fa. Az alkalomhoz illő csend. Néhány férfi drága öltönyben. Két nő, akiket Louise nem ismert, elegánsak, a gyász látható jele nélkül. William Lee, Jean üzlettársa az első sorban, zárkózott arccal. Delaunay közjegyző, diszkréten, kissé görnyedten, mintha máris egy jogi bekezdés lenne az imák között.

Louise-t meghívták.

Nem volt egyedül.

Élodie, Claire és Marie-Soleil kísérte el. Kérdezés nélkül mellé álltak, és hűségükből kis falat emeltek bizonytalan gyásza köré. Volt ebben valami szilárdabb a hivatalos családi kötelékeknél.

— Nem vagyunk itt illetéktelenek? — suttogta Élodie a belépés előtt.

— Nem — felelte Louise. — Pontosan itt a helyetek.

Pascal nem volt ott.

Louise ezt azonnal észrevette.

Kereste, miközben nem akarta keresni; kalapokat, kabátokat, arcéleket fürkészett. Semmi. Sehol egy költői alak a sarokban. Semmi mulatott tekintet egy oszlop mögött. Semmi színpadias jelenlét, amely Jean halálát saját mondatai díszletévé akarná változtatni.

Ez a hiány másféle árnyékot vetett.

A szertartás rövid volt.

Egy pap a felelősségről, a nagylelkűségről és egy olyan férfi munkájáról beszélt, aki nyomot hagyott a környezetében. Louise némán hallgatta, de nem tudta igazán összeegyeztetni ezeket a szavakat Jeannal. Nagylelkűség? Igen, néha. Felelősség? Bizonyára. De senki sem beszélt az ellenőrzési vágyáról, a büszkeségéről, arról, ahogyan az ajándékain is rajta tartotta a kezét.

Nem neheztelt rá.

A temetés nem arra való, hogy a teljes igazságot kimondják. Csak arra, hogy az élők képesek legyenek tovább élni.

A temetőben metsző szél fújt.

A koporsó lassan ereszkedett a sírba. Louise abban a pillanatban érezte, hogy valami bezárul. Nem a gyásza. Nem a Jeanhoz fűződő története. Valami ennél hivatalosabb és mélyebb. Egy ajtó, amelyhez nem volt kulcsa, a túloldalról bezárult.

Élodie halkan sírdogált.

Claire összefont karral állt.

Marie-Soleil úgy nézte a gödröt, mintha valamilyen üzenetet próbálna kiolvasni belőle.

Az utolsó szavak után William Lee odalépett Louise-hoz.

— Lang asszony.

— Lee úr.

— Jean nagyra becsülte önt.

Louise állta a tekintetét.

— Sajátos módon tudta kimutatni.

— Igen. Különös ember volt.

— Óvatosan megválasztott szó.

William Lee majdnem elmosolyodott, de visszafogta magát.

— A következő napokban valószínűleg megkeresik majd önt.

— Mivel kapcsolatban?

— Bizonyos rendelkezésekkel.

— Beszélhetne világosabban.

Körülnézett.

— Nem itt.

Mielőtt Louise tovább faggathatta volna, egy fekete kabátos fiatalember lépett hozzájuk. Úgy tűnt, nem tartozik a gyászolók közé. Túlságosan sietős. Túlságosan egyenes tartású. Túlságosan eleven.

— Louise Lang asszony?

— Igen.

A fiatalember vastag, krémszínű borítékot nyújtott át neki, rajta kézírással a nevével.

— Delaunay közjegyző úr megbízásából.

Louise átvette a borítékot.

— Köszönöm.

A küldönc enyhén meghajolt, és távozott.

Marie-Soleil közelebb hajolt.

— Mi az?

Louise felbontotta.

Rövid üzenet volt benne, egy kártyán.

Tisztelt Asszonyom!

Néhai Jean Chauvet úr rendelkezésének megfelelően kérjük, hogy ma délután tizennégy óra harminc perckor jelenjen meg az irodámban az Önt érintő végrendeleti rendelkezések ismertetése céljából.

Fogadja, Asszonyom, tiszteletem kifejezését.

Augustin Delaunay közjegyző

Louise kétszer is elolvasta.

— Ma? — kérdezte Claire.

— Igen.

Élodie elsápadt.

— Végrendeleti rendelkezések… ez azt jelenti, hogy hagyott önre valamit?

Louise összehajtotta a kártyát.

— Valószínűleg egy erkölcsi adósságot.

Marie-Soleil nem mosolygott.

— El fogsz menni.

— Igen.

— Veled megyünk.

— Nem.

— Louise.

— Nem, Marie. Most nem.

A sírgödör mélyén fekvő koporsóra nézett.

— Jean életében elégszer beszélt velem négyszemközt. Utoljára is meghallgathatom így.

________________________________________

Delaunay közjegyző irodája egy régi belvárosi épületben volt; várótermében túl nagy csend honolt, a fotelek pedig úgy néztek ki, mintha már sok rossz hírt végighallgattak volna.

Louise tíz perccel korábban érkezett.

Egyszerű fekete ruhát és hosszú kabátot viselt. A zsebében ott volt a fantasztikus ruha apró szövetdarabja, amelyet Baptiste adott neki. Valahányszor úgy érezte, hogy felborul a légzése, belenyúlt a zsebébe, és megérintette.

Delaunay közjegyző személyesen jött érte.

— Lang asszony.

— Közjegyző úr.

Egy irodába vezette, ahol úgy tűnt, már egy évszázada minden a helyén áll. Faburkolat, bőrkötéses könyvek, zöld lámpa, sorba rendezett akták. William Lee már ott ült az ablak mellett. Ez nem tetszett Louise-nak.

— Ön is itt van?

— Igen — felelte. — Jean kérésére.

A közjegyző egy székre mutatott.

— Foglaljon helyet, kérem.

Louise leült.

— Bevallom, nem igazán értem, miért vagyok itt.

Delaunay összekulcsolta a kezét.

— Chauvet úr számított rá, hogy ezt fogja mondani.

Louise mellkasát bosszúság járta át.

— Még holtában is kijavít.

A közjegyző alig észrevehetően elmosolyodott.

— Chauvet úr körülbelül hat hónappal ezelőtt módosította a végrendeletét. Teljesen tiszta tudatánál volt. Az iratokat az előírásoknak megfelelően hitelesítették, aláírták és nyilvántartásba vették.

— Rendben. De mindehhez mi közöm?

William Lee lesütötte a szemét.

Delaunay közjegyző kinyitott egy dossziét.

— Lang asszony, Jean Chauvet önt nevezte meg általános örökösének.

Louise mozdulatlanná dermedt.

— Tessék?

— Ön örökli valamennyi személyes vagyontárgyát, üzleti részesedését, pénzügyi eszközét, ingatlanát és ingóságát, néhány már meghatározott külön hagyomány kivételével.

Úgy tűnt, a szoba eltávolodik tőle.

— Nem.

— Megértem, hogy ez óriási hír.

— Nem — ismételte Louise. — Biztosan tévednek.

— Nincs tévedés.

— Jean sohasem…

Elhallgatott.

Mert valójában fogalma sem volt róla.

Jean igenis képes lett volna rá.

Jean óriási gesztusokra is képes volt, ha azok az irányítása alatt maradtak. Egy vagyon örökül hagyása a halála után: újabb módja annak, hogy még mindig jelen legyen a szobában.

— Az egész vagyona? — kérdezte.

— Igen.

— A vállalkozásai is?

— Azok is.

— Az épületei?

— Igen.

— A befektetései?

— Igen.

— A cégekben lévő részesedései?

— Igen.

Louise légzése szaporává vált.

— Ezt nem tehetem.

William Lee halkan közbeszólt.

— Jogilag megteheti.

— Nem a jogról beszélek.

Delaunay közjegyző egy pohár vizet nyújtott neki.

Átvette, de a keze annyira remegett, hogy a víz kilöttyenni készült.

— Miért? — kérdezte.

A közjegyző elővett egy második borítékot.

— Chauvet úr hagyott egy levelet, amelyet a fő rendelkezés ismertetése után kell átadnunk önnek.

Louise a borítékra meredt.

— Olvassa fel.

— Nem szeretné inkább, hogy…

— Olvassa fel.

Delaunay közjegyző felbontotta a borítékot, és olvasni kezdett.

„Louise,

Ha Delaunay hangján hallod ezt a levelet, akkor meghaltam, és ez máris bosszant. Utálom befejezetlenül hagyni a dolgokat.

Azt fogod hinni, hogy bűntudatból hagyok rád mindent. Ez hízelgő lenne neked, nekem pedig túlságosan egyszerű. Azért hagyok rád mindent, mert te vagy körülöttem az egyetlen ember, akinek még van bátorsága olyasmit alkotni, aminek nem csupán haszna van.

Egész életemben építettem, vásároltam, védtem, ellenőriztem. Igazad van: gyakran összekevertem a segítséget a birtoklással. Nem fogok bocsánatot kérni. A szerénységhez sosem volt tehetségem, és nevetséges lenne éppen egy halálom után felolvasandó levélben elkezdeni.

De az erőt felismerem, ha meglátom.

Jobban féltél a sikertől, mint a kudarctól. Előre akartalak lendíteni. Néha összeroppantottalak. Mégis talpra álltál.

Csinálj a pénzemből valamit, amire én nem lettem volna képes.

És mindenekelőtt ne hagyd, hogy bárki elhitesse veled, hogy az életedet nekem köszönheted. Meghaltam. Ez nagyon praktikus: többé kamatot sem követelhetek tőled.

Jean”

Sokáig csend volt.

Louise a dolgozóasztal lapját bámulta. Érezte, hogy kifut a vér az arcából.

— Lang asszony? — kérdezte a közjegyző.

Megpróbált válaszolni, de a szoba kissé megdőlt körülötte.

William Lee felállt.

— El fog ájulni.

— Nem — suttogta Louise.

A teste azonban már nem engedelmeskedett.

A közjegyző gyorsan megkerülte az íróasztalt. William Lee a vállánál fogva megtámasztotta Louise-t. Lehajtatták vele a fejét. Kinyitottak egy ablakot. Beáramlott a hideg levegő.

Louise nem veszítette el teljesen az eszméletét. A határán maradt, azon a furcsa helyen, ahol a hangok mintha a víz alól érkeznének.

Jean egész vagyona.

Minden vállalkozása.

Minden.

A hatalom, amely addig megfélemlítette, most más kézbe került.

És az a kéz az övé volt.

________________________________________

A következő napokban Louise megtudta, hogy a pénz nem aranyesőként érkezik.

Hanem iratok lavinájaként.

Számlák. Vállalatok. Ingatlanok. Befektetések. Szerződések. Biztosítások. Meghatalmazások. Adóügyek. Aláírások. Megbeszélések. Tanácsadók. Leltárak. Felelősségek.

Jean Chauvet nem vagyont hagyott hátra.

Hanem birodalmat.

Nem a legnagyobbat. Nem egy regénybe illő birodalmat. De elég nagyot ahhoz, hogy Louise életét minden elképzelését meghaladóan megváltoztassa.

William Lee szakértelemmel kísérte végig az első ügyintézéseken, ami megnyugtatta Louise-t, és olyan tartózkodással, ami meglepte.

— Ön tudta? — kérdezte tőle egy nap.

— Egy részét.

— Mióta?

— Néhány hónapja.

— És egy szót sem szólt.

— Jean valószínűleg még a túlvilágról is beperelt volna.

— Tréfál?

— Próbálkozom. Nekem ez új dolog.

Louise még nem tudta, bízhat-e benne. De Lee ismerte az iratokat. És ami még fontosabb: nem akart helyette beszélni.

Először a Szövetek szívét mentették meg.

Nem büszkeségből.

Hálából.

Louise kifizette az adósságokat. Visszafizette a hitelkeretek tartozásait. Kiegyenlítette a beszállítók számláit. Megjavíttatta a homlokzatot. Kicseréltette a világítást. Alapot hozott létre egy első, kicsi, saját kollekció megtervezésére.

Aztán összehívta Élodie-t, Claire-t és Marie-Soleilt a hátsó helyiségbe.

Az asztalon három boríték feküdt.

Élodie úgy nézte a magáét, mintha rossz hírtől tartana.

— Mi ez?

— Ajándék — mondta Louise.

— Ezt a szót nem szeretjük, ha a főnöknőtől halljuk — jelentette ki Claire.

— Akkor nevezzük bizonyítéknak.

Marie-Soleil, aki már megértette, némán maradt.

— Nyitva tartottátok az üzletet, amikor elmentem — folytatta Louise. — Támogattatok, mielőtt még tudtátok volna, megérdemlem-e a támogatást. Időt adtatok. Levegőt adtatok. Most én adok nektek valamit, hogy egy kicsit ti is fellélegezhessetek.

Élodie kinyitotta a borítékját, és rögtön a szája elé kapta a kezét.

— Lang asszony…

— Louise.

— Ezt nem fogadhatom el.

— De igen.

Claire felnyitotta a magáét, és halkan káromkodott.

— Ez túl sok.

— Nem.

— De igen.

— Akkor tégy úgy, mintha kevesebb lenne.

Marie-Soleil eleinte még az összeget sem nézte meg.

Louise-ra szegezte a tekintetét.

— Vigyázz!

— Mire?

— Hogy ne akard megjavítani az egész világot csak azért, mert megörökölted egy bonyolult férfi vagyonát.

A szavak elevenbe találták Louise-t.

— Nem ezt teszem.

— Egy kicsit igen.

— Talán.

— Akkor csináld jól.

Mind a négyen nevettek, de Louise új szövetséget érzett ebben a nevetésben.

A többi alkalmazottnak is jutalmat adott. Kifizette az elmaradt béreket. Vészhelyzeti alapot hozott létre azoknak, akiknek szükségük lehet rá. Nem akart színpadias jótevővé válni. Csak azt szerette volna, hogy a környezetében senki ne reszkessen egy számlától úgy, ahogyan ő reszketett.

Pascal Pascal viszont továbbra is elérhetetlen volt.

A holmija még mindig az üzlet fölött volt.

A könyvei, az ingei, a régi kabátja, néhány jegyzetfüzete.

De ő maga eltűnt.

— Visszajön, ha megérzi, hogy megváltozott a színpad — mondta Marie-Soleil.

Louise nem felelt.

Tudta, hogy Marie-nak igaza van.

________________________________________

A hír gyorsan elterjedt Montréalban.

Louise Lang, Jean Chauvet örököse.

Egyesek szeretőnek nevezték. Mások pártfogoltnak. Megint mások szerencsés manipulátornak. Néhány rosszindulatúbb ember halál utáni jutalomról beszélt. Louise hamar megtanulta, hogy a pénz ugyanúgy vonzza a találgatásokat, mint a lámpafény a rovarokat.

Úgy döntött, nem válaszol.

Volt jobb dolga is.

Három héttel később visszatért Párizsba.

A Maison Valombre-ban Solange Arvay az irodájában várta.

— Úgy hallom, gazdag lett.

— A hírek gyorsan átkelnek az Atlanti-óceánon.

— A pénz mindig gyorsabban utazik, mint a tehetség.

— Milyen biztató.

Solange egy székre mutatott.

— Mit szeretne?

Louise elmosolyodott.

— Ön nem vesztegeti az időt.

— Szándékosan soha.

Louise egy dossziét tett az asztalra.

— Befektetni szeretnék a Maison Valombre-ba.

Solange nem nyúlt a dossziéhoz.

— Miért?

— Mert ez a ház helyet adott nekem, amikor szükségem volt rá.

— Rossz indok.

— Mert hiszek a munkájukban.

— Jobb, de nem elég.

— Mert azt akarom, hogy a Valombre-nak legyen lehetősége kockázatot vállalni anélkül, hogy az óvatos vásárlók rabszolgájává válna.

Solange mozdulatlan maradt.

— Folytassa.

— Nem akarom megvásárolni a házát. Nem akarom irányítani. Nem akarom a bemutatóit egy milliárdos játékszerévé tenni. A műhelybe, az anyagokba, a mesterekbe, a fiatal alkotókba szeretnék befektetni. És kapcsolatot akarok Valombre és a Szövetek szíve között. Nem másolatot. Hidat.

— Hidat?

— Párizs és Montréal. Haute couture és valódi nők. Álom és használat. Még nem tudom pontosan, hogyan. De azt akarom, hogy ez létezzen.

Solange végre kinyitotta a dossziét.

Lassan olvasott.

— Rengeteg pénzt ajánl.

— Jeannak rengeteg volt.

— És ön elhatározta, hogy gyorsan elkölti?

— Nem. Hogy mozgásba hozom.

Solange felnézett.

— Megváltozott.

— Igen.

— A pénztől?

Louise elgondolkodott.

— Nem. A pénz csak néhány kifogásomtól fosztott meg.

Solange mintha értékelte volna a választ.

— Meg fogom vizsgálni az ajánlatát.

— Természetesen.

— És ha elfogadom, előre figyelmeztetem: nem hagyom, hogy összetévessze a mecénási támogatást az érzelmi beavatkozással.

— Számítottam rá.

— Nem tervezhet ruhát pusztán azért, mert finanszíroz egy műhelyt.

— Akkor tervezek ruhát, ha jó lesz.

— És ha rossz?

— Ön megmondja.

— Örömmel.

Louise elmosolyodott.

— Ezért jöttem vissza.

________________________________________

Az utolsó vásárlás volt a legváratlanabb.

Egy ranch.

Louise nevetni kezdett, amikor William Lee először kimondta ezt a szót.

— Egy ranch?

— Vidéki birtok legelőkkel, istállókkal és melléképületekkel.

— Vagyis egy ranch.

— Ha így akarja nevezni.

— Még soha nem volt lovam.

— Éppen ezért. Ezen a birtokon már vannak lovak.

Lee ismertette az ügyet. Egy eladó birtok, néhány órányira Montréaltól. Egy rosszul vezetett egykori lótenyészet. Több idős, sérült vagy haszontalannak ítélt lovat az a veszély fenyegetett, hogy vágóhídra adják, ha valaki nem veszi át gyorsan az egész birtokot.

Louise hallgatta.

Először érdeklődéssel.

Aztán olyan meghatottsággal, amely őt magát is meglepte.

— Levágnák őket?

— Néhányukat igen.

— Mert már nem hoznak hasznot?

— Ez gyakran így megy.

Azokra a ruhákra gondolt, amelyeket nem viseltek, mert túlságosan merészek voltak. Azokra a nőkre, akikről azt mondták, túl öregek ahhoz, hogy szépek legyenek. Azokra a tehetségekre, amelyeket félretoltak, mert nem fértek bele a megfelelő keretbe. Jeanra, aki befektetésekké változtatta az embereket. Saját magára, aki majdnem eladta magát az óvatosságnak.

— Vegye meg — mondta.

William Lee pislogott egyet.

— Nem akarja előbb megnézni?

— De igen. De vegye meg.

— Bölcsebb volna, ha…

— Lee úr, túl sok mindenben voltam már észszerű. Ebben nem leszek.

Néhány nappal később Louise megnézte a birtokot.

Hideg volt. Az ég hatalmas. A még kemény föld patanyomokat és a fáradtság jeleit hordozta. Az istállók javításra szorultak. A kerítések is. A főépület nagy volt, egyszerű és kissé szomorú.

Aztán meglátta a lovakat.

Némelyik az öregsége ellenére gyönyörű volt. Mások soványak, idegesek, bizalmatlanok. Egy nagy barna ló enyhén sántított. Egy szürke kanca lehorgasztotta a fejét. Egy öreg fekete ló hosszan nézett rá olyan mély tekintettel, hogy Louise torka összeszorult.

A tulajdonos értékről, hozamról, fenntartási költségekről beszélt.

Louise már alig hallotta.

Óvatosan a szürke kancához lépett. Az állat nem mozdult. Louise kinyújtotta a kezét, de először nem érintette meg. Várt.

A kanca végül meleg levegőt fújt az ujjaira.

Ez a meleg lehelet mindent eldöntött.

— Itt maradnak — mondta Louise.

William Lee a háta mögött jegyzetelt.

— Mindegyik?

— Mindegyik.

— Azok is, amelyekre már nem lehet felülni?

Louise felé fordult.

— Főleg azok.

A ranch hamarosan menedékhellyé vált.

Louise állatorvosnőt, két lovászt és egy bántalmazott lovak rehabilitációjára szakosodott nőt alkalmazott. Megjavíttatta a kerítéseket, megnagyobbíttatott néhány karámot, jobbá tette a menedékeket. Nem engedte, hogy a hely az előkelő társaság látványosságává váljon. Nem egy örökösnő vidéki szeszélye lesz. Hanem a pihenés helye.

A Második Esély Rétjei nevet adta neki.

Marie-Soleil túlzottan magyarázónak találta a nevet.

— Mintha egy prospektusból lenne.

Louise így felelt:

— Annál jobb. A lovak nem olvasnak metaforákat.

________________________________________

Egy este Louise a kerítés mellett állva nézte, ahogy az öreg fekete ló lassan végigmegy a réten.

A régi mércék szerint már semmi haszna nem volt.

Így végre szabadon létezhetett.

Jeanra gondolt.

Arra, mit mondott volna.

Valószínűleg ezt:

— Ez nem jövedelmező.

Aztán talán, némi hallgatás után:

— De a tiéd.

Louise elmosolyodott.

Pénzt adott azoknak, akik mellette álltak. Megmentette az üzletét. Kezet nyújtott a Valombre-nak. Menedéket vásárolt olyan lovaknak, amelyekre méltatlan vég várt.

Hosszú idő óta először a vagyona nem pusztán hatalmasnak tűnt.

Hanem úgy érezte, végre iránya van.

A távolban egy ló felnyerített. Egy másik válaszolt neki.

A szél végigsöpört a réteken.

Louise a zsebébe csúsztatta a kezét, és újra megtalálta a fantasztikus ruha szövetdarabját.

Gyengéden megszorította.

Jean Chauvet egy birodalmat hagyott rá.

Ő pedig kezdett világot formálni belőle.

VÉGE

Kezdés »