Ahogy közeledett a divatbemutató estéje, a Maison Valombre műhelyből ideges élőlénnyé változott.

Minden remegett.

A gépek, a hangok, a szövetek, a telefonok, a folyton nyíló és csukódó ajtók. A ruhaállványok egyik helyiségből a másikba gördültek, mint diplomáciai konvojok. Cipők jelentek meg, tűntek el, majd rossz méretben kerültek elő újra. Manökenek vonultak át kabátban, ruhában, testszínű fehérneműben, hátrasimított hajjal, még sminkeletlen arccal, lélekben már valahol másutt.

Louise, akit immár mindenki Lou-nak nevezett, olyan összpontosítással járt-kelt a nyüzsgésben, amelyről maga sem tudta, hogy képes rá.

Megőrizte Louis külsejét: sötét nadrág, fehér ing, mélyen megkötött sál, összefogott haj. De a szerep már nem egészen álruha volt. Munkatér volt. Rugalmas páncél. Engedély.

Ebben a rendezett káoszban már senki sem csodálkozott a kétértelműségén. Lou-nak hívták, mintha ritka szín, hasznos szerszám vagy épp jókor jött szerencse volna.

— Lou, a gombostűket!

— Lou, a tizenhetedik kifutó még mindig húz!

— Lou, Solange újra látni akarja a huszonegyes ruhát!

A huszonegyes ruha.

Lassanként a műhelyben már nem így nevezték.

Baptiste kezdte.

— Hol van a késői döntés ruhája?

Noé kijavította:

— Nem. Ez már nem késői döntés. Ez elegáns árulás.

Camille pontot tett a végére:

— Lehetetlen ruha. Ennyi.

Aztán Solange egy este sokáig nézte a bábun, mielőtt megszólalt:

— Fantasztikus.

A szó rajta maradt.

A fantasztikus ruha.

Nem ez volt a kollekció leglátványosabb darabja. Legalábbis első pillantásra. Nem kiáltott. Nem akart a túlzással győzni. Varázsa egy szinte fájdalmas visszafogottságból fakadt.

Elölről egyszerűnek látszott: hosszú, halvány, csaknem holdfényű vonal, amelyet szigorú pontosságú felsőrész tartott. De mozdulatra egy ferde hasíték tárult fel, mint egy rejtett gondolat. A mélyebb fényű belső betét a lépések ritmusára felvillant, majd eltűnt. A bal ujj kissé lecsúszhatott, felfedve az egyik vállat, nem kihívásként, hanem vallomásként. Mintha két lelke lett volna a ruhának: az egyik elfogadta a világot, a másik kiszökött belőle.

Louise olykor úgy nézte, mintha nem is ő rajzolta volna.

Mintha a ruha őrá várt volna.

________________________________________

Jean Chauvet halála azonban továbbra is vele volt.

A legváratlanabb pillanatokban tért vissza.

Miközben egy szegélyt igazított, maga előtt látta Jean kezét az éttermi asztalon: nyugodt, türelmetlen, birtokló kéz. Egy gomb kiválasztásakor a hangját hallotta:

— Ezt nem lehet eladni.

Amikor látta, hogy Solange könyörtelenül elvet egy gyenge javaslatot, azon kapta magát, hogy ezt gondolja:

Jean szerette volna ezt a hidegséget.

Aztán rögtön:

Nem. Jean meg akarta volna vásárolni.

Minden este, a műhely után, felhívta Montréalt.

Az üzlet állta a sarat.

Nem csodálatosan. Nem dicsőségesen. De állt.

Élodie gyorsabban beszélt, mint korábban, jelezve, hogy egyre magabiztosabb.

— Eladtuk a kék zakót, Lang asszony! És Claire rávett egy vásárlót, hogy felpróbálja a zöld ruhát.

— Megvette?

— Nem.

— Ó.

— De sírt benne.

— Az nem eladás.

— Nem, de Claire szerint szinte ígéret.

Claire kevésbé volt költői, amikor átvette a telefont.

— A vevők rengeteget beszélnek. Tudni akarják, visszajössz-e. Tudni akarják, Párizs zseniálisnak talált-e. Tudni akarják, Pascal még mindig ír-e a kirakatnak.

— És Pascal?

— Úgy tesz, mintha feltűnés nélkül viselkedne.

— Tehát nem viselkedik úgy.

— Úgy gyászolja Jeant, mintha egy orosz regénybeli vetélytársát veszítette volna el.

Louise felsóhajtott.

— Alig ismerte Jeant.

— Éppen ezért. Így szabadabb a keze.

Marie-Soleil a legnyugtalanítóbb híreket hagyta a végére.

— William Lee megint telefonált.

— Már megint?

— Igen.

— Mit akar?

— Közvetlenül veled akar beszélni. Azt mondja, ellenőrizni kell bizonyos rendelkezéseket. Iratokat. Pénzügyi kötelezettségeket.

— A Szövetek szíve ügyében?

— Valószínűleg.

Louise behunyta a szemét.

Jean még halottan is szerződés maradt.

— Felhívom a bemutató után.

— Halogatod.

— Dolgozom.

— Mindkettő igaz.

Gyakran csend következett.

Aztán Marie-Soleil lágyabban hozzátette:

— Bírod még?

Louise ilyenkor körülnézett a szállodai szobában: szétdobált ruhák, vázlatok, Louis sálja, a saját fáradt kezei.

— Azt hiszem.

— Szeretsz ott lenni?

Louise mindig habozott a válasszal, mintha a kimondás bűnössé tehetné.

— Igen.

— Akkor szeresd.

— Jean meghalt.

— Igen.

— Én pedig Párizsban ruhákat készítek.

— A holtaknak nincs szükségük arra, hogy az élők abbahagyják a lélegzést.

— Filozófus leszel.

— Nem. Gyakorlatias vagyok, képzeletbeli sállal.

Louise gyakran könnyes szemmel tette le a telefont.

Nem a tiszta bánat könnyei voltak. Vegyes könnyek. Jean túl bonyolult ember volt ahhoz, hogy egyszerű gyászt hagyjon maga után. Louise még mindig haragudott rá. Még mindig tartozott neki. Néha haraggal, néha gyöngédséggel, néha valamiféle fáradtsággal hiányolta.

De amikor visszament a műhelybe, megérintette a szöveteket, hallotta Noé nevetését, Baptiste felháborodását egy „erkölcsileg elégtelen” varráson, Camille szidását, Solange egyetlen szavát — „jobb” —, újra jelen tudott lenni.

Szerette a munkáját.

Szerette Párizst.

És ami még ijesztőbb volt: szerette azt, akivé itt vált.

________________________________________

Két nappal a bemutató előtt felmerült a manöken kérdése.

A fantasztikus ruhát három lányra is felpróbálták.

Egyik sem felelt meg.

Az első nagyon szép volt, de túlságosan tudatában volt a szépségének. Személyes győzelemként viselte a ruhát. A második járása tökéletes, de hideg volt. Rajta a ruha építészetté vált. A harmadik túl fiatal volt. A ruha felfalta.

Solange elvesztette a türelmét.

— Ehhez a ruhához olyan valaki kell, aki már lemondott valamiről.

Noé feltette a kezét.

— Ezt a tulajdonságot kérik a modellügynökségek?

— Hallgasson.

Baptiste, aki egy gombostűpárnával a földön ült, felsóhajtott.

— Egy nagyobb nő kellene. Nem csak termetre. Valaki, aki úgy jár, mintha már áthaladt volna egy szobán, ahol senki sem várta.

A mondat megütötte Louise-t.

Azonnal egy nő jutott eszébe.

Nem Párizsban.

Montréalban.

A Szövetek szíve egyik vásárlója. Igazából nem is egészen vásárló. Időről időre felbukkanó jelenés. Adrienne Valcourt-nak hívták. Magas volt, karcsú, látható erőfeszítés nélkül elegáns, jócskán túl a negyvenen. Egykor táncosnő, úgy mondták. Talán manöken is volt valaha. Talán egyik sem. Néha betért az üzletbe, zakókat próbált, pontos kérdéseket tett fel, ritkán vásárolt, de úgy nézte a ruhákat, mint aki ismeri a színre lépés súlyát.

Louise egyszer emlékezetből lerajzolta.

— Ismerek valakit — mondta.

Mindenki feléje fordult.

Solange megkérdezte:

— Párizsban?

— Nem. Montréalban.

Camille az égnek emelte a karját.

— Tökéletes. Harminchat óránk van. Montréal igazán kényelmes helyen van.

— Tökéletes lenne.

— El tud jönni?

Louise habozott.

— Nem tudom.

Solange merően nézte.

— Telefonáljon.

Louise felhívta a Szövetek szívét. Szerencséjére Marie-Soleil ismerte Adrienne-t. Még nagyobb szerencséjére Adrienne Montréalban volt, és felvette a telefont. Szerencsétlenségére halkan felnevetett.

— Párizsba? Két nap múlva? Kedves Louise, úgy tekint rám, mint egy nőre, akinek se növényei, se számlái, se szokásai nincsenek.

— Igen.

— Igaza van, de azért nemet mondok.

— Adrienne, ezt a ruhát egy olyan nőnek terveztük, mint ön.

— Mint én? Vagyis?

Louise a bábun álló fantasztikus ruhára nézett.

— Valakinek, akinek nem kell fiatalnak lennie ahhoz, hogy veszélyes legyen.

Csend.

— Ezt szépen mondta.

— És igaz.

— És pontosan milyen ürüggyel van maga Párizsban?

Louise behunyta a szemét.

— Hosszú történet.

— Mindegyik jó történet az.

— El tud jönni?

Adrienne néhány másodpercig hallgatott.

— Nem. Ilyen gyorsan nem. Lejárt az útlevelem.

Louise reménye lelohadt.

— Ó.

— De küldjön képet a ruháról. Legalább rendesen megszenvedhessem, hogy nem viselhetem.

Louise csalódottan letette a telefont.

— Nem tud jönni — mondta.

Camille felmordult.

— Természetesen.

Noé szemügyre vette a ruhát.

— Lehet, hogy nem akar senkit.

— Egy ruha nem dönt — mondta Armand Vidal.

Baptiste visszavágott:

— Ezt csak azért mondja, mert a ruhák még tisztelik magát.

Solange nem nevetett.

— Megoldás kell.

Újrakezdődtek a próbák. Javasoltak egy negyedik manökent. Túl légies. Egy ötödiket. Túl látványos. A ruha továbbra is ellenállt.

Louise érezte.

Vagy inkább nem akarta meglátni, mit mond neki a ruha.

________________________________________

A bemutató előtti napon Párizs mintha összeszorult volna a Maison Valombre körül.

A helyszín egy régi magánpalota volt, rendezvényteremmé alakítva. Magas mennyezet, fényesre viaszolt parketta, világos falak, visszafogott stukkódíszek, hideg fény. A technikusok felszerelték a reflektorokat. A székeket katonás pontossággal sorakoztatták fel. A vendéglisták diplomáciai iratokként jártak körbe. Újságírókról, vevőkről, fontos ügyfelekről, egy színésznőről és egy influenszerről beszéltek, akit Armand Vidal „digitális tragédiának” nevezett.

A fantasztikus ruhát fehér ruhazsákban vitték át.

Louise úgy követte az állványt, mintha egy drága beteget kísérne.

Solange észrevette.

— Aggódónak látszik.

— Az is vagyok.

— Miért?

— Mert még nem találta meg a testét.

Solange a ruhazsákra nézett.

— A ruhák néha az utolsó pillanatban találják meg a testüket.

— Ez kockázatos.

— A divat olyan iparág, amely azt állítja, előre látja a kiszámíthatatlant. Ez a kedvenc hazugsága.

Aznap éjjel Louise alig aludt.

Jean újra megjelent a gondolataiban.

Az első sorban képzelte el, kifogástalan öltözékben, enyhén kétkedve. A fantasztikus ruhát azzal a fegyelmezett arckifejezéssel nézte volna, amely mindig megelőzte az ítéleteit.

Azt mondta volna:

— Szép, Louise. De ki fogja ezt viselni?

Louise ezt szerette volna válaszolni:

— Én.

A szó szinte felébresztette.

Én.

Nem — gondolta rögtön.

Lehetetlen.

Nem volt manöken. Nem azért jött Párizsba, hogy kifutón vonuljon. Ő volt a rejtőzködő tervező, az álruhás asszisztens, a nő, aki oldalajtón jutott be. Nem állhatott mindenki elé egy Valombre-ruhában.

És mégis megformálódott benne egy kép.

A saját alakja.

Magas, egyenes, Louis jelmezétől megszabadult alak.

Nem a régi Louise.

De nem is Louis.

Valaki a kettő között, a kettőn túl.

Felállt, ivott egy pohár vizet, aztán a tükörbe nézett.

Sál és kalap nélkül a vonásai visszanyerték az igazságukat. Fáradt volt, igen. De nem legyőzött. A Szövetek szívére gondolt, Jeanra, Pascalra, Marie-Soleilra és mindazokra a nőkre, akik úgy léptek be az üzletébe, hogy nem merték megvenni a saját merészségüket.

Halkan mormolta:

— Egy ruha, amely azt az érzést kelti, hogy egy nő a saját bevonulása közepén meggondolhatja magát.

A ruhát írta le.

Talán saját magát is.

________________________________________

A bemutató estéjén a káosz vallássá vált.

A manökenek érkeztek, eltűntek a sminkben, majd átalakulva tértek vissza. Cipőket kerestek, kétoldalú ragasztószalagot, brosst, egy pár kesztyűt, elveszett telefont, a nyolcadik kifutó lányát, aztán magát a nyolcadik kifutót. A fodrászok gyorsan beszéltek. A sminkesek keveset. Az öltöztetők futkostak. A ruhák zsákjaikban függtek, mint sorba állított titkok.

Louise gondolkodás nélkül dolgozott.

Újra Lou jelmezét viselte: fekete nadrágot, fehér inget, sötét sálat. Senki sem vette észre a hallgatását. Mindenki vagy hallgatott, vagy pánikban volt.

Tizenkilenc órakor Solange megkérdezte:

— A huszonegyes manökenje?

Senki sem válaszolt.

— Hol van Clara?

Clara volt az ötödik próbálkozás. Nem tökéletes, de elfogadható, egyeztek meg végül.

Camille néhány perc múlva sápadtan tért vissza.

— Beteg.

— Mennyire beteg?

— Nagyon.

— Tud járni?

— Alig áll a lábán.

Solange nem kiabált.

Ami rosszabb volt.

Tökéletesen nyugodt lett.

— Keressenek valakit.

Találtak valakit.

Túl alacsony.

Egy másikat.

Túl széles a válla a felsőrész szabásához.

Egy harmadikat.

Már két kifutóra beosztva; lehetetlen átöltöztetni.

Armand Vidal káromkodott.

Noé rohant.

Baptiste úgy tartotta a fantasztikus ruhát, mint egy gyereket, akit félnek felébreszteni.

— Nem akar senkit — ismételte.

— Hallgass, Baptiste! — kiáltotta Camille.

Húsz perc múlva kezdődött a bemutató első része.

Solange Louise felé fordult.

— A montréali nője gondolom nem teleportált ide?

— Nem.

— Kár.

Louise a ruhára nézett.

Körülötte mindenki beszélt, rohant, megoldást keresett. De számára a zaj eltávolodott.

A ruhazsák kissé nyitva volt. A halvány anyag előbukkant a kulisszák fényében. A ruha nyugodtnak látszott. Borzalmasan nyugodtnak. Mintha mindig is tudta volna.

Louise úgy érezte, lassabban ver a szíve.

Jeanra gondolt.

Az elképzelt kérdésére:

— Ki fogja ezt viselni?

Pascalra gondolt, aki színpadi fordulatnak nevezte volna.

Marie-Soleilra gondolt, aki egyszerűen azt mondta volna:

— Rajta.

A montreali Louise-ra gondolt, aki kimerülten állt a pultja mögött.

Louis Lange-ra gondolt, aki be mert lépni.

Aztán meghallotta a saját hangját:

— Én.

Solange ránézett.

— Tessék?

Louise levette a sálját.

— Én fogom viselni.

Camille eltátotta a száját.

Noé abbahagyta a rohanást.

Baptiste mindkét kezét az arcára szorította.

— Hát persze.

Armand Vidal a világ legkönyörtelenebb szakmai tekintetével mérte végig Louise-t.

— Méret?

— Harmincnyolcas. Szabástól függően néha negyvenes.

— Magasság?

— Százhetvennyolc centi.

Noé füttyentett.

— Lou magas. Lou eltitkolt előlünk egyet s mást.

Solange nem tréfált.

— Vonult már kifutón?

— Nem.

— Tud járni?

Louise azokra az évekre gondolt, amikor bankokba, irodákba lépett be, és olyan találkozókra járt, ahol be kellett bizonyítania, hogy joga van ott lenni.

— Igen.

— Nem úgy, mint egy kereskedőnő. Mint egy jelenés.

Louise állta a tekintetét.

— Képes vagyok rá.

Solange egy pillanatig mozdulatlan maradt.

Aztán megszólalt:

— Öltöztessék fel.

Minden felfordult.

Egy kis oldalsó helyiségbe vezették. Camille vele tartott, Baptiste a ruhával. Noé kint maradt, és azt ismételgette, hogy minden textilistenséghez imádkozni fog.

— Gyorsan — mondta Camille. — De nem hanyagul.

Louise levette a zakóját, az ingét, a nadrágját. Louis alakja darabról darabra egy székre hullott. Szinte meztelenül állt ott, nyugodtabban, mint hitte volna.

Camille, aki soha nem érzékenyült el, egy pillanatra ránézett.

— Gyönyörű.

Louise nem felelt.

Nem tudta, hogyan fogadja ezt a mondatot.

Baptiste csaknem áhítattal emelte fel a ruhát.

— Vigyázzanak az ujjára.

A ruha ráomlott.

Először hidegen. Aztán elevenen.

A felsőrész meglepő pontossággal simult a mellkasára. A ferde vonal pontosan oda hullott, ahová kellett. A belső betét a lábát súrolta. A bal ujj úgy tárta fel a vállát, mintha felismerte volna.

Camille hátralépett.

— A francba.

Az ő szájából ez hódolat volt.

Baptiste szeme könnyben úszott.

— Magára várt.

— Semmi költészet — mondta Camille, de a hangjából eltűnt a keménység.

Igazítottak rajta. Megszüntették az utolsó feszülést. Kisimították az anyagot. Szabaddá tették a tarkóját. Valaki bejött sminkelni. Másvalaki a hajához.

— Ne túl sokat — kérte Louise.

— Tudjuk — felelte a fodrász. — Maga nem olyan lány, aki engedélyt kér.

A haját feltűzték, de nem szigorúan. Néhány tincs keretezte az arcát. A smink mélyítette a tekintetét, halványította a száját, tovább nyújtotta a jelenlétét. Amikor Louise a tükörbe nézett, sem Louise-ra, sem Louis-ra nem gondolt.

Ezt gondolta:

— Itt vagyok.

Odakint még mindig keresték.

— Hol van Lou?

— Hol a ruha?

— Három perc múlva jön a huszonegyes kifutó!

— Solange mindenkit a helyére parancsol!

Kinyílt az ajtó.

Louise kilépett.

A folyosó mintha elnémult volna.

Noé a szívére tette a kezét.

— Ó, ne. Ez igazságtalanság az emberiség többi részével szemben.

Armand Vidal nem szólt semmit. Ellenőrizte a vonalat, az anyag esését, hogy lehet-e benne járni. Aztán bólintott.

Solange közelebb lépett.

Úgy szemlélte Louise-t, ahogyan az ember egy visszavonhatatlan döntést mérlegel.

— Ne játssza a manökent.

— Mit tegyek?

— Úgy lépjen be, mintha végre felhagyott volna a bocsánatkéréssel.

Louise egy pillanatra behunyta a szemét.

Jean.

Párizs.

Szövetek szíve.

Louis.

Louise.

A ruha.

Kinyitotta a szemét.

— Rendben.

________________________________________

A huszonegyes kifutóra megváltozott a zene.

Először egy mély, szinte észrevehetetlen hang. Aztán lassú, ritka lüktetés. Mint egy szív, amely nem hajlandó pánikba esni.

Louise a függöny mögött várakozott.

Előtte egy manöken tért vissza. Mögötte egy másik készült indulni. A terem fénye fehér vonalat rajzolt a padlóra. Át kellett lépnie.

Hirtelen valamennyi félelme visszatért: a törékeny üzlet, a számlák, Jean tekintete, Pascal ragyogó alattomossága, a saját hazugsága, az életkora, a megkésett merészsége, a tapasztalatlansága, ez a ruha, amelynek talán soha nem lett volna szabad kilépnie egy rajzból.

Aztán azokra a nőkre gondolt, akik a tükör előtt arra vártak, hogy joguk legyen szépnek látni magukat.

És belépett.

Az első lépés volt a legnehezebb.

A második már az övé volt.

A terem már nem terem volt. Perspektívává vált. Arcok, fények, ülő alakok. Louise lassan haladt előre. Nem túlságosan. Éppen csak annyira, hogy a ruha lélegezhessen. A belső betét minden mozdulatra előbukkant, aztán visszahúzódott. A fedetlen váll nem felkínáltnak, hanem meghódítottnak látszott. Testének vonala azt adta a ruhának, amit a többi manöken nem tudott: történetet.

Nem ő volt a legfiatalabb.

Ez volt az ereje.

Nem ő volt a legsemlegesebb.

Ez volt az igazsága.

Úgy viselte a ruhát, mint egy nő, aki elveszített valamit, nyert valami mást, és még nem döntötte el, hogy hálát adjon-e az életnek, vagy számadást kérjen tőle.

A kifutó végén megállt.

Egy másodpercre.

Nem tovább.

Megfordult.

Az anyag felfedte a titkát.

A közönségben valami megváltozott. Nem ováció. Még nem. Sűrűbb figyelem. Lélegzetelállító visszafogottság. Az a fajta csend, amelyet a ruhák néha egész életükben keresnek.

Louise visszaindult.

Amikor eltűnt a függöny mögött, Noé szinte elkapta.

— Mindenkit megsemmisített.

— Végigment a kifutón — javította ki Armand Vidal.

— Nem — mondta Baptiste. — Túlélte, hogy mindenki előtt legyen.

Camille odalépett, hogy megvizsgálja a ruhát, de kissé remegett a keze.

— Semmi sem mozdult el.

Solange is ott volt.

Mosoly nélkül nézte Louise-t.

— Ez az — mondta.

Egyetlen szó.

Csak egy.

Louise mégis megértette.

Nemcsak viselte a ruhát.

Meg is magyarázta.

A testével.

A korával.

A gyászaival.

Azzal a részével, amelynek Louis-vá kellett válnia, hogy másképpen válhasson ismét Louise-zá.

A bemutató vége szinte valószerűtlen izgalomban telt. Louise-nak a záró meghajlásra is vissza kellett térnie, ezúttal a manökenek között. Legszívesebben elbújt volna, de Solange másképp döntött.

— A többiekkel együtt jön ki.

— Nem vagyok manöken.

— Ma este az.

A taps úgy érkezett, mint száraz eső.

Louise nem próbálta kitalálni, kinek szól. A kollekciónak, a divatháznak, Solange-nak, a manökeneknek, a ruhának, a meglepetésnek. Mindegy volt. Ott állt a fényben, egyenesen, magasan, elegánsan, láthatóan.

Láthatóan.

A meghajlás után a kulisszák mögött elszabadult minden.

Túl hangosan beszéltek. Nevettek. Csókolóztak. Pezsgőt kerestek. Valaki azt kiáltotta, hogy két beszerzőnő látni akarja „a halvány ruhát”. Egy újságírónő azt kérdezte, ki „az a fenséges nő a huszonegyes kifutón”. Noé felelte:

— Egy tökéletesen nélkülözhetetlen kanadai katasztrófa.

Baptiste kijavította:

— Kinyilatkoztatás.

Camille közbevágott:

— Asszisztens. És most hagyják lélegezni.

Louise bemenekült a kis helyiségbe, ahol átöltözött. Becsukta maga mögött az ajtót.

Csend lett.

A tükörbe nézett.

A fantasztikus ruha még mindig rajta volt. Nem tűnt el. Követte a lélegzetét, a fáradtságát, a szépségét. Louise a csupasz vállára tette a kezét.

Jeanra gondolt.

Nem az irányító férfira. Nem arra, aki ítélkezett. Hanem arra, aki talán valahol a bizonyosságai mélyén már akkor meglátta benne az erőt, amikor ő maga még nem mert élni vele.

— Látod, Jean — suttogta. — Valaki mégis viseli.

Végre megtelt könnyel a szeme.

Lassan peregtek le az arcán, anélkül hogy megváltoztatták volna a vonásait.

Ezúttal nem csüggedésében sírt.

Azért sírt, mert megértette: egy nő elveszítheti önmagát egy név, egy szerep, egy gyász, egy üzlet, a férfiak tekintete alatt, és mégis kiléphet egy szobából a saját merészségébe öltözve.

Kopogtak.

— Lou? — kérdezte Solange az ajtó túloldaláról.

Louise letörölte az arcát.

— Igen.

— A beszerzők látni akarják.

Louise utoljára a tükörbe nézett.

Louis eltűnt.

Talán Louise is.

A helyükön egy nő állt, akinek már nem kellett bocsánatot kérnie, mielőtt belép valahová.

Kinyitotta az ajtót.

A VI. FEJEZET VÉGE

Folytatás »