BEVEZETÉS

Egy nő, de mindenekelőtt ihlető alak, aki tovább él egy művész lelkében; olykor modell, aki új és sajátos alkotóerőben gazdag munkák felé vezeti; gyakran barát is, akinek „uralma” életének értelmet ad: nagyjából ilyen az egyetlen, kivételes múzsa alakja. Általánosabban és egyszerűbben fogalmazva: a múzsa olyan erős ösztönzés forrása, amely arra készteti az alkotóképességgel megáldott embert, hogy kifejezze az általa kiváltott érzelmeket. Ez a kellemes feszültség, ez az alkotási vágy rövid vagy közepes ideig tarthat, de akár egy egész életen át is elkísérheti az embert. Nemétől függetlenül.

A MŰVÉSZ FOGALMA!… TERMÉSZETES ÉRTÉK

Fölösleges hosszan fejtegetni, mi tette lehetővé, hogy a „Természet” terveiben előre helyet kapjanak olyan lények, akik pontos elvonatkoztatásra képesek, és mélységesen vágynak arra, hogy e képességük eredményeit anyagi formába öntsék. A művész létezik. Tudjuk, hogy egyesek tehetséggel születnek; az ifjú Mozart ennek legvilágosabb példája.

Azt is tudjuk, hogy a „Természet” a fennmaradása érdekében megtervezte… az egyensúlyt. Egy kibillent természetben az emberiség nem létezhetne.

A MÚZSA… NÉLKÜLÖZHETETLEN KIEGÉSZÍTŐ.

A művész természetes kiegészítője tehát a múzsa: az a lény, aki segít felszabadítani a benne lakozó alkotóerőt. (Energiáinak mederbe terelése, vagyis közvetett ihlet.) Sok esetben a művész éppen felé irányítja ezt az erőt (közvetlen ihlet).

A willendorfi Vénusz! Bármily különösen hangzik, évezredekkel ezelőtt e szobrocska akár egy paleolit kori férfi és korának egyik asszonya között született különleges érzés eredménye is lehetett. Bár általában egyetértünk abban, hogy ez a mészkőből készült lelet a termékenység egyik legkorábbi emberi ábrázolása, úgy is tekinthetjük, hogy e két ösztönző gondolat nem zárja ki egymást.

Az ókori görögök gazdag mitológiai égboltjuk egy részét képzeletbeli nőknek — természetesen —, a kor szabad művészetei fölött őrködő mesés istennőknek szentelték. Ők a Múzsák. Az akkori nemes művészetek mindegyikéhez egy-egy múzsa tartozott. Az ókori görög gondolatvilág jelentősége, amely mai kultúránk „sarokköve”, megmagyarázza, miért él még mindig bennünk a múzsák oltalma alatt álló alkotó képe.

Meg kell említenünk egy másik nagy civilizációt is, amely anélkül, hogy ezt kimondta volna, kultúráján keresztül hallgatólagosan elismerte a „múzsa” elvének fontosságát. Ezt a szerepet kezdetben rövid ideig férfiak, később önzetlen erényekkel és uraik iránti hűséges odaadással felruházott nők töltötték be. A gésák különösen világosan példázzák ezt: puszta történelmi létezésük is megmutatja, milyen alapvető jelentőségük volt ezeknek a lényeknek az álmodtatás művészetében. Hiszen el tudnánk képzelni nélkülük a japán kultúrát? Vagy emlékezetből felidézhetnénk nélkülük a japán fametszetek világát?…

Ugyanígy, a reneszánsz kurtizánjai vajon nem gyakoroltak-e hasonlóan szerencsés hatást azokra a festőkre, akik a szeszélyes, de művészetkedvelő királyok udvarához és szolgálatához kötődtek? Képzeljük el: egy udvari festő heteken át egy fiatal királynő arcképén dolgozik. A nő legpompásabb öltözékében ül modellt. Tekintetük találkozik, a királynő rámosolyog. Vajon nem gazdagítja-e majd a művet ez az átélt pillanat?

Bár a modell személyét mindig is kétség övezi majd, és bár ez a zseniális művész hadigépeket is tervezett, Leonardo da Vinci kétségkívül különös rezdüléseket érzett Mona Lisa előtt. Bármennyi feltevés szülessék is a műről és a modell kilétéről, aligha kétséges, hogy a Mona Lisa valódi múzsa volt.

A történelem sok ilyen nőt ismer. Álljon itt közülük néhány közelebbi példa, időrendben.

— George Sand, az előző évszázad írónője; hét évig tartó kapcsolatuk során Frédéric Chopint számos mű megalkotására ihlette. Egy apró emlékeztető: Sand feminista volt. „Ékes bizonyíték arra, hogy a múzsa nem feltétlenül édeskés képzelgés vagy passzív elv!”

— Gala Dalí számára. A híres, isteni festő szemében minden Galán keresztül vezetett. A nő 1982-ben bekövetkezett halála után a művész egészsége hanyatlani kezdett. Hogy felmérhessük, milyen jelentős múzsa volt ez az asszony, emlékezzünk rá: mielőtt megismerte Dalít… Gala Paul Éluard költő felesége volt.

— Simone de Beauvoir és Jean-Paul Sartre. Az értelmiségi pár! Melyikük volt a múzsa?… Egyikük ihletét kétségkívül a másik tapasztalatainak mélyebb elemzése is táplálta.

— Marilyn Monroe (róla később még lesz szó) Arthur Miller számára. Köztudott, hogy az író híres feleségéből merített ihletet a „The Misfits” című film forgatókönyvéhez. Bár szeretett elvonulni a dolgozószobájába, hogy képzelődjék…, lelkét alighanem átjárták az e lenyűgöző nővel átélt rendkívüli szeretkezések emlékei. „De hát hogyan tudott egyáltalán írógépelni?”

— Jane Fonda Roger Vadim számára. E nagyszerű filmrendező életében bizonyára más múzsákat is említhetnénk, például a mindmáig meghökkentő Brigitte Bardot-t. Ám állítsuk azt, hogy Fonda asszony arcán határozottan megmutatkozik egy merész nemesség, amely aligha maradhatott ihlet nélkül a rendező számára.

— Yoko Ono és John Lennon. Ez a vitathatatlan tehetségű festőnő megadta a rendkívüli John Lennonnak a lehetőséget, hogy élete során teljes intenzitásában tapasztalja meg a múzsa jelenlétének jelenségét. Anélkül, hogy véleményt mondanánk Lennon „Yoko előtti” vagy „Yoko-korszakbeli” műveiről, megjegyezhetjük: költészete a nő megérkezése után mintha más színt és nyelvet kapott volna. A csodálatos „WOMAN” című dal Yoko jelenléte nélkül soha nem lett volna ugyanaz, vagy talán meg sem születik.

És végül nem mondják-e, hogy minden nagy férfi mögött ott rejtőzik egy… nő? Miért ne formálhatnánk át a mondást így?… „Sokszor minden nagy férfi mögött egy nő áll… aki még nála is rendkívülibb.”

EGY MÚZSA FÖLFEDEZÉSE.

Merészen tegyük föl, hogy Botticelli „Vénusz születése” című festményén, az itáliai istennő ábrázolásában a művész allegóriaként az érettséget, az ihletet, a bájt és a szépséget fejezte ki: mindazokat a tulajdonságokat, amelyek a múzsa e „különös hivatásához” szükségesek. A festő tehát Vénuszt — aki a férfi képzeletében a múzsa gondolatát is fölidézi — ritka gyöngyhöz hasonlítja.

Ez a jelképiség azt sugallja, hogy ilyen kivételes lény nem születik egyik napról a másikra. Nem egy gabonapelyhes dobozban talál rá erre a tehetségre. Önmagának fölfedezése bonyolult fejlődés eredménye. Ez a „mély tudatosodás” valójában rendkívül ritka esemény, és a képesség használatának ösztöne sem kapcsol be automatikusan.

Ugyanígy ez a két önálló lény, akik párhuzamos életet élnek, gyakran csak együtt, szimbiózisban képes felszabadulni és igazán ragyogni. Némely nő csupán hízelgőnek találja, ha verset kap, ha megihlet egy dalt, vagy ha festményhez ül modellt, és nem is sejti, hogy az alkotó kreativitását kiegészítő energiákat kelt. Hallgatása így minden érdemet a művésznek juttat. Nem részesülhet annak az elismerésnek a visszhangjából, amely hivatalosan kimondaná, hogy ő forrás, fény és a tehetség katalizátora. Talán a múzsák alapvetően szemérmes lények?

A MÚZSA ÖNTUDATRA ÉBREDÉSE.

Az a múzsa, aki felismeri, milyen fontos a jelenléte egy bizonyos művész mellett… vagy akár egy művészeti irányzat mozgatórugójaként, a kultúra javára, mély történelmi tudattal rendelkezik. Felemelő jelenléte és átfogó hatása érzékelhető lesz az alkotói fejlődésben és a művek összességében… sőt időnként zseniális vonásokban is megnyilvánul.

LÁTHATATLAN JELEK ÉS SZUBLIMINÁLIS GRAFFITIK.

Ki tudja… amikor nézőként vagy hallgatóként álmodozásba merülünk, szinte elalélunk egy mű láttán vagy hallatán, nem éppen az alkotó egykor átélt költői pillanatát fejtjük-e meg?… Mintha a tudatalatti szintjén olvasnánk…

Ki tudja… nem vésődtek-e bele a művekbe, szubliminális üzenet módjára, az alkotás egyes kivételes, gyönyörű pillanatai, a művész és múzsája összetartozásának tanúiként?

Ki tudja… nem léptünk-e át ilyenkor egy olyan határt, amely túl van a kritikai elemzésen és a megszokott sémákon?… Mintha fölismernénk egy láthatatlan nyelvet és szókincset, amely minden műnek sajátja. A jelek sűrített tájékozódási pontját, amely eldönti a minőséget. „Remekmű vagy mázolmány?” Miért is ne?…

Ki tudja… mi, emberek, akik csak egy kicsivel vagyunk többek az állatoknál, nem rendelkezünk-e azzal a képességgel, hogy a magunk természetének egyedülálló módján nyomot hagyjunk az életben; olyan módon, amelynek érzékelését ma a kémiailag kibillent földi környezetünk tompítja?

Ki tudja, nem az emberi szaporodási ösztönünkre adott lelki válaszunk meghosszabbításai-e ezek a nyomok, amelyek ittlétünkre emlékeztetnek?

Ki tudja, nem a génjeinkbe van-e írva ez az ösztönös vágy?

És végül ki bizonyíthatná, hogy a múzsákban nincs meg az a nyugtalanító kémia, amely a művészt az állati lét kereteinek meghaladására készteti, hogy nyomot hagyjon az időben és hírt adjon álmairól?

A TALÁLKOZÁS.

Ilyen körülmények között melyik művész ne remélne efféle találkozást? Melyiküket ne érné mély érzelmi hatás egy múzsa lenyűgöző fölfedezésekor? Ezt az érzést jelek árulhatják el, vagy a tudatalatti finoman tárhatja föl, mintha a lélek kivetülése volna; és arra késztetheti a művészt, hogy ha éppen nem kötik le gondok, azonnal észrevegye azt, akit a sors eléje vezet.

Anélkül, hogy a művésznek embertársaiétól eltérő lelkiállapotot vagy érzékenységet tulajdonítanánk, vegyük észre: szakadatlanul arra törekszik, hogy minden kiváltságos, őt megindító kapcsolatot beírjon az időbe. Figyelmes.

Ám paradox módon állandóan a fényt keresi, miközben önmagát a hipnózis első szakaszához hasonló állapotban tartja. Lehet „holdkóros”, szórakozott.

Ez a félig tudatos állapot teszi lehetővé számára, hogy megérezzen egy lényt, aki természetes kiegészítője. Fölismerheti benne a mély érzékenység ragyogását. Ez a fölismerés a nő szemében föltáruló „burjánzó tájak” fölfedezésével bontakozik ki. Elképzelheti, hogy ez az álomszerű jelenség az első találkozás után is folytatódik. Hiszen tudja, hogy a múzsa kapoccsá, úttá, a tiszta alkotáshoz való közeledés módjává válhat.

Ez a végletekig fokozott kapcsolat arra késztetheti az alkotókat, hogy e „másik felüket” nélkülözhetetlennek, sőt életfontosságúnak tartsák. (Dalí és Gala.)

Mivel valószínűtlen, hogy egy múzsa önmagától fölismerje múzsa mivoltát, a „kémiai folyamat” először a művészben indul el, mégpedig meglepetésszerűen. A fordított folyamat — amikor a múzsa biztos a saját ihlető erejében — igen nagy önteltségről árulkodna.

Megérzése, akár egy ihletvillanás, tudtára adja majd, hogy egy múzsa áll előtte. Mivel a várható reakciók a szerelem első villámcsapásához hasonlítanak, önbizalom híján ügyetlenné válhat, elbizakodottság esetén pedig elviselhetetlenné. Nem könnyű elválasztani a szerelem jelenségét a múzsa fölismerésétől, mert mindkettőben közös az idő nagylelkű odaajándékozása és a jelen pillanat fontossága.

A KÖLCSÖNHATÁS.

Valójában csak az érintettek képesek e két csodát az érzés ereje vagy tartóssága alapján megkülönböztetni. Ha a két ember kapcsolatát szerelem öleli körül, a múzsa természetes hatása még erősebb lesz. E két lény őszinte, mély szerelme az alkotások minőségében és gazdagságában is tükröződik.

Röviden! Ha egy pillanatra eltekintünk a szerelemtől, akkor is születhet mélyebb kapcsolat, ha a múzsában megvan a bölcsesség és az érettség, vagy ezek megfelelőjeként az a merészség, amely képessé teszi arra, hogy hirtelen rádöbbenjen adományára. Ez a tulajdonság mintegy hatalom és befolyás formáját ölti. A múzsa maga azonban kételkedhet ihlető képességében, vagy jelentéktelennek vélheti. Ilyenkor a művésznek számolnia kell azzal, hogy e személy talán már áldozata volt egy múzsákat „elnémító” alaknak (erről később).

Ki tudja, a művész szemében a múzsa e láthatatlan kémiája nem egyszerűen az arcvonásaiban mutatkozik-e meg?

E kémiai folyamatról, e sajátos kémiáról szóló állítást nyilvánvalóan sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Itt már túllépünk a valóság keretein, és elérkezünk magához a művész világához: a múzsájától ihletett alkotó dinamikus univerzumához. Ez a tudatosan fölépített képzelgések bolygója, a fantázia és a gondosan táplált vágyképek magasabb szférája.

A legtöbb művész ismeri tehetsége határait. Ha elapad az ihlete, ezért nem szükségképpen a múzsa felelős! A múzsa mágneses vonzerejének minősége változhat „kémiai felépítése”, fogékonysága és szándékai szerint. Összefoglalva: ha a kapcsolat folytatódik, és kölcsönös fölismeréssé válik, szerelem vagy nagy barátság születhet.

ÁTVÁLTOZÁSOK MÚZSÁK NÉLKÜL.

Abban a drámai helyzetben, amikor a múzsa sem e művész, sem más alkotó számára nem ismeri föl önmagát múzsaként, a művésznek bele kell nyugodnia az elengedésbe. A művészet kedvéért azonban megőrizheti a reményt, hogy a nő — még ha ő már nincs is jelen az életében — egyszer megérti a benne rejlő csoda nagyságát. A művész a teremtésben kereshet menedéket boldogtalansága elől. De ügyelnie kell, nehogy csapdába ejtse önmagát fájdalmának szüntelen dédelgetésével! Még akkor is, ha tudja, hogy az elutasított barátság gyakran legalább csekély fokú elfojtás jele.

Végső erőfeszítésekkel, kivetítésekkel, átvitelekkel, ihletpótlékokhoz folyamodva — amelyek mindenkinél mások; az alkohol és a kábítószer két szomorú példa — a művész továbbra is képes alkotni. Ám sohasem éri el azt a természetes, ösztönösen keresett szenvedélyt, azt a szinte vallásos szándékot, amelyet az emberiség iránti ösztönös szeretetének, művészi hivatásának és — ha szerencséje van — legfőképpen múzsája iránti szerelmének szentelne.

Adott múzsa ihlete nélkül alkotni egyszerű, valóságos lehetőség. Más dolgok is fölemelhetik a művész lelkét, és kiteljesíthetik a művet; eszmény vagy a természet is lehet ilyen forrás. Ez tény. Így is létrejöhetnek értékes alkotások. De ha egy műnek ilyen körülmények között rendkívüliként kellene kiállnia az idő próbáját, talán hinnünk kell abban, hogy a művész képzelete álmaiban női jelkép alakjában személyesül meg? Valamiféle álombeli kiút, szenvedélyének belső múzsává történő átváltoztatása? Nagykövet, közvetítő a tudatos és a tudatalatti között?

A MÚZSÁK ELNÉMÍTÓI.

Az emberiség egyik súlyos problémája, fejlődésének akadálya, hogy mi, férfiak, évszázadokon át mindenekelőtt a múzsák „elnémítói” voltunk. Keserű igazság! Az első múzsaelnémítók gyakran maguk a művészek, akik művészetükre hivatkozva, még ha ártatlannak vélt módon is, fortélyhoz folyamodnak, hogy kielégítsék természetes szexuális szükségleteiket. „Ön megihlet!” „Szeretném lefesteni!” Ismerős közhely. Pedig könnyű elkerülni a csapdát: időt kell hagyni a helyzet megismerésére. „…óvatosság a szerelemben…” A vétség után… a leendő múzsák kételkedni kezdenek önmagukban. („Azt hittem, ihletet adok?”) Adományuk kibontakozásának folyamata megszakad.

A második csoportot azok a csábítók alkotják, akiknek semmiféle tehetségük sincs, mégis művésznek adják ki magukat. „Ön megihlet!” „Szeretném lefesteni!” „Regényt írnék!” Ezek legfeljebb telefonálás közben firkálnak valamit, vagy egész életükben egyetlen négysoros „verset” írnak. „De hát szerelem is létezik…” A történtek után ezek a lehetséges múzsák védekezni kezdenek („Többé nem hagyom magam rászedni!”), és végül teljesen bezárkóznak.

A harmadik és legrosszabb csoport: a nőverők. Ezek az emberek nemcsak a múzsákat pusztítják el! Magát az életet rombolják! Ökölcsapásokkal gyilkolják meg a szerelmet! Ez a „lélek meggyilkolása”. Ez „a lény és érzékenysége fejlődésének sátáni eróziója”. Az emberiség fejlődésének akadálya.

MARILYN MONROE: HALHATATLAN POPCORN-MÚZSA.

Ahogy korábban említettem, a múzsa fölismerése gyakran az alkotás folyamatába illeszkedik. Ehhez járulnak azok az álmok és álmodozások, amelyeket az ihlető nő „képe” ébreszt a művész tudatalattijában. A nő által a művészre vetített kép alapvetően befolyásolja az alkotások minőségét és mennyiségét.

Hogyan magyarázhatjuk hát Marilyn Monroe jelenségét? Nem olyan modell, aki megfelelne a divat mai kánonjainak és szokásainak. És tíz, tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt sem felelt meg jobban nekik az istennő! Hogyan képes mégis csábítani? Hogyan képes még mindig álmodozásra késztetni? Hogyan tartozhat a huszadik század közepéhez, ha képe időtlennek bizonyul?

A világ számos művészét ihlette meg még… a halála után is. Holnap is új gondolatok pattannak majd ki mindenfelé az alkotók képzeletéből, amelyek tovább ragyogtatják alakját. Ez a jelenség a pattogatottkukorica-hatás!

Paul Claudel mondta: „Még az értelem is csak a vágy hatása alatt működik teljes erejéből.” Marilyn vajon ma is vágyat ébreszt, annak ellenére, hogy tudatosult bennünk a halála? Önmagában is ihlető erő volt.

Magánéletének megrázó visszhangjai, hangjának lágy rezdülései, az a levegő, amelyet sejtelmes csípőmozdulatai megmozdítottak — mindez és még sok más olyan, mint az első szárnycsapások, amelyek beindítják a pillangóhatás dinamikáját.

Eltűnése után sok évvel képe még mindig ihletet ad, és ez a különös tulajdonság mintegy mesterségesen meghosszabbítja lélegzetét és azt a vágyát, hogy szeressék. Ez a lelkéhez közelítő, elbűvölő vonás és „tudatalatti” alkímiája arra kényszerít bennünket, hogy a halhatatlan múzsák közé soroljuk.

Marilyn korának művészei és mai kortársaink, híresek és ismeretlenek egyaránt, megérezték a megfoghatatlanul marilynes varázs bűvöletét, és benyomásaikat átültették műveikbe. Szép példa erre Elton John „Candle in the Wind” című dala. Ráadásul olyan alkotásról van szó, amelyet „spirituphile”-nek neveznék (lásd ezen az oldalon a filozófiai részt). Második, Lady Dianának szentelt változata ezen semmit sem változtat.

Aligha lehet kétséges, hogy a Marilyn Monroe-ról szóló tárgyak és kiadványok sokasága, de mindenekelőtt saját kulturális öröksége alapján már most múzeumot lehetne szentelni neki. Óhatatlanul helyet kellene kapnia benne olyan műveknek is, amelyek „múzsai” hatására születtek. Ne tagadjuk: e rendkívüli jelenlétet részben a „sztárrendszernek” tulajdonítják. De azt se hallgassuk el, hogy Marilyn Monroe olyan emberi tulajdonsággal, olyan adománnyal rendelkezett, amelyet semmilyen szervezet nem tud soha újrateremteni. Még klónozással sem! Művészbőre alatt múzsa volt.

A MÚZSÁK ELISMERÉSÉÉRT.

Mi volna a világ múzsák nélkül? Mi lenne nélkülük a világ valamennyi civilizációjának szépségével és fenségével? Nem érdemeltek volna hivatalos elismerést? Bizonyára akadnak majd olyanok, akik magának az ihletnek, s így a múzsáknak a létezését is kétségbe vonják. Nekik ezt mondom: „Tartsátok meg magatoknak az álmodozástól sterilre tisztított világotokat, és ha mélységesen boldogtalanok vagytok, most már tudjátok az okát! Hiányzik belőletek a költészet!”

Ha a mai civilizációk — akár a követ lassan kikezdő vízcseppek módjára — legalább elismernék az ihlető nő fontosságát minden alkotó életében, és a kormányok kulturális minisztériumaikon keresztül hivatalosan is tennének ezért, az újabb előrelépés volna az emberiség számára. Mert az „Ember” társadalmi fejlődésének mostantól a Nő által megtett lépéseken keresztül kell haladnia.

De nemcsak a nagy múzsák léteznek; ott van a sok hétköznapi nő is, aki egyszerűen arra bátorít hétköznapi férfiakat, hogy kibontakoztassák tehetségüket. Ahogy hétköznapi férfiak is segítenek hétköznapi nőknek ugyanezt megtenni. Mindezt azzal a szerény céllal, hogy javítsák környezetüket és sorsukat. A művészek a maguk módján, a maguk művészetében beszélnek e múzsákról, jelenlétükből élnek és táplálják lelküket; nekik köszönhetően, miközben egyszerűen saját életüket teszik jobbá, embertársaik létét is gazdagítják.

Muses : Louise L. et M. M.

1 — A görög múzsák: Kleió az epikus költészet és a történelem, Euterpé a zene, Thaleia a komédia, Melpomené a tragédia, Terpszikhoré a tánc, Erató az elégia (szomorú ének), Polühümnia a lírai költészet, Uránia a csillagászat, végül Kalliopé az ékesszólás ihletője.

2 — A dolgok kölcsönhatásáról szóló feltevés, amely szerint egy Kínában szárnyát meglebbentő pillangó által megmozgatott levegő exponenciális hatás révén akár heves viharrá is válhat a bolygó egy másik pontján.