XV. FEJEZET
Saját időbeosztásának csapdájába esett! Amikor váratlanul választania kellett halál és élet, összeomlás és növekedés között, alábecsülte a kihívás nagyságát. — A szerelemtől nem lehet megszabadulni, még akkor sem, ha tudattalanul fogant meg, és több mint egy évtizeden át rákként emészti az embert. Isten eme magvát, kozmikus lényegét nem lehet egyszerűen eltüntetni: megtermékenyítjük, jóra vagy rosszra alakítjuk, megtisztítjuk vagy lealacsonyítjuk.
Tizennyolc óra! Tizennyolc órát aludt! … És még semminek sincs vége!
Önmagára dühösen az idővel perlekedik, amely nem volt hajlandó vele együtt elszenderedni. Indokolatlan haragja, ez a megnevezhetetlen indulat csak fokozza benne a kudarc érzését. Egy nap elszállt. Sőt több is, ha elölről akarja kezdeni. Negyvenkét óra semmivé lett. Mindez egy megérdemelt, mégis nem kívánt alvás miatt.
Összeszedi magát. Hiszen nem fizetett-e előre négy napot azért a lakásért, amely oly bőségesen árasztja Nielle képét és hangját? Ezúttal határozatlan időt enged magának. Az önvizsgálatot nem fogja többé az az óra sürgetni, amely önmaga visszahódítását méri.
Az álomkóros második kísérletet engedélyez magának, hogy megszabaduljon a még mindig bénító tehertől, a zűrzavartól, amely nem engedi megérni érzelmeit. A már befejezett visszatekintésre összpontosít, a tegnap már átkutatott emlékekre, amelyeket újrakezd. Teljes részletességgel? … Nem, csak összefoglalva, akár egyes operák nyitányában a témákat.
— … Árnyaink üdvözlik egymást. Találkozás vagy összeütközés? — Az a pillanatnyi hipnózis az utcai ünnepen, a kölcsönösnek vélt villámcsapásszerű szerelem, amely mégis csak egyetlen szívet sebzett meg: az enyémet. Személytévesztés? Részeg volt Ámor? — Válásom Mylène-től, életem első angyalától… Visszafordíthatatlan folyamat, amelyet Nielle létezése siettetett? — A nyers és illetlen ajánlat, hogy aludjunk együtt a szomszédasszonyommal… Micsoda elbizakodottság! — Bruce, Lou és Carlos fondorlatai. Kegyetlenül előre kitervelték őket? … — A levelek elfogására adott utasítás… A legrosszabb csel! A legmaróbb haditerv! De valójában ki tervezte el? — A forgatókönyvvel kapcsolatos együttműködés, amelyet türelmetlenségem tett tönkre, és a sértő kísérlet a helyrehozására Szent Katalin napján, egy közönséges fekete-fehér rajz ízetlen ajándékával. Két egymást követő sértés házassági ajánlat gyanánt! — Nielle bújócskája, hogy elkerüljön. Menekülés egy fájdalmas helyzet elől? — Egyirányú sztereóüzeneteim. És egy válasz! … Ferré: „… az idő múlásával…” — Az álarcos lapát téli kalandjai. Tréfa! Visszhangtalan szójáték? — Jonathan visszatérése! … Csapda? — Az erotikus álom. Egy szétesett „wet dream”… Két új élet elpusztítva!
Ennél az utolsó emléknél elakadva a beteg álmodozó úgy véli, szerencsétlenségének lehetséges okai eddig alig, vagy egyáltalán nem látszanak az emlékeiben. Múzsája kedves figyelmességei, tudatos vagy öntudatlan gyöngédségei kötötték hozzá. Nielle ritka, gyűjteni való kedvességei elrabolták képzeletben élő szívét.
Az ajtók és a spaletták zárva. Odakint a nap mintha másodszor nyugodna le ugyanazon a napon. Az álomkóros ismét kitárul, egészen a lelkéig, mint naplójának lapjai. Nielle megviselt fényképe is életre kel. A két tárgy barátokként szegődik mellé, hogy megtámogassák az álmodozót a január utolsó napján átélt trauma újjáéledésekor…
— Őrült! … Mondom maguknak, hogy őrült! A súlyos vád áthatolt valamennyi válaszfalon, és senkinek sem adott felmentést, még az álmodozó szívének sem.
— Én… micsoda vagyok? — dadogta Damien, miközben tovább simította a szoborfej arcát, hogy fényesebb legyen: az utolsó mozdulatok a mintázáson.
— Őrült! Őrült! Nielle hangja egyre metszőbbé és savanyúbbá vált.
Az, hogy múzsája őrültséggel vádolja, önmagában nem is bántotta: legalább foglalkozik vele. Ám a Brouillette család otthonában emelte ellene ezt a súlyos vádat. Na ezt! … Ezt már nem szerette. A harsány vádbeszéd egyszerre zavarta, meglepte és aggasztotta; Nielle másokat is bevont feltételezett lelki egyensúlyvesztésének kérdésébe.
Damien szemében Nielle nyugtalanító megállapítása egyértelmű bizonyítékává vált a nő és a háztulajdonosok összejátszásának. Azon töprengett, mi késztetheti valójában az ő „dolcéját” arra, hogy megrágalmazza őt ezek előtt a ravasz emberek előtt, akik bármikor ellene is fordulhatnak, ahogyan vele tették.
A szóbeli támadás nem ért véget, amikor a nő elhagyta bérbeadó cinkosai lakását; csak az ajtócsapódás vetett neki véget. E zaj előtt még egyszer, különös nyomatékkal megismételte meggyőződését az alak és mozdulat nélküli függönyök mögött megbúvó ürességnek.
Szűk lakásában fel-alá járkált, hogy megnyugodjon. Nem mert kimenni. A friss levegő, akár a gondolatai elterelésére, akár a feltámadó láz csillapítására szolgált volna, képtelen és veszélyes dolognak tűnt. Félt összetalálkozni a Brouillette család tagjaival, Lou-val, Carlosszal, Miával, vagy akár… vele! Mert miféle reakciók robbannának akkor egymás arcába? …
Tudta magáról, hogy gyáva, s ezért úgy döntött, „ad vitam aeternam” az is marad. Annyira aggódott, hogy még enni is elfelejtett. Berendezkedett szeretett gyávaságában, bár lelkiismeret-furdalást érzett.
— Amit mindannyiuknak elmondanék, még Nielle-nek is, az az, amit igazán gondolok. Igen, véglegesen! — Odalépnék elé, kihúzott vállal, kidüllesztett mellkassal, és megmondanám, hogy nemegyszer hallottam, amint őrültnek nevezett! … Aztán hozzátenném… hogy igaza van, mert őrülten szeretem. Ostobán!
A visszhangtalan monológot hirtelen szüntelen, apró kopogás szakította félbe a hátsó ajtón. Az udvari ajtón, a vészkijáraton, amely szinte menekülőút… A háztulajdonos kitartóan jelezte jelenlétét. Damien ajtót nyitott, mielőtt a másik lekoptatta volna az ujjperceit.
— Szevasz, Damien! … Csak megnézem, mi folyik itt. Az emeleti lány — Nielle nevét óvatosságból ki sem ejtette — most ment el tőlünk, szörnyen kibaszott dühösen! … Azt mondta, bolond vagy… Igaz ez? — kérdezte, miközben huncut, visszafogott mosoly jelent meg az arcán.
Damient előbb Nielle lesújtó kijelentése, majd az öreg Brouillette kéretlen látogatása döbbentette meg. Szótlan maradt. Csak addig hagyta abba a hallgatag önsajnálatot, amíg némi rendet teremtett a fejében.
— Én… nem vagyok… őrült, Brouillette úr! … Bár elismerem, annak látszhatom. Ha ön volna a helyemben, mit tenne, ha valaki félre akarná vezetni, és hazugságokat, vagy még rosszabbat akarna elhitetni önnel? … Mit tenne, ha valaki eltulajdonítaná a megírt leveleit? … Ha ellopnák őket… a szeme láttára? … És ha ő volna őrült? … Ha éppen ő lenne az, mit tenne?
Damien azt remélte, sikerült megdöbbentenie a háztulajdonost, ezt az öreget, aki akár maga is elkövethette a lopást. Ám a férfi ravaszsága és tapasztalata visszájára fordította a művész szándékát, és ellene irányította a gyanút, amelytől szabadulni próbált.
— Pontosan! Az emeleti lánynak gondja van a vízvezetékkel. Csöpög a mosogatója, aszonta. Fölmegyek, megjavítom, oszt… megnézem, ő bolond-e. Rendben? … Szevasz!
Az öreg hím bátran folytatta vizsgálódását, vállalva azt a kellemetlen feladatot is, hogy… legeltethesse szemét a két nővér csinos idomain. Kényszerű vízvezeték-szerelőként, önkéntes főfelügyelőként sietett a harmadik emeleti ajtóhoz. Bár nem sikerült meggyőződnie bérlője őrültségéről, elégedett volt, hogy megtépázta az álmodozó törékenységét és már amúgy is korlátozott szabadságát. Beszélgetésükből azt is leszűrte, hogy egy művész talán nem egészen normális ember.
Lakásának megszokott magánya most cserbenhagyta. Nielle behatolt a megmaradt terébe és függetlenségébe. Múzsájától érdeklődő pillantást remélt, de a figyelem, amelyet kiváltott, keserűvé vált. Miután a nő minden gyöngédségétől megfosztva érezte magát, már csak újabb, ellene célzott nyilakat várt, amelyek átdöfik büszkeségét, széthasítják lelkét, még saját otthonába húzódva is.
Egyedül a konyhában kevésbé hallotta, ahogy Brouillette apó a csöveket javítja, mint a túlzó beszédet és hencegést. Mivel már megtapasztalta a tulajdonosok kihallgatási módszerét, arra várt, hogy az alkalmi szerelő elkezdje összegyűjteni azt, amit Nielle hajlandó lesz kicsorgatni… Talapzatként mozdulatlanul az álmodozó fáradhatatlanul várt, hogy hallhasson.
— Na tessék! … Már húsz perce bütyköl…! Javítja a szivárgást, közben beszél a semmiről. Ahogy ismerem, most már elő kellene hoznia a témát. — Hacsak egy csöpp bölcsesség nem támad benne, és azt nem súgja, hagyja az egészet. Jobb hagyni a parazsat kihunyni, mint olajat önteni a tűzre. — Hallom, ahogy visszarakja szerszámait a fémládába.
Alig lehetett kivenni az öreg nőcsábász szavait, amelyeket félig elnyomott a hanyag pakolás zaja; csak töredékek jutottak el Damien füléig.
— … azt mondta… nem bolond… Te… bolond!
— Micsoda! … Azt meri mondani, hogy én vagyok bolond? Ez a senkiházi merészelte…! Gyűlölöm! Gyűlölöm! De hiszen ő az őrült! Ő az őrült!
Ez az érthető dühkitörés Nielle sarkainak padlón csattanó ritmusával esett egybe. A lábdobogással megvallott, töretlen harag egészen a bűntudat gyökeréig hatolt az álmodozó tudatába. Damien eleinte szándékos mozdulatlansága bénultsággá vált. Lába zsibbadni és bizseregni kezdett, hasa megfeszült, mellkasából eltűnt a lélegzet. Egyetlen mozdulat maradt: erősen a fülére szorítani a kezét, hogy süketnek tettethesse magát. Ebben a mesterséges csöndben sóhajról sóhajra robbantak elő könnyei, a megszokott barázdákban gördülve, akár az arcába vájt folyó, amelyet Nielle és társai okozta szenvedések alakítottak ki.
Már csak arra futotta erejéből, hogy meggyőződjék, odafent helyreállt-e a megszokott rend.
Egész nap zárva tartott, virágmintás konyhafüggönyei mögött levetkőzött, és ott ejtette földre ruháit, ahol mintha a padlóhoz szegezték volna, amíg Nielle iránta érzett gyűlölete elérte.
Meztelenül, az élettől elfordulva megfordult, és fölnézett a mennyezetre, amely múzsájának egyetlen megmaradt tükörképe lett. Kapkodva lélegezve, összeszorult torokkal, csomók által elfojtott hangon különösen értelmezte az átélt igazságot. Egyszerre volt szereplő, szerző és téma, teljes valójában.
— Nielle! … Ó, Nielle! Tekints le rám, aki olyan meztelen vagyok, mint egy féreg. Testemben és lelkemben is. Nézd ezt az üres pupillát…, ezt a kiszáradt szaruhártyát, amelyet nem a könnyek, hanem a fény hiánya szárított ki. A fényé, amelyet elraboltál tőlem, amikor a semmibe taszítottál, elrejtőztél és elmenekültél, hogy soha többé meg ne pillanthassam a szépséget, szemed kék festékanyagát. Azt a szemet, amely megismertette velem a tinta ízét…
Nielle! … Ó, Nielle! Ne átkozz meg! Ne kívánd, hogy a pokolban égjek! Könnyeimmel még magát a Sátánt is megzavarnám. Nyögéseim és panaszaim szemed hiányát hirdetnék. Olyan nagy a kétségbeesésem, hogy megbánná, amiért az Éden fonákjának ura; bánatom akkora, hogy ő maga válna elkárhozottá, a legszörnyűbb gyötrelem áldozatává, amelyet nekem kívánhatsz: szemed örök simogatásáé.
Hirtelen elgyengült. Amikor térdre rogyott, Damien meg sem érezte térdkalácsa ütődését a kemény fapadlón, mert idegrendszere minden áramköre belső fájdalmát szította, és annak élességét jövendő álmaiba vetítette.
Miközben a harmadikon a társaság vacsorázott, újabb hibákat sorolt és gonosz szófelhőket szőtt az alattuk lakó különc álmodozó bolondsága és elmebaja köré, ő keservesen az ágyáig vonszolta magát.
Ahogyan Hüvelyk Matyi útjelző kenyérmorzsáit a madarak csipegették fel, úgy nyelte el és szárította fel a levegő a könnyeket.
Macskája odadörgölőzött hozzá, ártatlanságában azt gondolva, hogy játszani szeretne. Aztán, mintha aggódna, halk, gyöngéd nyávogást hallatott, a nagy barátság vigasztaló jelét. Követte az ágyig, ahová Damien menekült, és ahol kétségbeesését párnáját erősen szorítva enyhítette; a párna hamar átnedvesedett könnyeitől.
Az értelmetlen sors arra emlékeztette, hogy ha Isten az élet gépezete, ő annak kibékíthetetlen mozgatóereje. Lelkiismeret-furdalására heveredve csiszolgatta bukásának végkövetkeztetését: menekülés a kudarctól. De mintha egy sivatagban volna, Tantálosz kínjait szenvedve, délibábról délibábra, másodpercről másodpercre olyan gondolatot, álmot vagy oázist képzelt maga elé, amely olthatná szomját, enyhíthetné múzsája utáni csillapíthatatlan vágyát.
A kimerültségtől ágyához tapadva nedves szeme fátylán át Marilyn szoborfejének részleteit figyelte. Nem időzött sem a mintázás hibáin, sem sikerein; rábízta elmélkedéseit az erotikus álomról, váratlan hatásáról és erről a véget nem érő napról. Amikor visszatért a rendes lélegzete, elárulta neki, hogy azon töpreng, vajon lelke önmagáért vagy önmaga ellen dolgozik, miközben Nielle jelenléte is bizonytalan. Fent azonban mozgás támadt. Valaki serénykedett. Mesterkedett!
Damien elég józanul ismerte fel, hogy az odafentiek, a zaj kerülésére tett számos óvintézkedés ellenére, két nehéz tárgyat mozgattak. Éles eszével különös készülődést, valamilyen színpadias rendezést vélt felismerni. A szoba közepére, az első tárgyak közelébe valami puha holmit, párnaszerű dolgot tettek. Köré, egy pentagramma csúcsainak alakzatában, öt apró gyertyatartó könnyűségével vetekedő tárgy került. Aztán néhány nyomasztó percre csönd telepedett az ármány színhelyére.
Függönyfelvonás nélkül a szereplők egy deus ex machinával működő jelenetet rögtönöztek. Két figura: isten vagy ördög, illetve a szent vagy a megbabonázott nő. Nielle kapta a második szerepet. Ekkor egy szándékosan mélyre torzított, hangszórókkal felerősített hang — nyilvánvalóan a két nehéz tárgy segítségével — kijelentette:
— Meg kell ígérned, hogy soha többé nem találkozol Damiennel!
Nielle hangja felelt: „Igen, de Uram, szeretem őt!”
A lény hangja folytatta: „Ha nem teszed meg ezt az ígéretet, elkárhozol!”
Rövid csönd után következett a meghódolás: „Igen, Uram, esküszöm… egész életemre!”
Rövid színjáték egy alig háromperces szertartáshoz! A csoport a konyhába vonult, ahol mindnyájan féktelen nevetésben törtek ki, bizonyosak tréfájuk sikerében, és gyerekességükben mit sem sejtve arról, hogy Damien ugyanúgy hallja gúnyos kacajukat, mint a magát Örökkévalónak kiadó hang visszhangját… Végül a komédiások az előszobából a nappaliba mentek, és a hahotázást meg a gúnyolódást egyszerű megjegyzések váltották föl.
Az addig néma Damien nem tudta figyelmen kívül hagyni a körülötte kavargó gyűlölet, kicsinyesség és árulások örvényét, de kínzói iránt érzett szánalma saját önbecsülése fényében felmelegítette. A felső szomszédok előadta komédia… (?) éppen annyi erőt adott neki, hogy visszafogja könnyeinek újabb áradatát.
Nem igyekezett kideríteni szándékaikat, csupán gondolatban, lelke szemével nézett le rájuk.
— Honnan tudhatták, hogy a hálószobámban vagyok? … Véletlen? — Mia filmművészetet tanul, talán valamelyik feladatához forgattak jelenetet… Igen, bizonyára így van, és ez a szoba megfelelt nekik. De miért rohantak mindjárt utána a konyhába, hogy bolondok módjára röhögjenek? … Miért hangzott el újra meg újra a nevem?
Irritált szemét halott bizalmasa másolatára fordította…, akit játékosan első ihletőjének nevezett, és áldotta a nő hamis jelenlétét. Agyagos benyomás. Hiszen csak ő tudta, hogy Damien lelki egyensúlya átmenetileg…
— … Üzemképtelen! — mintha ezt mondta volna neki.
— Te is azt hiszed, Marilyn, hogy őrült vagyok?
— Nem ezt mondtam, ostoba! … Egyrészt azért szenvedsz, mert rádöbbensz, hogy ez a nő soha nem fog szeretni; másrészt azért, mert azzal, hogy őrültnek próbál beállítani, világosan tudtodra adja: két külön világhoz tartoztok.
— De… te is más világból vagy, és mégis szeretsz engem — nyöszörögte Damien.
— Nem! Nem szeretlek. Tökéletesen tudod, hogy ez lehetetlen. Még a legkisebb gyöngédséget sem adhatom neked. Már megint tévedsz, barátocskám. Mint mindig, illúziókat kergetsz! …
Annyira szeretsz álmodni és képzelődni, hogy a falu bolondjának hírnevét szerzed meg. Például egy közönséges legyet kémmé vagy isteni próbatétellé alakítasz attól függően, hogy agyoncsapod-e, vagy életben hagyod. Egyetlen vízcseppből képzeletbeli, fantasztikus világot teremtesz, ahová sajnos rajtad kívül senki sem léphet be!
— Rajtam kívül senki, és… Nielle — szólt közbe mellékesen.
— És én? Máris megfeledkeztél rólam? … És én? … És én? — szavalta képzeletvilágának Marilynje.
Az álmodozó hirtelen ebben az új éterben rekedt; nem azért, mert ne tudta volna, mit feleljen — a válasz már a nyelve hegyén volt —, hanem mert odafent veszekedés tört ki. Ott, ahol sohasem vacsorázott kettesben Nielle-lel, a heves vita ciklonná erősödő viharként sötétedett el.
— Micsoda lármát csapnak! … Semmi! Nem szabad hallgatnom őket, még több fájdalmat okoznom magamnak. Biztosan az őrültségem fokát boncolgatják. Damien kezét a fülére szorította, míg tenyere és fülkagylója el nem fehéredett. Mély, barlangszerű belső hangon hallotta magát kisebbíteni a veszekedést: „Talán a tegnap éjszakáról beszélnek? … Arról a különös álomról? … Nem tudom. És miért kellene feltétlenül én legyek mostani gondjaik középpontja?”
Aztán szabadjára engedte érzékeny hallását, hadd kémlelődjék. A harmadikon az addig is viharos szóváltás éles szóbeli ütközetté fajult. Úgy tűnt, a tanár erőlködve védelmez egy megszerzett előjogot Nielle előtt: a nő iránta érzett rajongását.
— Hogy szerethetsz egy dílert? … Egy piti drogdílert! Hát nem látod, hogy disznópofája van?! …
Csend. Fegyverszünet? Damien ösztönösen Jonathan utolsó mondatának tulajdonította a hirtelen nyugalmat: a férfi minden bizonnyal saját magáról adta a legtalálóbb leírást, amikor mást vádolt ezzel a visszataszító külsővel.
Sietős léptek az egyik lépcsőről a másikra. Az ajtó hevesen becsapódott kettejük között.
Damien orra a függöny szélét súrolta, egyik szemével annak résén át nézte, s együtt érzett a múzsától távozó tudóssal. A fájdalmat, amelyet a másik tudtán kívül idézett magára, s amely élete végéig üldözni fogja, az álmodozó már jól ismerte.
Amikor a száműzött a fagyos aszfaltra lépett, rövid pillantást vetett az ablakra, ahonnan Damien figyelte, mintha egy szekta újonnan beavatott tagja üdvözölné sorstársát. Aztán távozott, talán hogy megvert kutyaként jelenjen meg fiatal felesége előtt, akit néhány nappal korábban el kellett hagynia.
Elutasította őt a tudós nő? … Vagy önként hagyta el ezt a kristálypalotát, mielőtt megvágják a kiábrándulás szilánkjai? — A küzdőtéren, amelyről elmenekült, egyesek döbbenete szemben állt a többiek csöndjéből kiérezhető megkönnyebbüléssel.
Egy emelettel lejjebb Damien egészen más okból sóhajtott.
— Ez a díler… rám gondolt a tanár, amikor kiabált? Énrám, aki egyetlen este voltam futár? … Vagy Bruce Brouillette túlságosan gyakori drogszállítmányairól beszélt Nielle-hez? — Nem Lou Jobim figyelmeztetett-e a Gula Lupusban, hogy éppen ott állok, ahol nem kellene…, Nielle és a fiatal bűnöző között? — A francba! Húzz el, tanár úr! … Még a távozásod sem segít rajtam! Túl sok patkány van ugyanabban a ketrecben. A béta elment, az alfák maradtak!
Megrázta fejét, mintha helyükre akarná rázni a gondolatokat, és megengedett magának egy következetlen következtetést. Nem volt egészen megzavarodva, mégis megdöbbentette a feltevés, hogy Nielle érdeklődhet Bruce iránt, akár csak futó, pusztán testi szerelemmel is. Damient annál inkább sértette, hogy Brouillette-ék a valósághoz való visszatérését akadályozták: hónapok óta makacsul tagadták előtte Nielle jelenlétét. Bár tagadásuk közvetlenül nem változtatott az életén, fiuk csáberejét mégis növelte, hiszen az összejátszásban ő is alattomossá vált.
Damien ismét képzelete szféráiba indult, hogy ott találkozzék Marilynnel. El akarta mondani benyomásait az utóbbi balszerencsékről, és cserébe tanácsot meg szemrehányást kívánt.
— Már megint te! … Mit akarsz tőlem? … Már nem szereted Nielle-t? … Miért térsz vissza hozzám minden csalódás után? … Az anyádat helyettesítem, ugye? …
— Nem, Marilyn! Még mindig szeretem Nielle-t, de…, de téged is… — Már nem tudom. Nem tudom! Csak benned bízhatok?
Bántotta a gondolat, hogy a színésznő lelkét még nyugalmában is megalázza. Gyöngéden megsimította a hideg, zsíros másolat arcát, és megcsókolta homlokát, hogy elnyerje bocsánatát. A kiengesztelés sikerült. Aztán folytatta asztrális vándorlását a túlvilággal.
— Mondd csak, Marilyn…, hallottad az előbb, ugye?
— Igen, túlságosan is jól! Sajnos még egy áldozata a te játékmesterednek. Cinkelt kockákkal játszotok, barátom!
— Biztosan tévedsz. Nielle aligha okozója ennek…, legalábbis nem szándékosan. Ennyire biztos vagy benne? — kérdezte, és időt hagyott bizalmasának a gondolkodásra, nagyobb tekintélyt és valósághűséget tulajdonítva a szobornak, mint amennyivel ő maga valaha rendelkezett.
— Teljesen biztos! Mindenben különbözik tőled, egyetlen dolgot kivéve. Éppolyan álmodozó lelke van, mint neked! — Talán cáfolható megérzés ez, mert képtelennek látszik? … Fél megszeretni téged, hiszen saját költői lelke még a tiédnél is jobban megrémíti!
Lehet, hogy éppen te vagy a csúcsok csúcsa a kis senkik között, élete szerelme. — Vagyis! Az lettél volna, ha bosszúból nem téríted el azokat a terveket, amelyeket Isten ezüsttálcán nyújtott neked.
— Az erotikus álomra célzol?
— Mi másra? … Igen, arra a híres, három lemezes álomra. — Idióta! — Most a karodban tarthatnád azt az átkozott Nielle-t, ha nem próbáltad volna hazug bosszúddal kijátszani a valóságot. De nem! … Az úr inkább játszani akart, és hagyta magát kézen fogva vezetni, mint egy gyerek. És mi lett az eredmény? … Lelkiismeretedet megbénította a téged elcsábító valótlanság elkerülhetetlen mérge. — Egyetlen pillanatra is elgondolkodtál? … Megfordult-e a fejedben, hogy az állandó erőlködéssel, amellyel magad iránt próbáltad érdeklődésre bírni Nielle-t, talán zavart keltettél benne? … Egy csipetnyi gyógyíthatatlan őrületet? Olyasmit, amit az ő törékeny lénye nem képes elviselni?
— Nem! Nem tettem őrültté! … Nem! Én vagyok az őrült! … Nem, nem vagyok őrült! — Marilyn, miért vagy ilyen kegyetlen? … Ilyen metsző! — Már az idegeimre mész!
Hirtelen elfordította fejét, hogy elkerülje a szobor érzéketlen, halott tekintetét; undorodva igyekezett kitérni saját tükörképének igazsága elől.
Az események súlyát sóhajaival mérte; a szakadék mélységét lassan hullajtott könnyeivel, hogy visszhangjukból következtessen. Mellkasában összesűrűsödő érzelmei minden szívdobbanáskor súrolták a szívét. Tapogatta, gyűjtögette hibáit, mintha bűntudatból szőtt kendővel a szemén szembekötősdit játszana; minden megragadott tévedés rothadt gyümölcsként fröccsent szét a kezében. Gondolatai éppoly felfordultak voltak, mint a lepedői, amelyeken még mindig meztelenül forgolódott.
— Minden az én hibám! — ezt jelentették gyenge panaszai.
A csöndek között újabb hangok szólaltak meg. Az őrület, a zűrzavar és a rátapadt magány kiélesítette Damien hallását. Mintha dobhártyái az egész ház akusztikáját kiismernék a pincétől a padlásig, már nem kellett a falhoz vagy a fapadlóhoz szorítania fülét, hogy hallja az ellene irányuló rágalmakat. — Ezúttal lentről jöttek a hangok: a Brouillette család beszélgetett. Szokásuk szerint hangosan…
— Bolond! … Mondom én maguknak! … Nem normális ez a fickó! A kotlósanya, mint egy szurkolócsapat vezetője, maga köré szervezte családja lelkes rosszindulatát.
— Igen, igazad van, anya. Damien egy hülye! … Be kéne zárni! — diadalmaskodott meglepően Nadine; büszke volt egyetértésére, de főként arra, hogy legalább egyszer enyhítheti haragját az álmodozó iránt, akit titokban szeretett.
Alighanem azonnali meglincselését is javasolták volna, noha lehetetlen volt, ha nem lett volna jelen Anne, Brouillette-ék három lánya közül az egyik. A pszichológushallgató mérsékelte a hálóingben, pizsamában és köntösben ítélkező bírák meg igazságosztók túlhevült indulatait.
— Személy szerint nem hiszem, hogy őrült. Szerintem csak kissé neurotikus.
— Megmondjam, mit gondolok? … Szerintem mind a ketten bolondok. Nielle is, meg ő is! — tette hozzá Brouillette apó, alig leplezve élvezetét, hogy bérlői szapulásával megerősítheti családfői tekintélyét.
Ezt a becsmérlést, akár róla, akár múzsájáról szólt, nem bírta tovább hallgatni. Újabb könnyek jelentek meg, és dermedtek meg benne, mert nem tudott visszavágni. — Hirtelen önszeretettel telt el? … Dehogy! — Gyalázat sebre, sértés rágalomra, gyűlölet gyűlöletre. A túlélés reménye már nem járta át ereit. Apró kortyokban kapkodta az oxigént és a szabadulás reményét, akár egy rohamot kapott asztmás. A félelem. A háztól való eszeveszett rettegés közvetlen lejárattá vált a gyehennába. Belei úgy tekeredtek, akár az uroborosz, a saját farkát felfaló kígyó. Lángra kapott a harája!
Mintha idegsejtjei szétrobbannának, már-már zokogva felkelt, és gyorsan a zuhanyhoz ment.
A hideg, majd jeges vízsugár a fémet csapkodva zúdult testére, és elnyomta újra feltörő sírását. Ez a vadul szökő, savas vízesés maga is szavakat rejtett el.
— Véget érnek a Nielle iránti szenvedélyem bizonyítékai! Vége! V. É. G. E… Nielle. Visszakapaszkodni, kijutni a szakadékból. Megmaradni, megtántorodás nélkül… — Ég a mellkasom a bűnbánattól. Kockáztatom, hogy minden vádat magamra veszek, és téged, szerelmem, Nielle, felmentelek… — Nem meginogni… — Soha! … Soha nem sikerül a kételybe temetniük szerelmemet, soha! … Akkor sem, ha ehhez valóban őrültté kell válnom, ha meg kell tanulnom együtt élni… az elmebetegséggel!
Amint elméje kuszaságából kiszabadult a szerelem visszanyert tisztasága, túl gyakori nyögésekre késztette. A félelem, hogy valaki meghallja fájdalmát, önuralomra kényszerítette. Nehezen elzárta a csapokat, és hagyta, hogy testéről maguktól párologjanak el a vízcseppek. A zuhany alatt térdelve Nielle képeibe kapaszkodott, amelyek mentőövekként, segítő rudakként jelentek meg előtte, hogy föltápászkodhasson és visszafoghassa magát.
A fájdalom szándékos, nehéz elfojtásától túl sok nyál termelődött a szájában, és még mindig alig kapott levegőt. Félig kifulladva visszament a hálószobába, és izzadságtól meg könnyektől szennyezett lepedőibe burkolózott, akár sebeinek nyalogatásával gyógyuló, elvonultan élő állat.
Szerelmes büszkeségében megtépázta kedvesének közömbössége, a szomszédok gyűlölete, a csalások és árulások. Úgy érezte, lassan elveszíti fejét. — A párnába rejtőzni…, menedék!
Összegömbölyödve a feldúlt ágyon egyre jobban elárasztotta a szenvedés. Visszatartani a sírást? Majdnem lehetetlen. Létezése és a szomorúan megtörténtek fájtak neki. Elnyomott nyögései között az éghez könyörgött, nehogy múzsája meghallja szenvedését.
Az, hogy minden erejével tompítani próbálta panaszai és nyögései hangját, csak fokozta kínjait. A gyötrelem annyira elviselhetetlenné vált, hogy Damien ellenállása elpárolgott, és szétfröccsent az általa addig oly gondosan fenntartott veszélyes csöndben.
Az elkerülhetetlent meghallották!
Hullámzó jajgatása végül két idegen álmát ostorozta meg, akik Nielle-nél vendégeskedtek. A rögtönzött vendégszobába is eljutott a válságba jutott álmodozó egyre hangosabb, kétségbeesett sírása.
— Mi baja van, hogy így sír?
— Nem tudom! De biztosan nagyon fáj neki valami!
— Mi történik? — kérdezte Nielle és Mia, akiket vendégeik nyugtalan hangja ébresztett föl.
— Sír! Egyfolytában csak sír!
A múzsa most már tudta, hogy ihletett csodálója rettenetesen szenved. Anélkül hogy megértette volna az okát, nem tagadhatta többé ezt az első találkozást a visszautasított ember érzékenységével, aki a lába alatt nyögött. Aggodalmát nem mutatta ki, visszatért a hálószobájába, hiszen úgy vélte, úgysem tehet semmit a művész rémálma ellen. Csakhogy! … Nem tudta többé lehunyni szemét. Szíve megindult. Lelkén olyan érzések suhantak át, mint amilyeneket az álmodozó élt át, az a megmagyarázhatatlan együttérzés, amelyet maga is érzett, amikor egy nyári estén sírva tért haza.
Damien minderről semmit sem tudott. A közöny, amelyet megerősítettnek hitt, és a hallgatagság erkölcstelen szándéka, amelyet múzsájának tulajdonított, az utolsó csepp volt a keserű pohárban. Túlcsordult benne minden, amit Nielle-ről vélt észlelni. Hangos kiáltásokkal engedte ki testéből a súlyos zokogások sokaságát, amelyek korábbi elfojtásuk miatt álmodozó szívének omladozó falaihoz tapadtak.
Erőtlenül menekült önmaga, a szemére vetett gyengesége elől, üldözöttként haladt lakása falai mentén. Sebzett állatként tántorgott, szorongva próbált szabadulni a lelkében leselkedő vadász elől. Lelkiismeretére hagyatkozott, amely megbolondult iránytűvé vált, és kétségbeesetten bolyongott szobáról szobára, hogy kapaszkodót találjon valamely tárgyban…, önmagánál szilárdabb emlékben.
A szorongás felszította kétségbeesésének gyökereit, és olyan kiáltásokkal tört ki belőle, amelyek a kíváncsiskodók fülébe csaptak: „Nielle! … Szeretlek! … Bocsáss meg! … Te vagy életem szerelme, nem szellem vagy, hanem valóban odafent élsz. Nielle, te nem vagy őrült, mint én; csak gazdag a képzeleted, semmi több.”
Az épület egyetlen zuga sem volt eléggé elszigetelt ahhoz, hogy elnémuljanak a Damien hasából felszakadó éles panaszok. Sem fal, sem padló, sem mennyezet nem óvta meg az ott lakókat ettől a mélységes hidegtől, amely borzongásként siklott át tudatukon, s arra kényszerítette őket, hogy abban a pillanatban megutálják az általuk okozott traumát.
Damien könnytől duzzadt, irritációtól és szenvedéstől lángoló szeméből már csak az élet halovány fénye derengett, a remény morzsája. Testét érzelmei gyógykezelése és érzései összeomlása nehezítette el, és kínkeservesen vonszolta tovább. Ráadásul szégyellte, hogy könyörtelen, kapzsi szomszédai előtt lemeztelenítette szívét, s nem tudta megbocsátani magának, hogy megtört. Hogy bevallotta, mennyire kimerítette a közöny színlelése. Hogy mások és önmaga hibáival szemben eljutott tűrőképessége határáig.
E kitörésektől megrészegülve nem maradt más választása, mint vigaszt keresni a tél karjaiban. Olyan lassan öltözött, mint a vesztőhelyre induló elítéltek, akiket csak éjfél előtt öt perccel sürgetnek. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna, és végletes óvatossággal, nyugodtan kilépett.
Fent Nielle, akit megrázott az álmodozó e transza, aggódva gondolta: „Csak le ne vesse magát a hídról… Szegény, ilyen állapotban.” Múzsája félelme azonban hamar elszállt Lou Jobim megnyugtató szavaitól. Lou épp akkor érkezett haza a munkából; bár az eseményről lemaradt, elégedetten dörzsölte a tenyerét, mert tervei célba értek.
Ha odabent túl sok könny hullott, odakint éppen annyira havazott, hogy az északnyugati szél hótorlaszokat emelhessen. Ahogy teltek a percek és a gondolatok, elnyúló, kanyargós lábnyomai fokozatosan visszanyerték a csaknem természetes járás formáját.
Az arcába csípő szél rákényszerítette a téli valóság tudomásulvételére. A jeges nyárfák ágainak recsegésén túl azonban néhány sírás és dühös kiáltás az ő valóságáról is árulkodott: lázadásról, tiltakozásról.
A piros lámpánál megállva észrevette, hogy lába előtt hófúvás gyűlik. Pusztán költői kedvből a szél szeszélye szerint sodródó hópehelyhez hasonlította magát.
— Mindketten kicsik vagyunk. Nagyon kicsik. Téged oda tesz a szél, ahová akar; nekem magamnak kell szelet kavarnom! … Te elolvadsz; én már elolvadtam… Te, apró teremtés, nem élhetsz meg szerelmet, nem is jár neked; én, apró teremtés, én… én sem. Te olyan kicsi vagy, hogy bárhová bejuthatsz, akár melegben meghalni is eljuthatsz múzsámhoz; én pedig, aki olyan kicsi vagyok, hogy benne szeretnék meghalni, nekem ő mégsem nyit ajtót! Mi mást adhatnék neki, mint a szerelem haszontalan bizonyítékát…, hogy elmegyek és eltávolodom tőle? Ha a nemlétezésem tetszik neki, miért ne költözzem el…?
Egyikük sem vette észre Damien hazatérését. A fehér téren keringő hópor széllökései kissé visszaadták életerejét. Az éjszaka újra elmenekült, ahogy mindig. A visszautasított férfi azt hitte, az éj is elhagyja, de nem neheztelt rá, mert véget vetett szenvedésének.
***
Dél. Macskája panaszos nyávogása felkelésre szólította, hogy csillapítsa éhségét. Egy kis halízre fájt a foga. Miután megetette, elsietett újságot venni, hogy átnézze az apróhirdetéseket. — Kiadó lakások!
Még aznap minden elrendeződött: aláírta a bérleti szerződést, kiválasztotta a költöztetőket, kartondobozokat szerzett, amelyeket csakhamar meg is töltött, és felmondta a Brouillette családnál a bérletet. Ők egy pillanatig sem haboztak elfogadni. (Másnap távozik.)
Aznap este lakása felismerhetetlenné vált. A műterem és a konyha kiürült, és mindkettő nagyobbnak tűnt. A nappali ellenben összement, mert mindent módszeresen odahordott és egymásra rakott. A hálószobában Damien csak az ágyát hagyta meg, hogy még utoljára Nielle közelében aludhasson, meg a műanyag agyagból készült Marilynjét, hogy megossza vele e felkavaró, haldokló pillanatok benyomásait. Ha úgy adódik.
Sem zene, sem zaj nem árulta el szomszédainak utolsó ottlétét. A tajcsit gyakorlók lassúságával mozgott, eltökélten, hogy Nielle-t hozzászoktassa közelgő hiányához. Gyöngédsége odáig terjedt, hogy lefekvés előtt nem kapcsolta le a villanyt, nehogy a kapcsoló kattanása meghiúsítsa eredeti szándékát.
Biztos volt benne, hogy sírni fog, ezért megpaskolta párnáját, mintha még jobban tompíthatná benne fájdalmát, mint előző éjjel. A párnahuzaton váratlanul, ásatás nélkül előkerült leletekként vérfoltokat vett észre.
— Ennyire fájhatott? … Ennyire szeretem Nielle-t, hogy bánatom már stigmákat hagy? … Miért szenvedek a magasztosulásig? … Miért van életemben a szent, a szentség, ha csak azért, hogy közelebb kerüljek magamban a profánhoz? Igen, csupán ember vagyok, akinek szerelme visszautasítja a kéréseket! Igen, furcsa nevem van: Damien. Igen, Damien csak ember!
Nem sietve, újra meg újra ismételve, hogy csupán ember, és tudva, milyen jelképes tettekre készül, felkelt, és az egyik lezárt dobozból előkeresett egy piros festékszórót. Ugyanazzal írta a híres „Hard Headed Woman” graffitit. — Megállt falfestménye előtt, amelyet egy pap áldott meg, mert messianisztikus beszéddel félrevezette. Keresztet vetett, majd elmélyülten utoljára megcsodálta a freskót, amelyen önmagát Kristos Anonymusként ábrázolta.
Újabb szentségtörésként tizenhárom piros betűt illesztett a felületre. Ezek akkor lesznek a legláthatóbbak és a legmegalázóbbak, amikor indulása előtt lerántja a függönyöket az ablakokról, mint aki sírfeliratot leplez le.
— SZERETLEK, NIELLE!
Aztán még radikálisabban, hirtelen a plaszticin felé fordult, és ügyes hüvelykujjainak durva mozdulatával összerombolta a néma figurát, miközben utoljára kijelentette: „Őt szeretem, Marilyn! Nielle-t szeretem!” Végül szomszédasszonya iránti édes gondolatokkal ringatta magát álomba.
Másnap, ahogy tervezte, Damien már nem múzsája léptei alatt élt.
***
Viszonylagos szabadulás az álomkórosnak. Mennyi az idő? … Hol tart ő maga? A teljes tudatlanság már nem marad fenn… Következtetés útján megérti, hogy azzal, hogy eltűnt Nielle életéből, jót tett neki. De saját magának? … Alattomos hanyatlása azonnal súlyosbodott! Ha lett volna bátorsága bezárkózott remeteként élni a magány nyomása alatt, szerzetesként szemlélni a nő lépteit, lelke nem maradt volna kielégítetlen. Nem annyira a költözés közvetlen hatásai vagy a katalepsziába dermedt légkörből való menekülés sújtotta, mint inkább azoknak a rezgéseknek az elvesztése, amelyek láncaitól megszabadult, s amelyeket sohasem fog visszakapni.
Az idő, az emberi sors fordulatszámmérője, sebességmérője inkább növelte kínját, semmint megszabadította volna tőle. Semmiféle méregtelenítés nem lehetséges. „Nem, Ferré! Gyakran nem igaz, hogy az idő múlásával… felejtünk.” Téves azt állítani, hogy egy múzsa lépteinek muzsikája, szeretett lényünk hangjának visszhangja, sőt a menekülő árnyak is… kitörlődnek az emlékezetből.
De! … Isten legalább annyira vétkes, mint Kronosz! Miért emelte ki, egy meghódítandó új kontinensként, a Nielle nevű lényt Damien, azaz az álomkóros, azaz a művész, más néven az álmodozó hetedfokú életébe?
Az isteni lángelme egyetlen vonásával a Legfőbb Lény minden szemérem nélkül a művész elé állította az élő világ egyik csodájának hihetetlen tapinthatóságát, oly közel hozzá, valóságosabban és távolabban, mint az abszolútum. A szerelem ösztönösen arra késztette, hogy testével és teste által szeressen, bármilyen csúnyának tartotta is magát. (A Notre-Dame-i toronyőr és Toulouse-Lautrec közös reinkarnációja?) Ő, Damien, aki addig csak az értelem gyönyöreiből merített élvezetet, e megpróbáltatás kegyelméből megértette, hogy az életet gyökerei táplálják, nem az önelégültség.
Az álomkóros könnyeiben hever, reszketve az elvesztegetett idő miatti szorongástól. Önmagát vádolja, amiért leborult az előtt a kifestett érték előtt, amely szerint életünket az alkotás, az álom és a művészet hálátlan hasznával kell gazdagítani. — Tévedés vagy hivatás? A modernitás új vallása? … Művészi hősiesség?! — Ez az erőtlen erkölcsiség kezdettől megfosztotta Nielle-től, mert állítólagos aszkézise megrémítette és undorította a nőt. Az a törekvés, hogy múzsájához eljusson, két fordítva álló pólusú mágnesre emlékeztet, amelyek taszítják egymást; másképp elrendezve azonban úgy simulnának össze, hogy energiájuk egybeforrna.
Elhomályosult tudat, csalóka őrület és cáfolhatatlannak tetsző emlék. Nielle még eszeveszett távollétével is megóvta a semmitől. Ám öntudatlanul, miközben jobb kezét nyújtotta, hogy kihúzza az egyik szakadékból, baljával, a szív kezével, egy másikba taszította.
Gyakran megmagyarázhatatlan, csak találgatásokkal leírható magatartásuk vajon a két képzeletgazdag lény találkozásakor fellépő spontán fertőzésből született? Ő, aki a nyers udvarlás előtt maga volt a harmónia, aki lelke szépségét minden mozdulatában kifejezte, akinek természetes nagylelkűsége lélegzetvételenként finoman áradt, aki gyermekkora tündéreire emlékeztette őt. — Igen! — Nielle egészséges maradt; Damien nem rontotta meg képzelgéseivel. — Igen! Ő maga egyszerű álmodozó maradt. Végtére az őrület nem ajándékozható tárgy, hanem állapot, amelyet fájdalommal vagy anélkül élünk meg!
Az álomkóros úgy érzi, a legmaróbb, legnehezebben leküzdhető távolságot már megtette.
Kanapéjáról a makulátlan tükörhöz lép, amelyet a hely jelenlegi bérlője — akiről egyébként még mindig semmi hírt nem kapott — véletlenül a szoba legkeskenyebb falára erősített. Oda, ahová Damien annak idején Fragonard „Olvasó lány” című képének kicsinyített másolatát akasztotta.
Néhány másodpercig nézi önmagát anélkül, hogy gyönyörködne magában. Úgy látja magát, mint útitársat, akitől hamarosan elbúcsúzik; barátot, aki más irányt, bizonytalan úti célt választ. De a búcsú pillanata még nem érkezett el, a csomagok szétválogatása nem ért véget; ráadásul tovább kell kutatnia, keresnie a jegyét…