XIII. FEJEZET
Homloka ráncba szalad a kérdésektől. Borotvaéles gondolatok hasogatják az értelmét, mint a negatív energiák bogáncsai, amelyek összegabalyodva, egymásra torlódva valóságos magmává állnak össze az agyában. Kimerültsége figyelmeztetésként jelzi: mindössze két szűk órája maradt e lelki munkából, hogy kikeveredjék a csapdából, s ez elfojtja kezdeti lendületét. Utolsó erőfeszítés, erőtlen nekirugaszkodás.
Vakon a sorsra bízza az éjszakai nyugalom megtörését: találomra lemezt választ. Csak arra ügyel, hogy a tű gyémánthegyét az A oldalra helyezze. Az első hangok… érdektelenek! Csak miután határozottan a mellkasára üt, mintegy meggyőzve magát, hogy véget kell vetnie mindennek, ismeri fel a vad kúra kezdetén hallott régi, közönséges dzsessz csúf dallamait. Gyöngeségében visszafekszik utazásának járművére, az öreg díványra, a több mint százéves családi emlékre. Ilyen előjelek közepette próbálja ismét feljebb tornázni emlékezeti részvényeinek árfolyamát.
A vidéken töltött néhány napból csupán egyetlen visszaemlékezést vesz számításba: azt a felismerést őrzi meg, amelyre ez az időszak lehetőséget adott.
Bár a rövid elvonás ellenére vére továbbra is drogokkal szennyezett maradt, a tiszta levegő és gyermekkora környezetébe való visszatérés új erővel töltötte el. Remélte, hogy Nielle még távolról is észreveszi rajta ezt a megújult egészséget.
Nemcsak a közérzete, hanem a szándékai is újnak tetszettek. Amint hazaért, büszkén felemelte a fejét, s halkan, kihívó üdvözlést intézett magányához.
— Jó napot, magány! No, utánozzuk egymást? … Elbújunk a csöndben? Nos, akkor szépen, észrevétlenül be kell illeszkedned a nyolcad- vagy harminckettedhangok közé, a violinkulcsokhoz, halkabb hangerővel, mert a lemezeimet ezentúl olyan halkan hallgatom, mint a szupermarketekben szóló „muzakot”. Többé nem mérgezem Nielle lelkét a csalódottságommal. A zene litániának öltözik, s városi remetelakom majd hozzászokik.
És szeretett képzeletemre esküszöm, vége az ablakokból folytatott megszállott leselkedésnek!
Hirtelen tanácstalanság fogta el. Fékezni kezdte ígéreteit, amelyeket pedig egyáltalán nem akart a levegőbe beszélni…
— De mi a fenét fogok kezdeni ennyi idővel! Hirtelen teljesen elveszettnek érzem magam! Ha tovább gyónok a naplómnak, óhatatlanul a szomszédnőmről fogok beszélni. — Fejezzem be a képregényemet? … Túl sok ügyetlenségemre és türelmetlenségemre emlékeztetne. — Takarítsam el a havat a bejáratok elől, s játsszam újra Don Quijotét, az álcázott hívást? … Még ha pusztán a tagjaim átmozgatásáért tenném is, könnyen visszazuhanhatnék a viharba.
Minden ilyen eleven elfoglaltság, minden szórakozás szakadatlanul a múzsámat idézné fel: minden szónál, minden vonásnál, minden lapátnyi hónál!
Lassan fölfelé fordította a tenyerét, mintha arra kérné az eget, hogy olvassa ki belőle a jövőt. Finom felismerés: csupán kézügyességének jelképét látta bennük. Megismételve a felhívást, elképzelte, amint a legfőbb lény ugyanezt a mozdulatot teszi a Teremtés előtt. Képzeletének e rendkívüli szeszélyéből kiindulva úgy tűnt neki, hogy az isteni alkotóerő határa annak csúcspontjában rejlett: Évában, az első asszonyban.
Ebből az ősi látomásból előásta azt a gyönyört, amely talán még Istent is megremegtette műve beteljesedésekor, s azt a boldogságot, amelyet neki, Damiennek is újra meg kellett találnia. Ihlető szimbiózist teremtett belőlük: egy második Lilith megalkotását. Kísértés volt, amelynek tudatosan engedni fog. Egy másik nő, aki elterelné figyelmét gyötrelméről, Nielle iránti szerelméről. A képzettársítás azonban minden vágyát egyetlen másik lírai alakhoz vezette… már látta… Marilynhez.
Csakhogy az Ikrek jegyében született színésznő harmonikus arcát három dimenzióban újraalkotni puszta ismétlés lenne. — Korábban egy kísérlet már kudarcot vallott. Az akkori formázás érdekében tett sok erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. A véletlen úgy hozta, hogy éppen akkor kezdtek kidomborodni az anyagból az első formák, amikor Nielle beköltözött az utcába. Kettejük szépsége, amely tompa küzdelmet folytatott a művész lelkében, meggyengítette összpontosítását, és eltérítette szobrászati tudásának alkalmazásától.
Damien tehát e kellemes munkával feladatot szabott magának: megfékezni Nielle iránti esztétikai rajongását.
Néhány perccel később a házhoz csatlakozó öreg fészerből tért vissza, karjában súlyos csomag hideg, szinte fagyos „plaszticinnal”.
Amikor a második emelet magasságában a rozzant raktárhelyiséget az erkéllyel összekötő átjáróra lépett, három ismeretlen méregette, akik a harmadikra vezető lépcsőn haladtak. Egyikük, egy meglehetősen magas férfi, angolul beszélt a többiekhez, erős portugál akcentusát alig leplezve. Ő nyitott ajtót a vele tartó párnak. — Damien kérdezni sem mert, nehogy arra a következtetésre jusson, hogy Nielle elköltözött.
Az anyag csak több óra elteltével vált gyúrhatóvá. Amíg a várakozó tömeg elérte a megfelelő hőmérsékletet, az álmodozó a birtokában lévő, a sztárról szóló életrajzokat böngészte. Számos képi forrásából egy olyan Marilyn képét ásta elő, akit szerelmi csalódásai inkább összezavartak, mint megérleltek. Egy nő fényképe, akit összeroppantott a nyílt, természetes és mindenki előtt vállalható kapcsolat lehetetlensége…
Az elkövetkező napokban Damiennek kétszeres erőfeszítésre volt szüksége, mert alig tudta figyelmen kívül hagyni a fölötte zajló, sűrű jövés-menést. Bár mindent a művére tett fel, be kellett látnia, hogy kedvese birodalmában valósággal záporoztak a figyelemelterelő események. Ráadásul Carlos és Lou, akik továbbra is jól megfértek egymással, rendszeresen csatlakoztak a megújult társasághoz.
Mia lépteit könnyedén felismerte, de Nielle-éit hiába próbálta kizárni a tudatából. Még a legmélyebb munka közben is képes volt valamennyi szereplő, régi és új, járását azonosítani. Egy kivételével, aki távolléte alatt illeszkedett bele ebbe a szokatlan ütőszenekarba. Mintha már régebben is hallotta volna ezeket a sarokkoppanásokat, de soha nem próbálta senkihez kötni őket. A léptek mögött meghúzódó alaknak az „Tartózkodás” nevet adta.
Valahányszor meghallotta e lépteket, hogy ne merüljön el újra a kérdésekben, mindig ugyanazzal a hangsúllyal ismételte magának bátorításul, mintha felvételről szólna: a mellszobor jól indult.
***
Amikor visszaidézi azt a kínos januárt, a zsoldosok erősítésének, az új játékosok érkezésének idejét, az álomkóros összerezzen. Jól tudja, hogy akkor visszafordíthatatlanul süllyedt bele abba a rothadó szakadékba, ahol érzéseit mások reakcióinak félreismerése zilálta szét. Az ismeretlentől való félelem. A rossz már súrolta, most meg fogja sebezni. A teljes megaláztatás a kulisszák mögött várt. A zenei középszerűség még émelyítőbbnek hat. A megszokás? … A rutin? … Máris?!
Keze serényen gyúrta az anyagot, és egyre ügyesebben formálta. Érezte, hogy szemlélete határozottan finomodik, amikor a fénykép vonalait átültette a plasztikus formába. Megkedvelve ezt a kifejezésmódot, már az a becsvágy is magával ragadta, hogy emlékezetből elkészítse Nielle profiljának domborművét.
Még e képzelgés őrületében járt, amikor egy váratlan telefonhívás kizökkentette belőle.
— Damien! Lou Jobim beszél. Ha most ráérsz… kérnék tőled egy kis szívességet.
— Hallgatlak! Miről lenne szó? — felelte érdeklődve, figyelmesen, miközben a gyurmától zsíros ujjnyomokat törölgette a telefonkagylóról.
— Nos… az a helyzet, hogy vettem Bruce-tól egy gramm hasist, de neki nincs ideje idehozni a Gula Lupusba. Neked csak át kellene menned hozzá az áruért, és elhoznod ide!
— Jó! Rendben! Megyek! … Majd találkozunk!
Damien csupán annak esélyét látta a kérésben, hogy véletlenül összefusson Nielle-lel; még magában sem időzött el a kérés mérlegelésénél, és félretette fennhéjázó önkifejezési menedékét.
Bár egyszerre volt közönyös és gyanakvó, Damien érezte, hogy némi harag ébred benne. Az egyetlen szívesség azonban, amelyet hónapok óta kértek tőle, kockázatokat hordozott. Alighogy Bruce közölte vele, sürgős Lou kezébe juttatni a placebót, máris az étterem felé vette az irányt. Gyalog indult. Pontosan két kilométer. Az álmodozó elméjében ezer kínnal kikövezett út.
— Hajlandó vagyok békén hagyni benneteket, de ne éljetek vissza aljas terveitekkel; különben magam sem tudom, miféle mélységekből törnek majd fel a reakcióim. — A fenébe! … — Ez a váratlan fordulat nem zárhat be a keserűség nyomorúságába, még kevésbé fokozhatja fejemben a zűrzavart és a kilátástalanságot. — De! … Talán csapdát akarnak állítani? Letartóztattatni, börtönbe juttatni? — Nem, Damien! Hagyd abba a belső rágalmazást, ezeket a mellékes gondolatokat. Lou sohasem kockáztatná, hogy Bruce Brouillette-et, a háztulajdonos fiát ilyen ördögi tervbe keverje.
Már félúton járt a város útvesztőin és megfeszített idegrendszerének labirintusán keresztül… Ment tovább, képzelete pedig kisiklott, amit a lámpák hideg fénye és a fehér kőemlékek temetőjére emlékeztető árnyékaik tápláltak.
— Ha Lou provokál, mivel az ő terepén leszek, a hátsó kijáraton távozom. Nincs bennem Hódító Vilmos bátorsága és elszántsága. Köszönöm, nem kérek a hastingsi csatából! — Ha Nielle telepatikus képességekkel bírna, megérezné szerelmem őszinteségét, és belátná, hogy természetes, ha félek tőle és az ezredétől. És a francba! A vitéz lovagjaival együtt mind elmehetnek a fenébe!
Felemelte jobb karját, és középső ujját mutatta a Magasságosnak, könyörögve, hogy az illetékesekhez továbbítsa az üzenetet. Neki magának, gyáván, nem volt hozzá mersze.
— Na, itt az étterem! … Csak belenyúlok a zsebeimbe, hátha találok bennük legalább egy félmosoly maradékát.
Nyomasztó szegénysége miatt nem járhatott éttermekbe, így a kellemes és illendő modor kissé idegen volt számára. Félénksége azonban ellensúlyozta társasági járatlanságát: engedelmesen várta a bejáratnál, hogy helyet mutassanak neki.
Miközben kulináris utasításait osztogatta egyik segédjének, Lou beszédes kézmozdulattal néhány perc türelmet követelt a kockákba csomagolt álmok futárjától.
Mivel még egy kávéra sem volt pénze, Damien azzal töltötte fölösleges idejét, hogy az étlap olvasásával irigységében viszketővé tette ízlelőbimbóit. Nyelvének kínzó vágyára csak a sorok végén álló árak kenőcsét alkalmazhatta.
— Szia, Damien! És… találkoztál Bruce-szal? …
— Igen! Egyszerű bólintás, amelyet észrevétlen átadási művelet kísért.
Lou, immár a mágikus négyzet birtokosa, beérte egy kitüntetést átvevő friss diplomás mosolyával, így köszönve meg Damiennek a segítséget. Máris azon volt, hogy kikísérje az álmodozót.
— Jó napot, egykori szomszédom! Hogy megy az élet? … Mi újság? Így kapcsolódott be Rachelle, Brouillette-ék hajdani bérlője, a macskák barátja és az étterem társtulajdonosa.
Büszkeségből vagy megszokásból? Lou, aki sosem vetette meg a figyelem középpontjának örömét, megelőzte a művészt, hogy fecsegésével elhallgattassa.
— Ó, még mindig a másodikon lakik… változatlanul Nielle és Bruce között… A szakács ügyesen elhallgatott néhány másodpercre, épp annyira, hogy a találgatások megérlelődjenek a szünetben, még mielőtt Damien megszólalhatott volna. — Most jut eszembe, művész úr! Nem is meséltem a legújabbat… Képzeld, Mia, Nielle húga hamarosan férjhez megy egy külföldihez. És az illető alig hat hete él Kanadában!
— Honnan származik? — kérdezte Rachelle, akit elbűvölt a frigy egzotikuma.
— Portugál. Úgy látszik, a szülei jómódúak. De mindegy, nekem már kialakult a véleményem. Egyik kutya, másik eb! … Rengeteg bevándorló használja ezt a törvényes módszert az állampolgárság megszerzésére.
Majd meglátjátok, hogy Miával azonnal elválnak, mihelyt felkerül a gyűrű az ujjára. Nem vagyok a bevándorlás ellen, de azért résen kell lenni!
Miközben Rachelle igyekezett mérsékelni Lou bevándorlással kapcsolatos társadalmi-politikai álláspontját, az álmodozó összepréselte ajkát, nehogy teljes erőből a fejéhez vágja: „Idegenellenes!”
Lou felismerte, hogy zagyválása csökkenthette főnöknője iránta érzett megbecsülését, ezért azzal tért ki, hogy nemrégiben egy fényűző magazint lapozgatott. Nyomatékosan hozzátette, milyen csodálatos képeket látott benne Pápua bennszülötteiről, harci arcfestéssel. Majd, miközben futárját a kijárat felé kísérte és sürgette, megkérte Damient, köszönje meg Bruce-nak.
A visszaútra sem lett gazdagabb, hiszen semmiféle százalékot nem követelt az értékes semmiség szállításáért. Az álmodozó visszaindult megszokott nyomorúságába. Sem a piros lámpák, sem a taxisautók, amelyeket mintha (?) Forma–1-es pilóták vezettek volna, nem tudták elterelni gondolatait a Gula Lupus tűzhelyeinek krónikása által előadott pletykákról.
— Átkozott Lou… farkas! Vele mindig az az érzésem, hogy kettős értelemben beszél, hogy szakács módjára, fedő alatt párolja a szavakat.
Miféle rosszindulatból célozgatott arra, hogy még mindig Nielle és Bruce Brouillette között vagyok? Miért ez a… még mindig? … Talán akadályává váltam Nielle és e kamaszfiú kétértelmű kapcsolatának, aki a rocksztárok arckifejezéseiből táplálja a sármját?
Nielle, megszállottan foglalkoztatsz! … Pedig megfogadtam, hogy nem gondolok többé rád, édes szomszédom. Hová lett újévi ígéretem?
Damien menet közben cigarettára gyújtott. Ünnepélyesen szívta az első slukkot, mintha békepipát szívna, hiszen elutasította az újabb háború gondolatát, akár mások, akár önmaga ellen. Mégis ki kellett húznia magából a pletykák szilánkjait, amelyeket Lou Rachelle jelenlétében szórt rá.
— Mia közelgő házassága a portugállal… milyen érdek fűzte hozzá, hogy tudassa velem? Semmilyen! — De ha hagynám elsodródni a gondolataimat, alattomosan a burleszk damienizmus pusztáira vetődnék, és megrendeznék egy hosszú gyászmenetet: a siratóasszonyok Mia, az ifjú menyasszony hosszú uszálya alá bújnának, mint a nászszertartással tovaszálló lehetetlen remények kísértetei.
Messziről, magas hegyek felől wagneri kórus zengené, hogy miközben az egyiket akartam meghódítani, a másikat csábítottam el.
Damien ügyesen egy csatornanyílás szellőzőrésébe pöckölte a cigarettacsikket, s vele együtt e rövid őrület nyomait is odavetette.
— Meg sem szűnik meglepni, milyen könnyedén álmodozom a szerelemről. Fogantatásomkor szüleim biztosan Morpheusz uralma alatt álltak! … Ah! — Milyen nevetségesnek érzem magam! Azt mondják, az éjszaka jó tanácsadó! Nem inkább az alvás? Így azt tervezte, hogy könnyű falatozás után korán lefekszik.
Az ágyneműjén azonban nem volt egyedül. Mellette feküdt az álmatlanság, pislogás nélkül meredt rá, és újabb meg újabb kalandokba sodorta.
***
Az álomkóros nem tudja, eléri-e szabadulásának határát. A megszabott idő végéig már csak néhány perc van hátra. — Izzásig hevült idegekkel, a felkorbácsolt adrenalin miatt már nélkülözhetetlenné vált mazochizmussal, romlott verejtéktől ázott díványán utolsó emlékei felé fordul. — A dzsesszlemez A oldala véget ér. B oldal nem következik. A Hold rejtett oldalához hasonlóan eltemetett képekkel tölti meg sötétségét, amelyek a felszínre törve már-már örömmel készülnek öngyilkosságra.
— A fenébe! Képtelen vagyok elaludni. A legostobább az, hogy tudom, miért. Viszket a vágytól a bőröm, hogy újra kapcsolatba lépjek Nielle-lel!
Önmagára haragudva az álmatlan felkelt, és lassan megivott egy pohár hideg vizet, hogy megnyugodjon. Aztán szobrához ment dolgozni, hátha eltereli figyelmét az őt elborító szédületről.
Minél többet simogatta a Marilyn arcvonásaihoz közeledő formát, annál hűtlenebb módon kívánta, hogy a keze alatt tapogatott, kijavított, elsimított domborulatok valójában börtönőrének formái legyenek — annak, aki az időbe és egyetlen érzés fogságába zárta. Az egyik legsúlyosabb és legzabolátlanabb érzésbe: a szerelembe!
Késő délután ébredt fel, elgémberedve a szűk és kényelmetlen díványon. Éjszakai munkájában csupán szünetet akart tartani, de amint lefeküdt, elaludt. Az időtől összezavarodva néhány percig még fekve maradt, hogy lustán megtervezze napja hátralévő részét. Aztán eszébe jutott egy álom.
(Nielle lett képregényének új hősnője. Ő maga öreg bölcs volt. „Talányos nyelven beszélgettünk. Annyira elragadott, hogy szárnyaim nőttek tőle.”)
Meglepve a tudatalattija által felkínált költői újrafeldolgozástól, de a szimbolikus elemzésről sem lemondva, elkészítette egyik rettenetes instant kávéját, és egy hajtásra megitta. Mivel a kávémaradék úgy hatott rá, mint valami titkos pszichotróp szer, ebből a szörnyű méregből egy második csészével is elkortyolt. Ez a meglepő mérgező hatás adta az ötletet, hogy rejtélyes üzenettel keltse fel Nielle kíváncsiságát.
— Ma este, szépségem, őrült vallomást csúsztatok abba a rozsdás csavarokkal ajtódra erősített fadobozba. — Nem érdekel, ha Carlos megpróbálja elfogni az üzenetet, mert a bennem rejtőző varázslóinas nagy örömét leli majd a félrevezetésében. Különösen, ha a tolvaj Carlos részegen ér haza.
A csésze fenekén kihűlő utolsó cseppet szemlélte, s azon tűnődött, megigya-e, miközben azon agyalt, miként kellene fölépíteni a szavakat, hogy álomszerűen, pontosan áttörjön az ellenséges bástyán.
— Először is: röviden! Másodszor: Nielle-t közvetlenül össze kell kapcsolni az alakkal. Álmom tündérével, képregényem hősnőjével. Végül úgy kell aláírnom, hogy egyedül ő tudja megfejteni az írói álnév ezoterikus kódja és köztem lévő kapcsolatot.
Hogy elnyomja tollának sercegését, amint a papírt jelöli, és lelkiismeretének belé vésett szemrehányásait, amelyek figyelmeztették, hogy kész megtörni és megszegni ígéretét, hangosan diktálta a következő szavakat, akár egy lusta király, aki hivatalos levelet motyog kissé süket írnokának…
(— „N. tündér elbújik. Nekem hallgatnom kell?
Szeretlek. Szfinx!”)
Hosszú percekig le sem vette szemét a rejtélyes vallomásról. Elolvasta, újraolvasta százszor. Damien azt is szerette volna, hogy a kék tinta alkímiai arannyá változzék, vagy a szavak afrodiziákumos szerelmi bájitallá alakuljanak. Alkotóképességének e szokatlan bálványozása késő estig tartott, addig az óráig, amikor az emberek a késői híradó és a régimódi szeretkezés között választanak napjuk lezárására.
Nem is igyekezett halkan járni, amikor a titokzatos kijelentést elhelyezte Pandora dobozában, amelyből már csak a remény maradt: abban a postaládában, amelyet várakozásai koptattak el. Az ajtót sem csukta be óvatosabban, amikor visszatért álmodozásaihoz; azok már túlcsordultak kis szobáján, és lehetetlenné tették, hogy diszkrét legyen. — Hangosan álmodott. — A szellem e gyengédségei, tiszták, mégis elevenek, mint a hegyek visszhangja, a zár kattanásával értek véget.
Azonnal folytatódott a jelenet a külső lépcsőn felhangzó gyors, ütemes lépésekkel. Damien lihegve, vágytól dobogó szívvel visszatért ártalmatlannak hitt, de célzatos leselkedéséhez. Sietve elrejtőzött, hogy kedvére gyönyörködhessen a visszatérő Nielle-ben. — Epeízű öröm. — Egy különös alak elállította lélegzetét: felkapta a levelét, majd hirtelen lerohant a lépcsőn, és egy szempillantás alatt eltűnt az udvarból. Ugyanilyen gyorsan kinyílt Brouillette-ék bejárati ajtaja, és mindjárt be is csukódott, az esemény különösségét mintegy igazoló, azonos ritmusban.
— Az isten verjen meg, akárki vagy! — üvöltötte annak a fosztogatónak, aki a szeme láttára lopta el a múzsájának szánt titokzatos üzenetet.
Mozdulatlanul állt, görcsösen markolva függönyét, amely megóvta mások tekintetétől, mintha darabokra akarná tépni. Csak akkor lazított a szorításán, amikor újra felidézte magában a vágyai ellen támadó idegen külsejét.
— Tetőtől talpig beöltözött, álarcos, kétneműnek tűnő figura; még a nemét sem tudom megállapítani. Füléig lehúzott kötött sapka, a maradék arcot sál takarja. A rohadék férfi vagy nő sötét, vastag kabátba bugyolálta magát, és hatalmas téli csizmát viselt. Másnak a csizmáját. Az öreg Brouillette-ét. Azt, amelyet akkor húz fel, amikor jeget kapar le az erkélyekről, verandákról és járdákról; a munkáscsizmáját.
De miért, istenem? … Ki olyan embertelen Brouillette-éknél, hogy annyira gyűlöljön, hogy beleavatkozzék gyötrelmeimbe, és még jobban összezavarjon?
Megdöbbenése és a téli rongyokba burkolózott madárijesztő azonosíthatatlansága fölött érzett dühe magába zárta. Megvetette alsó szomszédai részvétlenségét.
— Ebben az átkozott házban csak a legaljasabb képmutatók laknak? Ti, a lenti pokolból, akik halljátok a zene által magasztossá tett, a mennyországom felé küldött üzeneteimet! Hát annyira megsértettelek benneteket rejtélyes őrületemmel, hogy szükségesnek véltétek korlátozni a szabadságomat? … Basszon meg mindnyájatokat az a gonoszságvírus, amely megfertőzött!
Miközben minden erejével nyugodni próbált, a padlót bámulta, mintha hullámaival el akarná árasztani az alsó szintet.
— Ne féljetek, épelméjű vagyok. Szerelmes, ennyi az egész! De értsétek meg a szorongásomat azok miatt az igazságtalanságok miatt, amelyekkel úgy borítotok be, mintha szar lennék!
Elfordítva tekintetét, Damien, akit újabb üzenetének elfogása megrendített, ismét mérlegelni kezdte hatástalannak bizonyult telepátiáját, mint az egyetlen elképzelhető eszközt, amely eloszlathatná a nyögdécselésre késztető érzelmi ködöt.
— Nielle, szeretlek. Egyszerűen szeretlek!
Ahogy az elviselhetetlen fájdalomnak a zsigerekből kell kitörnie, az imént elszenvedett megaláztatás is a torkán ragadta. Olyan hangon, amelytől macskája összerezzent, a falak pedig megremegtek, teljes erejéből felkiáltott:
— Ungerechtigkeit!
Ez a káromkodásként kivetett német szó, amelynek jelentése „igazságtalanság”, visszhangzott a környék szövevényes rágalmai között. Könnyei hamar jelezték jelenlétüket a csöndnek, amely a maga módján zokogott, mintha egy barátját vigasztalná.
Damien roskadozó lábakkal vágyott ágya kényelmére, arra, hogy ott enyhítse az őt ért váratlan üldöztetés keménységét.
Az éjszaka közepe táján rövid, nyugtalan és alig pihentető alvásból bukkant elő. Koffeinadagját mellőzve odament félkész szobrához. Többnek érezte magát elszigeteltnek ebben az őrültekházára emlékeztető épületben: szendvicsbe szorítva Brouillette-ék penészes kenyere és kedvese mindig is megszentelt ostyaként tisztelt lénye közé. Ezért ahhoz a befejezetlen másolathoz fordult, akinek eredetije már nem élt: szolgálatos múzsájához, Marilynhez, hogy kitárja előtte a szívét.
— Te vagy az egyetlen, aki igazán megért, Miss Monroe. A te szerelmi életedet is összetörték a viharok. Csakhogy… az enyém talán soha nem is kezdődik el. Tudod, mit kellett tegnap kiállnom…!? Mondd, miért az aljasság szülészeti fogójával vetetik el a remény minden apró darabját, hogy elérhessem a vetélytársnődet?
Minek az egész! Ahogy Isten, te sem válaszolsz. Attól félek, végül Lucifer lesz az erősebb! Annyi baj van a világban… és annyi rossz az enyémben.
Még mindig az előző nap eseményein morgolódva, a művész formázószerszámmal az amerikai Aphrodité hajának ívét rajzolta meg. Szívesen hallgatott volna halk dzsesszt, ha az éjszaka nem jár már olyan közel a reggelhez. Damien inkább arra kényszerítette magát, hogy méricskélje a ház obszcén csöndje és recsegései közötti időközöket. Az utóbbiak közé a szél mozgásától függő hangokon túl más, szabályosabb neszek is vegyültek. Egyre nehezebb összpontosítás mellett is folytatta a plaszticin hajfürtjeinek faragását.
E jellegzetes hangok nyugtalanító izgatottságot közvetítettek. Eleinte gyengék és finomak voltak, ritmusukban szórványosak, majd felgyorsultak, így felismerhette eredetüket: Nielle szerelmi együttlétének diszkrét hangjait egy olyan partnerrel, akinek kilétét kutatni csak tovább fokozta volna gyötrelmét.
Még inkább megzavarta az a vágy, hogy ő maga lehessen ott a párás melegségben, az isteni befogadás összehasonlíthatatlan gyöngédségében, az éjszakai alkóvban. Damien ezért elhatározta, hogy szobrát magányos hálószobájába viszi. Az álom is csatlakozott hozzá, miközben hiába próbálta elemezni azokat az alkotói hibákat, amelyeket Nielle erotikus hangjainak fokozódó crescendója idézett elő.
Träumen! … Dreaming! … Álmodni! …
(„Sóvárgó állat vagyok, aki belefárad e gyengéd sóhajok elviselésébe. Nielle orgazmusának »Örömódája«. — Szenvedélyesen igyekszem eltüntetni, kemény vonásokkal áthúzni a gyönyörteli kicsapongás e perceit. Azután Nielle, fekete nejlonharisnyába bújtatott, nyugtalanítóan ívelt lábain sikló alakja egy akadémikustól okul, aki ügyesen építi föl az asszony iránta való érdeklődését, dicsőséges férfiúként szellemes gúnyával csiszolva emlékezetes ügyetlenségeim talapzatát.”)