Egyszer volt, hol nem volt, az álmok végtelen birodalmában élt egy Jacko nevű halászlegény. Jacko leginkább a háza előtti nagy tavon halászott. A tó reggelente olyan volt, akár egy tükör.

Jacko az erős szelet is szerette, amely úgy korbácsolta fel a hullámokat, mintha az ég lehelete szippantaná őket a magasba. Amikor behúzta a hálóit, megpihent, és a tó túlsó partján álló kastélyt nézte. Mostanában „az elérhetetlen emberek kastélyának” nevezték.

Ezt a hírét Rostre varázslónak és falánk farkasának köszönhette: ők őrizték a kastélyhoz vezető utat. Senki sem juthatott be. És senki sem juthatott ki.

Amikor Jacko hazatért, három részre osztotta a fogást. Egy részt a piacra szánt, egyet a maga ebédjére, a harmadikat pedig titkos füvekből készült keverékbe tette.

A recept tökéletes volt! Kicsi vagy nagy, egyetlen gyomor sem tudott ellenállni a pamplitónak. Micsoda furcsa nevet adott Jacko ennek a halból készült keveréknek!

Jacko soha nem evett pamplitót. Sirályokat fogott vele.

Amikor egy sirály a ketrec csapdájába esett, Jacko beszélgetni kezdett vele. A madár néhány percre akarata ellenére a bizalmasává vált.

Előbb a halászatról, a költészetről és mindenféléről beszélt. Aztán történeteket talált ki a kastélyban élő, elérhetetlen emberekről. Amikor befejezte a mesélést, mielőtt szabadon engedte volna a madarat, mézzel megkent kenyérdarabbal jutalmazta.

Egy napon azonban olyan sirályt fogott, amely ellenségesebbnek tűnt a többinél.

Vele kivételt tett: csak a kastély lakóiról szóló képtelen meséket mondott neki. Ez a vad madár másra nem is ihlette.

A sirály, amely addig vadul vergődött, abbahagyta a ketrec rácsainak rágcsálását. Jackónak még soha nem volt ilyen figyelmes hallgatója. A halász azonban észre sem vette ezt, s a történetek végén szabadon engedte a madarat.

Másnap a vad sirály visszatért. Egy szárnycsapással elkergette a többi madarat, és hangosan kiáltozott, hogy felhívja magára a figyelmet. A sirály egyenesen azt akarta, hogy könnyebben elfoghassák!

Jacko mosolygott, mert már látta maga előtt, hogyan szelídíthetné meg a madarat. Adott hát neki egy kevés pamplitót, sőt mézes kenyeret is.

Azután újabb meséket talált ki a merész kis teremtésnek.

A sirály immár nem próbált megszökni, hanem minden szavára figyelt fogvatartójának. Jacko azon az estén különösen ihletettnek érezte magát. Harminchat történetet talált ki. Ez talán már túl sok volt. A halászlegény annyira elfáradt, hogy lefeküdt aludni, és elfelejtette kiengedni a madarat.

Az éjszaka közepén panaszos hangok és sírás nyugtalanították Jackót. Ágyban maradt, mert azt hitte, rosszat álmodik.

Hajnalban észrevette, hogy a madár még mindig a ketrec foglya. Kinyitotta az ajtót, és kiengedte a sirályt. A madár nem repült el, hanem Jackóra nézett. Aztán csőrével ezeket a szavakat írta a homokba:

– „Zárjon be újra! Virrasszon velem a következő éjszakán.”

Jacko kissé meghökkent, de engedelmeskedett a madárnak, és visszatette a ketrecbe.

Aznap gyenge volt a fogás. Túlságosan foglalkoztatta az írni tudó madár. Jacko mindössze egyetlen hallal tért vissza: abból kellett ennie neki is, és az őt váró sirálynak is.

Jacko felkészült az éjszakára. Tüzet rakott, és újabb harminchat történetet talált ki az elérhetetlen emberekről.

– „Micsoda bolondság egy írni tudó madárral tölteni az éjszakát!” – jegyezte meg újra meg újra a mesék között.

Alighogy leszállt az éj, rendkívüli átváltozás történt. A sirályból elbűvölően szép fiatal nő lett.

– „Kérem, nyissa ki a ketrec ajtaját. Itt rettenetesen szűk a hely, és megsebzem magam” – mondta határozott hangon a nemesi öltözéket viselő fiatal nő.

Jacko kinyitotta az ajtót. Ezer kérdés villant át az agyán, de annyira elkápráztatta a látvány, hogy szólni sem bírt.

– „Marie-Anne vagyok, és a tó túlsó partján álló kastélyban lakom” – folytatta a nő, miközben kilépett szűk börtönéből.

– Engem Jackónak hívnak. Ha ön valóban ott lakik, én bizonyára érdektelen ember vagyok a szemében.

– Érdektelen? Ó, dehogy! Mesemondó tehetsége balzsam volt szomorú lelkemre.

– Ön olyan szép, mint a nappali égbolt. Miféle varázslat teszi lehetővé, hogy sirályként repüljön rajta?

– Rostre, az a vén varázsló! Az ő boszorkánysága! Azt akarta, hogy apám, a király, engem és két nővéremet neki adja tanítványnak és feleségnek. Apám ezt határozottan megtagadta. Rostre erre megátkozott bennünket.

Minden reggel madárrá változunk, mindhárman másfélévé. Attól félt, hogy ugyanazzal a kiáltással szólítjuk egymást! Amikor leszáll az éj, és visszanyerjük emberi alakunkat, ő hatalmas farkassá változik, és nem enged ki bennünket a kastélyból, hogy segítséget kérhessünk.

Még madár alakban sem tudunk elmenekülni, mert az ösztöneink visszavezetnek bennünket a kastélyba, a fészkünkbe – fejezte be Marie-Anne.

Majd a halász arcán táncoló tűzfényeket figyelve hozzátette: „Tudtam, hogy ha a homokba írok, nem próbál majd eladni egy vásári mutatványosnak.”

Mivel ez a vallomás kissé Jacko saját meséire emlékeztetett, hamar támadt egy ötlete.

– „Le kell feküdnöm, hogy holnap jól menjen a halászat” – mondta Marie-Anne-ra mosolyogva. „...És meghívom szerény hajlékomba. Remélem, sirály alakban sem fog félni: ez a kis ház a legnagyobb ketrecem.”

Néhány órával később Jacko már a napfényben énekelve húzta fel első hálóit. Még soha nem volt ilyen ügyes és szerencsés. Annyi halat fogott azon a napon, hogy alig tudta partra vontatni csónakját.

Marie-Anne szívesen segített volna a halásznak, de ahogy várható volt, reggelre visszanőttek a tollai... Marie-Anne hercegnő csak éjjel változhatott ismét emberré.

Jacko annyi halat hozott, hogy a pamplitót már a csónakban elkészítette. Aztán az egész keverékből emberi alakokat formázott. Olyan volt, mintha egy óriási tálon apró emberkék sorakoznának.

Jackónak épp csak annyi helye maradt, hogy kormányozni tudjon. Mellette még két, ugyanazzal a keverékkel alaposan megtömött zsák hevert.

Felvonta a vitorlát, és félelem nélkül indult útnak az éjszakában: jól ismerte a tavat. A szél éppen úgy fújt, ahogy remélte. Semmi sem akadályozta az átkelést.

Miután a kastély közelében kikötött, felkapta a két zsákot. Ment néhány lépést, majd megállt, kivett egy kevés pamplitót, és ülő emberkét formázott belőle.

Kicsit odébb megismételte ugyanezt. A kis emberalakok úgy sorakoztak egymás után, mintha manók néznék a csillagokat.

– „Mennyi finom sütemény, hogy segítsen a kastélyon!” – gondolta Jacko.

Amikor a várfal közelébe ért, bekente magát pamplitóval. Olyan alaposan, hogy a farkas, aki épp akkor pillantotta meg, egyszerre roppant étvágygerjesztőnek találta.

– „Milyen jó illata van, kisember!” – mondta a farkas Jackónak. „Azt hiszem, megeszem!”

– „Engem akar megenni?” – felelte Jacko. „Remélem, megkímél engem, a kisöcséimet és azokat is, akik odalent a csónakban vannak.”

A támadásra készülő farkast meglepte, milyen gyorsan fut el a zsákmánya. Jacko résen volt: már rohant is, mielőtt a bestia karmaival elkaphatta volna.

Amikor a farkas kezdte utolérni, mindig ott termett egy ellenállhatatlan pamplito-sütemény, hogy lelassítsa. A sirályokhoz és az emberekhez hasonlóan a farkas sem tudott ellenállni Jacko ínycsiklandó csapdája illatának és ízének.

Minél többször állt meg a farkas pamplitóval telezabálni magát, annál messzebb került tőle Jacko. A halász elmenekült, a fenevad pedig már csak a csónakban tornyosuló étvágygerjesztő lakomát látta! Jacko megvárta, amíg a csapda szorulni kezd.

A farkas egyetlen nekifutásra mindent felfalt.

Ahogy Jacko előre látta, a farkas túl sokat evett, és a csónak ággyá változott e hatalmas étvágyú teremtmény számára. Pillanatokon belül hangos horkolás törte meg az éjszaka csendjét.

Jacko kihasználta a farkas álmát, és csónakját a tó közepére vitte, oda, ahol a legmélyebb volt a víz.

Fogott egy csákányt, és kilyukasztotta a csónak fenekét. A víz gyorsan betört, a csónak pedig hamar elsüllyedt, magával rántva a tó mélyére az álomtól túl kábult farkast, amely már védekezni sem tudott.

Jacko egy felé közeledő fény felé úszott. Marie-Anne volt az, aki nehezen birkózott az evezőkkel egy apró csónakban.

Mindketten siettek visszatérni hajnal előtt. Jacko attól tartott, hogy Marie-Anne, amikor ismét madárrá válik, elrepül a kastélyba.

Felbukkant a nap, beragyogta a tavat, és megvilágította Marie-Anne gyönyörű arcát. A lány azonban teljes egészében megőrizte emberi alakját.

Késlekedés nélkül a kastély felé indultak. Ezúttal Jacko evezett végig.

Félúton, ott, ahol a farkas vízbe fulladt, valami különös dolog vonta magára a figyelmüket. Rostre varázsló ruhái lebegtek a vízen, éppen azon a helyen, ahol Jacko elsüllyesztette a csónakját.

Jacko foltokat vett észre a ruhákon, és közelebb hajolt, hogy megszagolja őket. Aztán nevetni kezdett.

– „Miért nevet?” – kérdezte Marie-Anne.

– „Ha ön nappal sirállyá változott, Rostre éjjel farkassá változott. És büszkeségemben nevetek, mert az én pamplitómnak senki sem tud ellenállni. Még a gonosz varázslók sem!”

A kastélyba érve Marie-Anne újra találkozott családtagjaival, akik kétségbeesetten rohangáltak mindenfelé, hogy megtalálják. Már nem voltak a vízbe fúlt varázsló áldozatai. Marie-Anne bemutatta nekik Jackót, és elmesélte, hogyan segített neki.

Néhány nappal később a király és hozzátartozói mindenkit nagy ünnepségre hívtak. A menü: esküvő, ízletes pamplito és Jacko herceg meséi a barátságos lakók kastélyáról.