X. FEJEZET
A vihar középpontja még nincs fölötte. Ereje alattomosan növekszik. Az elektromágneses erő felerősíti a visszatekintés nyomait, jeleit. Az eltelt idők fojtogatják, megszédítik a jelent. A vadállat álmodik, fájdalmában vonaglik; kívülről semmi sem látszik belőle.
A hangok egymást lökdösik, a forrás nélküli hallási képzetek elszántan igyekeznek elpusztítani, ugyanakkor a túlélésért vívott harcra kényszerítik. Mérgezett látomások állnak vele szemben, párbajra hívják; találékony szelleme mégis arra készteti, hogy ezt az élményt valamiféle lélektani homeopátiának tekintse…
Hamarosan hat óra. A televíziós híradó szokásos ideje: megélt, szükséges rossz. A szenvedések túl sokan vannak, csoportosan érkeznek. A világ minden táján, megszámlálhatatlan évszázadok óta, az emberek egymás bőrére vadásznak. (Szokások és hagyományok?…)
Az álomkórosnak nincs szüksége senki segítségére ahhoz, hogy gyötörje magát. Elég megnyitnia emlékezete szelepeit, és hagynia, hogy a lökések visszavigyék a múzsája körül forgó korszakba. Puha kanapéja rászedve elhiteti vele, hogy enyhül a baja; közben Beethoven ringatja végig odüsszeiáján.
Jobb keze megmozdul, kinyújtózik, ujjai körkörös mozdulatokat végeznek. Ez az ösztönös gesztus az írás mozdulatának öntudatlan ismétlése: egykor ezzel sikerült pofon vágnia a nehéz órákat. A közlésből megértés születik…
— Kommunikálni! Kommunikálni! Már csak ez az egy cél jár a fejemben! — kiáltott fel Damien, és hosszú, erős sóhajt küldött a harmadik emelet felé. — Írjak neki? … Megint, hogy válasz nélkül maradjak? … Hány levelet fogalmaztam már meg, miközben szavaim még egy meleg hangú köszönetben, sőt, akár egy hivatalos átvételi elismervényben sem verődtek vissza hozzám? … Hogyan érhetném el, hogy önmagára ismerjen mint öntudatos, „Hard Headed Woman” nőre, alkotózsenim valódi múzsájára? Milyen fortéllyal vehetném rá, hogy harmonikusan kincsként őrizze szenvedélyemet, és bársonyossá simítsa üzeneteimet, míg végül saját otthonát is hozzám köti? …
Szomszédja rendíthetetlen higgadtsága elakasztotta ihletét. Damien mérlegelte, latolgatta a Skorpió jegyében született Nielle érzékeny pontjait. A legmegfelelőbb irodalmi formát kereste, amely tévedhetetlen eleganciával tolmácsolná szándékait, a leghatározatlanabb vágyaktól a legnyíltabbakig.
— Annyi mindent szeretnék elmondani neki. Annyi képet kellene szavakká alakítanom, annyi mélyen elrejtett érzést rábíznom. — Póz, próza nélkül. — Egy vers? … Talán? … — Carlos eredetiségével nem vetekedhetek; nincs meg hozzá sem a tudásom, sem a tömör és közvetlen stílusom. De a líra a lelkem meghosszabbítása lesz.
Miközben tovább őrködött, és időről időre az ajtóra sandított, Damien lassan leült a konyhaasztalhoz. Egyetlen papírlap és egészen közönséges toll feküdt előtte. Visszatartotta lélegzetét, mintha hasának mélyéből akarná előhúzni azt az életerőt, amely múzsájához méltó költeményt teremthet. Aztán magától értetődő természetességgel, ártatlan versfaragóként, néhány disszonáns versszakot vetett papírra, és később gondosan csiszolgatta őket…
(Egy tündérrel találkozni…
Álom a valóságban.
Elbűvölő szépség!
Gyönyörű varázslat…
vagy öntudatlan gonoszság?
Gyorsan feledtetni
Azt a nyomorultat, aki küszöbödön
Lelket keresett, hogy enyhítsen
Rajta, s aki egy pillanat alatt…
…összezavarta őt.
Gyorsan! Őrült ötletet adni!
A vágyat, hogy segíthessünk
Minden megégetett boszorkánynak,
Kegyetlenül,
Az idegen törvényei szerint.
S egy elérhető jövőben
Égkék szemeidben megfürödni,
Hogy egésszé váljak.
Örökkön…
…Mágusként, akár varázslóként!
Nyisd ki nekem ajtódat,
Lelkem fényénél!)
Tolla lelassult, amikor aláírta a szavak zagyva halmazát, mert néhány sor felidézte a tündér ellen elkövetett sértést, egy elfeledett ostobaságát. Az irodalmi képzelet csodálata elillant; az írás utolsó mozdulatának habozása egy másik, visszataszító emléket hívott elő…
— Vagy szeretsz! … Vagy elmész!
Ez a szobájából Nielle-nek odakiáltott figyelmeztetés végül egy büszke, csalódott macsó kicsinyes húzásának bizonyult. Pedig nem volt sem oka, sem — még kevésbé — olyan adottsága, hogy efféle férfinak feleljen meg. A vad kiáltással nemcsak szomszédja figyelmét akarta felkelteni, hanem a nézőket is elkápráztatni: néhány megpróbáltatást nem ismerő fiatalembert, akiknek Bruce volt a szellemi vezére.
Ezek az ifjak Damien házassági kudarca után frissen szerzett szabadságát töltötték ki; cserébe ingyen részesítették őt a tiltott patikaszereikből. Vajon a marihuána, ez a növényi szirén vezette őt a nagyképűség zátonyára? Vagy az a szerelem, amelyről már akkor sejtette, hogy lehetetlen?
Az álomkóros lelkét tagadhatatlan zavarodottság keríti hatalmába, amely emlékeinek összegubancolódott ágaiban terjed. E tévelygés oka egy visszatekintő kép, amely a vers megírásakor, pontosabban aláírásakor szubjektíven közéjük csúszott. A szédület ismét azt az érzést kelti benne, mintha valaki más emlékévé vált volna… Mintha kettősség iránti rögeszméje újra felpattanna, visszhangozna, kis pöccintéssel figyelmeztetné: a kétely szerkezete szükségképpen legalább két irányt feltételez. Kételytől sajgón ez a nyomasztó állapot aláássa bizalmát. Elhatározása halványul.
Egy naiv megoldással összeszedni magát? … Miért ne! — Megtízszerezni a bajt, hogy elvékonyodjék!
Sürgette az idő, mert huszonnégy órányi mély önvizsgálatot tervezett. Úgy döntött, hazudik magának, és anakronizmust csempész a múltjától elkülönülő emléksorba. Mélyebbre ásni emlékezetében, felkutatni azokat az üregeket, amelyekben a fiatal szélhámosok társaságában átélt kétes kalandok rejtőznek.
Az álomkóros maga elé képzeli saját magát, Damient, amint ott ül a kék papírra írt rímek előtt, és saját magát misztifikálja. Az időbeli hazugság szükséges, hiszen abban az évben az emlékezete jóval távolabbra vitte vissza…
— Emlékszem! …? …! Körülbelül két héttel azután, hogy azt a rettenetes ultimátumot intéztem Nielle-hez! … Pihenni vidékre kellett mennem. Maga a válás gondolata nem bántott, de hiányzott Mylène bőrének puhasága és gyöngéd érintéseinek finomsága.
Mielőtt elindultam volna nagylelkű szüleimhez pihenni, hanyag könnyedséggel odaadtam a lakásom kulcsait Bruce Brouillette-nek, mondván, használja ki a lehetőséget, ahogy csak tudja… Csakhogy az egyik ember határai nem feltétlenül azonosak a másikéval. A relativitás még a szabadság elvére is érvényes.
Következésképpen! … Hazatérve Bruce és bűnöző hajlamú társaságának… vad ocsmányságát találtam. — Teljes pusztulás. — Első pillantásra csak két üres pezsgősüveg kölcsönzött némi ünnepélyességet a lakásomnak. A hálószoba feje tetején állt; a konyhában pizzahéjak száradtak a tányérokon néhány légy örömére; a pezsgőt megitták, a zuhany pedig teljes erővel folyt. Valaki elzárta a vizet…! — A repülőgép-vécéhez hasonlóan apró helyiségből ekkor fiatal nő lépett ki a fürdőköpenyembe burkolózva. Naivnak tűnt, s láthatóan zavarta a jelenlétem; mintha gőzfelhő takarta volna be, amely vele együtt menekült ki a szűk dobozból, ebből a liftiszonyosoknak való csapdából. — Épp most zuhanyozott.
Úgy tizenhat-tizenhét éves lehetett, és — ha szabad így mondanom — „Nielle-kék” szemei voltak. Az összehasonlítás azonnal működésbe hozta a képzeletemet. De fiatalsága és zavara mindenekelőtt egyértelművé tett valamit: ebben a helyzetben meg kellett védeni őt.
Mike, a társaság kábítószer-kereskedője, akit a legkevésbé sem lepett meg az érkezésem, rögtön megszólított, és megpróbált bevonni a cselekedeteikbe. Obszcén magabiztossággal beszélt, mintha semmi kivetnivalót nem látna abban, ami történt.
— … Szép, mi? … Most te jössz! … Mi már megtettük, amit akartunk! Ugye, Bruce?!
— Bizony, haver! … Hallanod kellene, mit műveltünk vele! Ha! Ha!
Bruce szégyen és zavar nélkül, puszta hencegésből válaszolt így? … Igazság, hazugság vagy nagyszájúság? … Mindegy! Tanácstalanul akaratlan cinkosává váltam a viselkedésüknek.
Mike egyetlen rögeszméjéhez ragaszkodva megismételte szemérmetlen ajánlatát…
— … Na, Damien, most te! … Egy szót sem fog szólni! Ugye, Sophie?
— Nem! Nem akarom többé. Elegem van…!
A fiatal perverz erőszakos unszolása óta csak arról beszélt, hogy el akar menni. Aggódva rám vetette ugyanazt az undorral és elutasítással teli pillantást, amelyet Nielle szemében láttam. Nyomorom és túlságosan hosszú önmegtartóztatásom kiült a jámbor arcomra. Bizonyára én is visszataszító voltam számára. De az elutasítása egyértelmű volt, és tiszteletben kellett tartani.
Mint fiatal rockerek, akik egy késlekedő koncert kezdetére várnak, mind a négyen zúgolódtak, tiltakoztak tétlenségem és Sophie ellenállása miatt. Fenyegetésekkel és figyelmeztetésekkel ostoroztak bennünket, mint holmi kezdő maffiózók, akik mindenáron ránk akarják erőltetni állítólagos védelmüket. Nem tudva, merre kapjam a fejem, magammal vittem a fiatal lányt a lakás egyetlen másik helyiségébe, amelyet kulcsra lehetett zárni: a műhelyembe.
Mozdulatlanul álltam, csak figyeltem őt, legfőképpen az aggodalmát. Mi mást tehettem volna? Csupán megkérdeztem, jól van-e, és mit szeretne tenni.
Meglepődve, hogy semmi egyebet nem kérek tőle, szorosabbra fogta magán a fürdőköpenyt, és közölte, hogy egyszerűen el szeretne menni. Ez az ártatlanság rokonszenvessé tette a számomra, de…!
De én Nielle-re gondoltam!
Sophie képe szertefoszlott egy képzeletbeli átváltozásban, és helyén múzsám jelent meg előttem. E szellemi metamorfózisnak az a kiszámíthatatlan hatása támadt, hogy még a képzelgésemre adott reakciómban is hamissá tett.
Mivel későre járt, meggyőztem magam, hogy Nielle az ágyán fekszik, talán éppen kényelmesen olvas. A zárt szoba akusztikáját mérlegelve kiszámítottam, meddig hallatszhat a hangom, és gondosan kimért erővel felkiáltottam, hogy az alvó vagy olvasó nő biztosan meghallja — miközben úgy tettem, mintha az álmélkodó kamaszlánynak beszélnék: „Szeretem a nőt. Földi küldetésem, hogy segítsek neki. Szeretem a Nőt, nagy N-nel!” Bár szándékom nem volt igazán gonosz, és a feminista ügy iránt sem volt érzéketlen, ez a tébolyult megnyilvánulás arra szolgált, hogy Nielle idealisztikusabban ítélje meg az alkotót, aki voltam.
Észrevettem, mennyire elképesztette Sophie-t ez a sűrített őrületkitörés, ezért őszintébben, visszafogottabban beszélgettem vele.
Atyáskodva és erkölcsi intelmeket osztogatva figyelmeztettem az effajta, több mint vakmerő viszony veszélyeire: egy magányos fiatal lány ártó szándékú farkasok falkájában. Aztán, hogy a másik négynek úgy tűnjék, elérték, amit akartak, és Sophie újabb kényszer nélkül kijuthasson, néhány zajt rögtönöztünk az ajtó mögött. Az elnyomók elégedetten fogadták a színjátékot, és hagyták távozni. Végül ők maguk is elhagyták a lakásomat, visszaadták a kulcsomat és az önállóságomat.
Azonnali megkönnyebbülés…! Mégis megmaradt bennem Sophie kiszolgáltatottságának gondolata, és azoké az emberi gesztusoké, amelyekre mintha már nem is számított volna. Később, ágyam gyöngéd magányában eltévedve, mélyen Nielle-ről álmodtam… Legbelül a puritán lélek a bűn felé fordult.
Másnap düh és veszekedés! Nielle átjött hozzám, és csaknem elszakította a hangszálait, úgy szidott az előző napok lármájáért. Szánalmas véletlen egybeesés. Vendégszeretetből két Amszterdamból érkezett barátnőjét fogadta be, akik Montréalban jártak; jóindulatból máshol töltötte az éjszakát. Mindent megtett, hogy a holland nők a lehető legjobban élvezhessék vendéglátását, menedékét, emberbarátságát, de mindenekelőtt a nyugalmat és a pihenést, amelyre számítottak.
Joggal panaszkodtak Nielle-nek a zajongás miatt; a környezetet veszélyesnek és mocskosnak ítélve arra sürgették, hogy saját biztonsága érdekében költözzék el, majd sok szerencsét kívánva távoztak.
— Sajnálom! Nagyon sajnálom! … Nem voltam itthon. Bruce Brouillette-nek adtam a kulcsaimat, és kérlek, hidd el: ha előre láthattam volna…
— Ne próbálj meggyőzni az ártatlanságodról, Damien! Biztos vagyok benne, hogy az egész ricsajt, minden hülyeségeteket előre elterveztétek. Ezzel a cirkusszal engem akartál bosszantani! … Megmérgezni az életemet, mintha már a puszta jelenléted nem volna elég!
Talált!
Nem tudtam sem igennel, sem nemmel igazolni magam. Ez a szónoklat darabokra hasította a fejemben megfogalmazódó szavak szótagjait; csak homályos magyarázatra tellett tőlem, ami még jobban sértette Nielle-t. Ekkor indokolatlan bűntudatok törtek rám, elnyomva és összezúzva ártatlan vágyaimat.
Valójában tényleg azt akartam, hogy észrevegyen. Csakhogy éppen a távollétem révén. (Micsoda naivitás!)… Megdöbbentő végzet. A távolmaradásnak ezzel a módszerével, a hiány színlelésével ma éppen Nielle él. Ez a megfoghatatlan akadály azért létezik, mert úgy véli, megismerte az igazi arcomat. Pedig voltak pillanatok, amelyek nem halványultak el, noha nem akartam a legsötétebb oldalamat mutatni. Ha már nem lehettem szép, magas és erős, ahhoz a képtelen reményhez ragaszkodtam, hogy egyszer beleszeret majd a jó tulajdonságaimba, amikor felfedezi őket. — A nevetségesség nem öl? … Tévedés! — Bennem meghalt az abszurditás iránti rajongás.
Mese! … Fairy tale! … Märchen! — Hittem az elvarázsolt, békává változott herceg történetében. Sajnos, a csókra várva az ördög füvét szívtam. „Szívja csak! Szívja, Békaságos uram! Kapjon belőle jó nagy adagot! Dagadjon, dagadjon egészen addig a »fatumig«, míg ezer darabra nem szakad!” Íme! Darabokra hullottam. Üres vagyok, és ezt a semmit, amely szadista módon velem lakik, én magam hívtam be. Korábban a hercegnő néha szólt hozzám, néha rám nézett. Most semmi! Nulla! Semmi! — A szerelmem megvakult: többé nem látom őt, sem azt a fényt, amelyet szerettei segítségével elrejt előlem.
E rövid elmélkedés után a kizökkent időrendű visszaemlékezésről Damien újra elolvasta az imént írt verset. Gyötrelem és bűntudat kalapálta. Fogta a tollat, és a következményekkel mit sem törődve kihúzta a „megfürödni” igét. Menekülésében megingott bátorságú lelkiismerete arra késztette, hogy így fejezze be a sort: „Égkék szemeidtől elszakadni…”
A gondosan letisztázott szöveget kék borítékba csúsztatta, majd szokásos cseles szertartásai szerint elhelyezte a damienizmustól átszínezett üzenetet a huszonhárom hetvenkilences ház öreg postaládájában. Előbb azonban — hogy növelje esélyeit — csókot lehelt a papírszívre, oda, ahová kedvese nevét írta, még mielőtt megérkezett volna a postás.