Egyszer volt, hol nem volt, az álmok végtelen birodalmában, minden más ország alatt rejtőzött egy királyság. Semmi különös nem volt benne, leszámítva, hogy kizárólag patkányok lakták.

Ez a királyság nagyon hasonlított a mi világunkra. Voltak patkányszülők és patkánygyerekek, patkányfalvak és patkányvárosok, a vidékek között pedig határok húzódtak. Patkányok születtek, patkányok haltak meg. Akadtak híres patkányok és kevésbé ismertek. Voltak közöttük álnokok, sőt még becsületesek is. Egyes patkányok dolgoztak, mások valamilyen okból nem voltak képesek rá.

A patkányok világát leginkább a jelmondata jellemezte: „Tűnj ki, ahogy csak tudsz, de mindenképpen tűnj ki!”

Élt köztük egy öreg, lusta és ravasz patkány, aki egész életében arra törekedett, hogy kitűnjön a többiek közül. Sohasem találta meg azonban a módját, hogy a maga módján eleget tegyen a jelmondatnak.

Amikor már élete végéhez közeledett, és kevés ideje maradt hátra, végre eszébe jutott valami. „Ha az idő ilyen drága, miért ne lehetne vadászni rá, és elkapni?”

Kitalálta egy percmegőrző doboz fortélyát. Egyszerű, kezdetleges külsejű, kiégetett agyagból készült doboz volt. Szándékosan még kissé meg is égette.

Minden nyilvános helyen plakátokat ragasztott ki, hogy hírül adja találmányát. Így aztán minden elnök és fontos patkány felfigyelt rá.

Meghívták a feltalálót, hogy bemutatót tartson.

Az öreg patkány úgy maszkírozta magát, hogy feje szőrét egy kevés fehér liszttel szórta be. Szándékosan későn indult, majd futott egy kicsit, éppen annyit, hogy kifulladjon. Amikor eléjük ért, bocsánatot kért.

– „Tisztelt patkány urak, kérem, bocsássanak meg! Utol kellett érnem egy kis időt, amely elillant ebből az önök előtt álló dobozból.”

Késlekedés nélkül a tárgyra tért. Gyorsan beszélt, mert előre kiszámította, hogy ezzel összezavarhatja a hallgatóságot. Olyan meggyőző volt, hogy elhitette velük: a foglyul ejtett időből mindannyian részesülhetnek.

– „Még a halálukat is elodázhatják!” – harsogta. „Csak vissza kell venniük azt az időt, amelyet ebbe a kis, égetett agyagdobozba tettek. Sajnos a doboz törékeny, így az idő kiszökhet belőle. Ha aranyból lenne, biztosíthatnák a jövőjüket.”

– Annyi aranyat adunk, amennyit csak kíván! Akár egy óriási dobozt is építhetünk, egy teljesen aranyozott épületet az idő tárolására, ha azt kéri!...

– De előbb mutassa meg az alapokat! – szólt közbe az egyik patkányelőkelőség.

Az öreg patkány arra kérte őket, forduljanak a mögöttük lévő fal felé. Így senki sem látta, amint letörölte fejéről a lisztet, miután elhajította a törékeny dobozt, amely ezernyi darabra tört.

A méltóságok közül a legcsendesebb, de legélesebb szemű észrevett a földön heverő törmelék között egy apró, rózsaszín párnát.

– „Hová lett az idő?” – kérdezte az egyik nemes patkány, miközben megfordult. Aztán hozzátette: „Ne is mondja! Látom, megfiatalodott!”

– „Valóban, magam is érzem! A félretett időm egy része visszatért hozzám, a többi elszökött. A veszteség oka a kis doboz silány minősége és törékenysége” – hazudta az öreg patkány.

– „És mire való ez az apró párnácska?” – kérdezte néhány éles eszű patkány.

– „A semmittevő idő unatkozik, és elalszik. Hogy odacsalogassuk, csak egy kényelmes párnát kell tenni a dobozba. Minél tovább alszik az idő, annál frissebb és kipihentebb lesz, amikor szükségünk van rá. Hogy időt tegyünk a dobozba, az nagyon egyszerű. Mindent gyorsabban kell csinálni. A fel nem használt idő az, amelyik lefekszik aludni.”

Minden patkány az egekig magasztalta a feltalálót.

A királyság apraja-nagyja munkához látott: nemesek, dolgozók és munkanélküliek egyaránt. Az öreg patkány tervei alapján egy hegy magas, hatalmas aranydobozt építettek. Még a királyság vezetőit is sikerült rávennie, hogy tágas lakosztályt rendezzenek be neki odabent. Egyszerű érve volt: ő majd őrzi az időt, vigyáz, hogy ne szökjön el, és megszámolja a doboz által foglyul ejtett perceket.

Az építkezéssel a királyság nem sietett. Mivel az időt sehol másutt nem lehetett megőrizni, csak az öreg patkány által feltalált dobozban, addig nem is volt értelme kapkodni.

Az időfogó felavatásának napján az öreg patkány kényelmesen berendezkedett új, színarany lakosztályában. Nem csinált mást, csak heverészett, evett és szundikált. Aranyerődjében olyan jól érezte magát, hogy már semmi más nem érdekelte, csak önmaga, és élvezettel idézte fel, hogyan csapott be mindenkit.

A királyság többi részében viszont kötelezővé vált a gyorsaság. Mindent egyre gyorsabban és még gyorsabban kellett végezni, hogy a lehető legtöbb időt foghassák be.

Új betegség ütötte fel a fejét a királyságban: a szédítő hajsza miatt senkinek sem maradt szabadideje. A patkányok nem pihentek többé, aludni sem aludtak. Időt akartak megtakarítani. Mindennek gyorsabban és sebtében kellett történnie. A munkának, a döntéseknek, a játékoknak: mindennek. Olyan őrült tempóban zajlott az élet, hogy már egyetlen patkány sem szakított időt arra, hogy éljen. Nem tudták többé megkülönböztetni a boldogságot a boldogtalanságtól; arra sem jutott idejük, hogy a különbséget észrevegyék.

A királyság összes patkánya annyira feszült és ideges lett, hogy ölni kezdték azokat, akik nem haladtak elég gyorsan. „Így legalább több idő marad a többieknek!” – mondogatták. Az életben maradottak aztán egymással is ugyanezt tették.

Az utolsó patkányt, egy becsvágyó alakot, aki soha nem hagyott fel az egyre gyorsabb rohanással, a végkimerülés vitte el.

Egy napon az öreg patkány kifogyott az élelemből, ezért elhatározta, hogy elhagyja puha fészkét. Odakint csak halált és pusztulást látott, és megértette, milyen szerepe volt a katasztrófában.

Szeretett volna bocsánatot kérni. Neki minden ideje megvolt rá.

De már nem tehette: a többi patkány ideje lejárt.