Egyszer volt, hol nem volt, az álmok végtelen birodalmában húzódott egy régi országút, amelyre veszélyes volt rálépni. Sok utazó tűnt el, miután találkozott egy roppant magas és erős óriással. A vidék egyik legendája szerint egyszer egy varázsló is áldozatául esett.
Az út egy kis falun haladt keresztül, folyó mentén kanyargott, és messze túlnyúlt a környező hegyeken.
Ebben a faluban élt egy férfi, akit Bouchonnak becéztek. Bár naiv volt, gyakran rábízták a nyájak őrzését. Teheneket, kecskéket, juhokat... Soha egyetlen állatot sem veszített el.

Egy nap a falu legfurfangosabb és legcsúfondárosabb lakói elhatározták, hogy próbára teszik Bouchon hiszékenységét. Felajánlották neki, hogy őrizzen és legeltessen a hegyen egy egészen különös nyájat. Egy egész csapat lyukat!
– „Bouchon!” – szólították meg. „Te vagy a falu legjobb pásztora. Húsz aranyat fizetünk neked, ha kihajtod azt a nyájat, amelyet ott látsz!”
– De hiszen ott nincs semmi! – felelte Bouchon.
– Micsoda! Nem látod a lyukak nyáját? Pedig ott van ám, bizony! – kiáltozták a falubeliek, hamiskás mosollyal az arcukon.
Bouchon naiv volt, de nem ostoba. A legnagyobb ártatlanságot színlelve hát belement a játékba.
Olyan meggyőzően játszotta a szerepét, hogy a szemfényvesztők már inkább bolondnak tartották, mint együgyűnek.

Bouchon elhitette a falubeliekkel, hogy mindenféle lyukat lát. Nagyokat és kicsiket, tökéletesen kerekeket, szabálytalan formájúakat és még sokfélét.
Hogy végképp elkápráztassa őket, Bouchon szomorú arcot vágott. Úgy tett, mintha eszébe jutna egy lyuk, amely elszökött egy szakadékba. „Soha többé nem találtam meg, hiszen a szakadékok óriási, helyhez kötött lyukak, amelyek szeretik, ha békén hagyják őket” – mondta, majd elköszönt a falutól, és elindult az óriás hírhedt útján.
Néhány órával később egy zöldellő domb lábánál állt meg. Lelkesen tépkedni kezdte a füvet, hogy eljátssza a lyukak nyájának hatalmas étvágyát. Arra készült, hogy csapdába csalja a falubelieket: majd meghívja őket, nézzék meg a nyáj falánkságát. Mivel gyakran ő volt a gúnyolódás céltáblája, Bouchon ebben egyszeri alkalmat látott arra, hogy egy kis pihenőt vegyen ki.
A hegyi fű között azonban egy sárgarépás kertre bukkant. Megkóstolt egy répát, és nagyon finomnak találta.

Bouchon tovább csiszolgatta a tréfáját. Olyan nagy buzgalommal dolgozott... hogy észre sem vette az érkező óriást, aki igen éhesnek látszott.
– „Mit csinál?” – kérdezte végül az óriás, és már csorgott is a nyála, miközben leendő vacsorájához beszélt.
Bouchon összerezzent. Gyorsan észbe kapott, legyűrte félelmét, és megpróbálta meggyőzni az óriást, hogy valóban létezik a lyukakból álló nyája.
– „Etetem a lyukaimat. Fel kell hizlalnom őket, mielőtt beköszönt a nagy hideg.”
– „De én semmit sem látok! Miből vannak ezek a lyukak?” – kérdezte az óriás.
Bouchonnak még felelni sem maradt ideje. Látta, hogy egy frissen kihúzott sárgarépa felemelkedik, majd darabról darabra eltűnik a levegőben. Mintha egy lyuk falná fel a répát. Különös módon ez a láthatatlan lyuk árnyékot vetett a földre. Egy lyukét, amelynek... nyúlfülei voltak.

Bouchon kérdéssel válaszolt: „És a magáéi miből vannak? Talán nyulakból...?”
– „Bizony ám, nyulakból! Egyszer egy varázsló, akit már éppen a fogam közé kaptam, lyukakká változtatta a nyulait. Nem akarta, hogy felfaljam őket. Feláldozta magát a nyulaiért. Micsoda furcsa figura! Most már nem ehetem meg őket, de arra a lakomára kellemesen emlékszem, mert a varázslónak nagyon jó íze volt. Nem vagyok bolond: répával tömöm a varázsnyulakat. Remélem, egyszer visszaváltoznak igazi nyulakká.”
Bouchon nagyon örült, hogy az óriás ilyen bőbeszédű. A késlekedés időt adott neki, hogy alaposabban átgondolja a helyzetet.
– „Egyszer megpróbáltam megenni egy lyukat. Be kell vallanom, nem volt valami ízletes: csak még nagyobb űr maradt utána a gyomromban. Egyébként szerencsésnek mondhatom magam, mert járás közben még egyetlen lyukat sem tapostam agyon. Nagyon vigyáznom kell, hová lépek, mert ezek a lyukak őrült gyorsasággal szaporodnak. És mit szeretnek leginkább enni a maga lyukai?” – folytatta az óriás, miközben megnyalta a szája szélét.

Bouchon mély levegőt vett, és igyekezett úrrá lenni az óriástól való félelmén. Ha már felfalják, legalább nevetés közben történjék. „Ó, az én lyukaim? Óriásokkal etetem őket! Maga nem fél? Már nagyon régóta nem ettek. Olyan éhesek és olyan soványak, hogy még nekem is nehéz észrevennem őket, pedig hozzászoktam az őrzésükhöz.”
Az óriás hahotázni kezdett: „Engem, egy lyuk faljon fel! Ha! Ha! Ha!... Ezek a lyukak? Olyan soványak, hogy még látni sem lehet őket! Miért eteti őket ilyen rosszul?”
„Tudja... nem terem minden útszélen óriás. Evett már gúnyolódó lyukat?” – kérdezte Bouchon, miközben teletömte a zsebeit sárgarépával. „Tudom, hol találhatunk belőlük sokat. Kövessen!”
Az óriás tehát Bouchon és a lyuknyája nyomába szegődött. Egy cseppet sem félt, hiszen a lyukaktól nem tartott, különösen nem a kisember lyukaitól. Azért felajánlotta, hogy a nyáj végén megy. Egyrészt így szemmel tarthatja Bouchont, másrészt majd eldönti, hogy a bátor kisember lyukait is megeszi-e.

Bouchon feljebb vezette az óriást a szomszédos hegyre, egészen egy mély szakadék pereméig. A zsebéből minden összegyűjtött répát az óriás lábához rakott. Az pedig semmit sem vett észre.
Az óriás ismerte a helyet. Kicsit lejjebb ugyanis egy barlangban volt az otthona.
– „Látja, odabent egy egész gúnyolódólyuk-család lakik!...” – súgta Bouchon. Aztán ugyanolyan halkan folytatta: „...Vannak huncut lyukak, amelyek az üres terekben bújnak el. Ha valaki kiált, ezek a lyukak többször megismétlik, amit mondott, egyre halkabban. Tudja, miért?...”
– Mert az csak visszhang! – felelte az óriás.
– Igen! Csakhogy a visszhangot a lyukak csinálják: szépen libasorba állnak. A legutolsó minden erejéből ismétli a szót. De gyakran olyan messze van, hogy már nem is hallani – találta ki Bouchon.

– Hát persze, így igaz! Az utolsót mindig alig lehet hallani – helyeselt ostobán, kissé megzavarodva az óriás.
– Ha bizonyítékot akar arra, amit mondok, csak kiáltsa háromszor azt, hogy „sárgarépa”!
Az óriás már nem tudta, hogyan mászhatna ki a csapdából, amelybe apró óriásesze belekeveredett. Pedig sejtette, hogy itt valami turpisság van. Megkérte hát Bouchont, hogy menjen távolabb, mert attól tartott, hogy megpróbálja lelökni. Aztán egyszer kiáltotta el magát: „Sárgarépa!” A többiről pedig a visszhang gondoskodott...
A visszhang ekkor sokszor megismételte a „sárgarépa” szót, természetesen egyre halkabban.
Csakhogy a visszhang hívójelként csendült fel a nyúllyukak számára, amelyeket odavonzott a Bouchon által az óriás lábához szórt répa. Olyan sokan özönlöttek oda, hogy az óriás megtántorodott, és a mélybe zuhant, miközben próbálta kikerülni a rengeteg varázslatos nyúllyukat.
Bouchon a szakadék széléhez lépett. Látta, amint az óriás kileheli az utolsó leheletét.
És abban a pillanatban minden nyúllyuk ismét valódi nyúllá változott.
Bouchon leereszkedett az óriás barlangjába, és rengeteg kincset talált ott. Új kalandra indult: útnak eredt, hogy felkutassa e sokféle vagyon tulajdonosait. Megpróbálta megvigasztalni azokat a gyászoló családokat is, amelyek hozzátartozói az óriás gyomrának nevezett szörnyű lyukban végezték. Azzal nevettette meg őket, hogy elmesélte, mekkora meglepetés érte a saját falujának lakóit, amikor több ezer varázsnyúl özönlötte el a települést.