Egy napon azt álmodtam, hogy emberi ötvözete vagyok néhány művész képzeletének: olyan különc alakoké, mint a „Nowhere Man”, a „Dreamer…”, a „Tommy”, sőt Félix Leclerc „Bozója”. Képzeletem e túláradó játéka után kezdtem írni egy hosszú költeményt, Marilyn Monroe-nak ajánlva. Elgondolásom és szándékom szerint ennek a spiritufil alkotásnak csak az életem végével lett volna szabad véget érnie. Így hát, mivel álmodozónak születtem, elég egyetlen vágy, és ismét királya leszek annak a kastélynak, amely a képzeletem.
PRÓZAKÖNNYEK
Istenem! Mik ezek a prózakönnyek… …amelyek az arcomon csillognak? Életem a hold visszfényét öleli, a szerelem titkát, ahogy elhalad? Talán egy üzenet fátyolos titka, mint rúnák alatt a fény könnyei? Szívének szavai volnának kincseim!
Tintakönnyek, amelyek egymást locsolják, duzzadnak, szétpattannak, hiányaimat tagadva, egymást hívjátok, egymásra emlékeztettek. Hajszakiáltás az árnyéktól a képig, a halál ruhájába öltözve, melytől félek, s mégis merem… merem szeretni a nyilvánvaló előjeleket. De Istenem!… Szószék volna a halál?
Beszéljek vele, mielőtt elvesznék? Parázsként kínáljam magam édes ábrándjának. A Kaszának, amely fenyegetéseit szórja az interjún, ha megkérdi: „Por, ki vagy te?” Így felelnék: „Magányos, elzárkózó herceg, aki száműzi magát szem elől vesztett testéből. Persona non grata a saját életében, semmi több!”
S gyilkos, átható, gyáva tekintete alatt… hozzátenném, akár egy elfeledett mesét: „A korom az oka?… Emlékszem, hű voltam a jutalom nélküli királynőhöz. Igen, én, a herceg, akinek semmiféle első éjszaka joga nem járt, király nélküli királynőt kerestem az engem megillető országban, a hajszolt magányom kegyetlen síkságán. Most a végbe osonok, ahol kevésbé nehéz az egyedüllét!”
Köpenyét fellibbentve, mint egy féltékeny, rossz angyal, ő így zárná: „De mire vár még?… Menjen, csatlakozzék a másik 99 bolondhoz! Ha ennyi őrült imádta azt a keblet, hát én leszek hódolatuk örök tébolydája! Ti, a 99 bolond, szétszórva mindenfelé, titokban, jámboran a 99 arcú nőről álmodtok majd!”
Én így felelnék: „Előbb!… Akkor!… Igen, emberevő boszorka! Vitéz voltam, kívül-belül kerestem, csak ott nem, ahol magam előtt álltam, egyenesen. Egyedül éltem azzal, amit halálnak hittem! Ők 99-en voltak! Azóta százan vagyunk! Százan, hogy összefogjunk, egyesüljünk, s egy délibábbal lépjünk frigyre… egy császárnőével, aki ma este a sorsnak kínálja magát.”
Az árnyak árnya szavaim alatt roskad majd össze, s bágyadtan, reszketve, verejtékben szunnyad el! Félig csukott szemét rebegtetve arcomat fürkészi, mintha mosoly édesítené keserű álmát, mint egy ártatlan, ostoba csodamondóka. Amint meglátja bennem a rútságát rejtegető szörnyet, feladatát hiábavalónak ítéli e páratlan kihívással szemben.
ARANYBETŰK
Nagyszerű! Az égitest arannyal bevont nevet visel, mely nappal ragyog az azúrkék égen, letaszítva az íróét… Artúr királyét. A hold és híre bevilágítja végtelen éjszakám, jobban, mint a művészet vagy a sport varázsa, jobban minden istennőnél és hősnél, még Garbónál, Madonnánál, Lennonnál vagy DiMaggiónál is!
Szégyen rám! Az ő neve elsápasztja az enyémet. Vas a csengése, de ón a színe; keresztelőmkor a markomba köpték. Később a tenyeremre pecsételtem, mintegy alamizsnául varázslatot szórva magamra. Igen! Megszentségtelenítettem a sors sírboltját, a holdkövet „Côme” vérével bemocskolva.
Hogy hívják a 99 ravasz imádót, akik a teste Eldorádójának hízelegnek? Őket, akik szintén a kellemes balzsamot remélik, amely szándékunknak fedelet ad, nevünket az övé mellett aranyozza, argonauta-utunk végét tömjénezi, egy utolsó vétek után!…
BIOPSZIA-BLUES
Réges-régen elszállt a királynő, pihenésének megrázkódtatásában hátrahagyva akasztott udvarlókat és eszét vesztett ellenségeket. Mindegyik alattvaló fölöslegesnek ítélte a másikat, s kötelességének érezte, hogy kitűnjön közülük: könyvekkel, rózsákkal, cserepekkel próbálkozott, de koronájára való vágyát egyik sem vallotta be.
Azután a történelem, az idő múlásával, hercegi hitveseket választ ki boldog szeretői közül. Ám megfeledkezik rólunk, vagy hallgatásával kitaszít minket, 99 bolondot, s engem a magányomban, akik szerelemből ragaszkodunk a csillaghoz. Mi, szétszórva a világban, szerény eszközökkel… fényesítjük életünket és köldökünket, hogy ragyogjon.
A fenébe! „Fuck and shit!” a többieknek! Fetrengjenek kicsapongásban vagy ártatlanságban! Mindkettőből egyedül veszem ki a részem, a magam földjén. Mert küldetésem bolond apostola vagyok, saját apokalipszisem prófétája és végem tanúja. Sem az ő szerelme, sem borom közt nincs választás: a kehely és a pohár közös tulajdonunk!
De hogyan kapcsolódhatnék az örökkévalósághoz? Betölthetem-e az űrt anélkül, hogy az örökkét elárulnám? Bizony nem az itteni istenek körtáncával!… Gyűlölöm fenyegetéseiket, és kétlem garanciáikat! A túlélés egyetemes olvasztótégelye? Nekem mindegy! Halál után demokrácia van! Az egyetlen támaszom?… Csakis az ő élete.
Bizonyíték… még felbolydult tudattalanom is fütyül arra, hogy újjászülessen. Vagy féktelen tudatom arra, hogy feltámadását tömjénnel ünnepeljék! Nincs választásom, hogy eljussak a szentségig. Nincs választásom a szárnyas halállal szemben: meg kell küzdenem vele, szembe kell néznem.
Igen! Bevallom! Én, a megbabonázott, hiszek ebben az örök, elrendelt szerelemben. Gúnyoljanak, nevessenek teli torokból! Tartsanak bolondnak, ha azt mondom: „Őrületem leleplezi józan eszemet.” Harcolni fogok ezért a magasztos álomért, még ha vérzik is bele a képzeletem!
Magamhoz hívom a boldogságot, közvetítők útján… Ezekkel a mesterkedésekkel, amelyek hozzá kötnek, s az ő életével ringatnak. Kiszabadítva a szívemből a gonoszt… …átváltoztatom az illúziót, s fenékig iszom a lelkem… az utolsó cseppig.
FÉNYKÉP.
Elcsábítani az elfogadhatatlant… A fényképeket, amelyek hagyják magukat nézni, s hihetően mesélik el az életét. Aztán a végére gondolni, „Isten veled!” nélkül. Igen! Mindent kockára tenni a lehetetlenért. Mindent megpróbálni egy parányi reményért. Még szeretni is, bár nem bizonyíthatom be neki.
De én itt vagyok, az időben, úgy utazom benne, mint a metrón. S az évek vonatában az egyik fényképét nézem. Csorgatom a nyálam, izzadok a mozgásban… …vágyam tiszta tekintetének sodrában. „Mondjátok meg… az idő számára fölösleges vagyok?”
Amikor szemem már csak mellékesnek tűnik, s a perzselő papíron táncol, estélyi ruhában megjelenik a halál, súrolva az örökkévalóságot, ezt a tükröt. Én is odaképzelem magam, a tükörbe nézve, homokálarcom mögé rejtőzve, jégből való, szószátyár álmaim közé.
Olyan ez, mint a régi „Chaplin”-filmek. Amikor megelevenednek a régi képsorok, nem a múlton hahotázunk, a színészen, a bohócon, a pantomimesen… elfelednénk az életet a szórakozásért! Apró árnyékként vetülünk a végtelenség makulátlan vásznára!
AZ ÉLET SZÁRNYALÁSA.
Célra tarts!… Az időhöz tapadok, ez a célkeresztem. Telitalálat! Elérem a végtelent! Együtt leszünk ott, vagy házasságban? Nap mint nap ugyanazok a vágyak. Ugyanazokkal az álmodott örömökkel gyötröm magam. Mint a vonzó víz, amely elolthatja a melengető tüzet…! Vágyom rá!
Csakhogy itt örömtelen szemem zavarba jön hideg kezemtől. Se szépség, se érzékiség. Nincs test, amelyet a szívem alá vehetnék… Se hang, se szó; nincs mit hallani, ismételni. Egyetlen lélegzetem sem elegyedik sóhajaival, még utolsó órám lehelete sem.
Megyek előre, gondolkodás, töprengés nélkül, s közben örökké róla álmodom, ütközés, szégyen, lankadás nélkül. Mégis furcsa bűntudat gyötör, amiért felfedek egy titkot, melyet el kell árulnom. Elfelejti-e majd az utána következő rejtélyt? Bocsánat! Nem vagyok kicsi, hanem alantas!
Ó, ti, foglyul ejtett gondolataim! Ti, ezredévesnek tűnő alakok, akik reszkettek és keringtek a lelkemben, ti, akik zuhatagként áradtok, hullámaitoktól megrészegülök. Menjetek, álmodozásaim! Keserűn kérlellek titeket.
Hagyjatok el szelíden, félreértés nélkül, kívánságom, e szellő sebességével. Hess! Menjetek előre, hátra, vagy egyszerre mind, önkéntes csapatban. Szívem összhangba rendez titeket, arannyal von be, hűen ahhoz, amire vágyik.
Szálljatok ki a tenger fölé, hegyeken, völgyeken, légrétegeken át. Mint egy ima, lágyítsátok meg az árvát. Legyetek zaklató mantra, jelmondat, könyörüljetek, érintsétek meg, akit keresek. Akit lényem sóvárgással képzel el. Mondjátok neki: „Szeretem önt, Marilyn!”
ÁLMODOZÁSOK RÖPTE.
Végre itt van, szépséges királynő! Régóta vándorlunk már, a tetőponttól a látóhatárig kutatva, áttetszőn, gyöngéd színekben. Finom vibrató, mely egyszerű refrénné válik; lelke, akár lélegzet nélküli lehelet, kórusunkból előhívja az áment.
Az a célunk, hogy elmondjuk az imádságot álmodozó urunkért, aki gyógyulásra vágyik. Hiábavaló ima vagyunk, amely önhöz vezet, az ő utolsó esélye. Ez a küldetésünk. Megmenteni e kíntól, amelyben vergődik, mi, mind az ő gondolatai, kötelességből reméljük, hogy méltósággal megszabadulhat szenvedésétől.
Hogy elérjük önt kikötőjében, esőcseppekké változtunk. Majd az élet tiszta forrásával elegyedve, egy édeni reggelen, amikor ön abból ivott, belefolytunk, beszivárogtunk önbe. Ez a lélekben sosem érzett gyöngédség egy ismeretlen ember szerelme, a barátunké.
Hangja és a halálon átszűrt szavai kiáltásokban és kérésekben rezdülnek majd, felszabadulva a túlvilág misztikus visszhangjában. S az idő során soha, azon a helyen, ahonnan kő és test ki van zárva, nem emelkedett még föl ilyen hang, a továbbélés egyetlen óhajában.
Erősen kételkedünk, hogy meggyőzhetjük önt: hallgassa meg ezt a nevetséges szívet, könnyezzen eleven panaszai fölött, igyon őrült, zaklatott vágyából, vagy mulasson bársonyos örömein. Íme azonban szavunk, akár egy biblia… néhány feltárandó szó…
AZ IDEGEN SZAVAI.
…Abban a reményben, hogy szavaim, még ha ész nélkül fordítják is le őket, megzavarják, megrémítik a hivatalos elméket. Legyenek Isten ragyogása, jóságáé vagy glóriájáé. Viseljék az ördög fényét, vagy tüzének kínját.
Szerelmünk, e kiszámíthatatlan szenvedély, a saját összeesküvésükben is megtéveszti őket. Ők, akik hallgatólagos egyezséggel, kémekként, ketten osztották fel az összhangot. Csak egy közönséges munka miatt? Nem! Hogy megosszák egymás között e termést: az érzelem leírhatatlan hatalmát.
Olyanok leszünk, mint galaxisok házassága, különös álmaim ámulatba ejtik őket, az ön hullámai nevetést és felemelkedést szülnek. Ebből végre megértik, hogy saját megváltóink vagyunk. Mert ön az én alfám, az ő paradicsomuk. Én a mi ómegánk vagyok, az ön birtoka.