XVI. FEJEZET
Az a rögeszme, hogy a lehetetlen szerelmet dicsőítse, amely homályos dicsfénnyel övezte, lassan kifullad, ahogy az emlékek hullámverésként újra előtörnek. Ami még fogva tartja benne: a túl sok drámai fordulat.
Bármennyire szabadságszerető is, ha választhatta volna a mániákus szerepét, és éveken át megszállottan követhette volna áldozatát, legalább az izgalma igazolható lenne. De amennyire damieni ő, a nő ellen elkövetett támadásokat hajnali szerenádoknak, prózának vagy alexandrinusoknak képzeli el.
Több mint egy évtizeden át Nielle úgy épült be az elméjébe, mint egy gonosz őrangyal. Múzsájának kísérteties jelenléte elővigyázatlansága miatt gyakran akadályozta. Mint a szélben hajló nád, mint az évszázadoknak dacoló obeliszk, észrevétlenül becsúszott más nőknek szánt gyöngédségei és szerelmes szavai közé, azokéba, akik követték, de sosem helyettesítették. A legmeglepőbb érintések és a legkülönösebb szerelmi ágyak is csak keveset koptattak emlékezetének pózaiból. Mivel az emlékezés következményei várattak magukra, ezek nem ismerete ürügyet adott a folytatásra…
Az álomkóros visszaemlékszik volt feleségére, Mylène-re, aki a sietős és elkerülhetetlen költözése után alig hat héttel találkozóra hívta. Ragaszkodott hozzá, hogy Damien vállalja Lysianne felügyeletét, mert a kislány időnként őt kereste. Mylène arra hivatkozott, hogy máshol valami mást kell megélnie, és érvének megerősítésére hozzátette: Lysianne és szeretője között semmiféle megegyezés nem oldaná az állandóan feszült légkört.
Valójában barátságból áldozta föl anyai szeretetének közvetlen gyakorlását, mert szilárdan elhatározta, hogy Damien végre betemesse a maga ásta gödröt; tévedhetetlen ösztöne azt súgta, hogy képtelen összeszedni magát. Egyszerre volt kötelékek nélkül és megkötözve, Nielle nélkül.
Kevesebbet evett és aludt, mint hirtelen távozása előtt. Új környékét sem merte igazán megismerni. Nem volt benne sem az igazi bevándorlók bátorsága, sem az a kitartás, amellyel helyet teremtenek maguknak a nap alatt; veszélyes, visszafordíthatatlan pont felé süllyedt.
Végül Damien egyszülős családfőként tért vissza a Paix Glorieuse utcába. Lysianne szülei békés kapcsolatukban úgy ítélték, jobb, ha nem szakítják ki a gyereket megszokott közegéből. Az angyal… és a szerető elmentek.
Anélkül, hogy rögtön észrevette volna, vagy élete fontos eseményei között összefüggést keresett volna, ez a második sietős költözés, a hazatérés Lysianne-nal április ötödikén történt. — Február ötödikén menekült messze, túl messze múzsája lépteitől. Véletlen? … — Egy évvel korábban az a békés különválás, Mylène és Damien házasságának vége… július ötödikén. Egybeesés? … Marilyn Monroe testi halála augusztus ötödikén. — Semmi köze hozzá!
Kedve fölvidult a gondolattól, hogy újrakezdheti ebben a melaszos külvárosban, amely odatapadt… a sorsához. Kétszeresen örült, hogy Lysianne-nal élhet, és esélye nyílik újra meglátni Nielle-t.
Volt feleségének igaza volt: a Plateau-Mont-Royal-i apró, háromhelyiséges lakás úgy emésztette, szorította és fojtogatta, mint egy kígyó vagy satu. A túl sötét földszinti odúnak elöl csupán egy közepes ablaka volt, amelynek fényét az arra járók elől is takaró lépcsőfokok szabdalta. Hátul szintén egyetlen ablak nyílt, amely előtt egy rozsdás bádogfészer árnyéka uralkodott.
Az idő hosszúra nyúlt ebben a rossz beosztású, rossz helyen lévő ketrecben. Csak macskája vigasztalta. Mégis folyton úgy érezte, hogy Nielle mozgását hallja maga fölött. Képzeletében ezek a váratlan utánzatok újra kedvese lépteinek ártatlanságát és hitelességét kapták. Olyan makacsul táplálta vágyát, hogy álomképzeletének merészsége már azt a lehetőséget is elé vetítette, hogy Nielle követte őt.
Néha megpillantotta igazi szomszédait! Attól a pillanattól a hangok már nem énekeltek fülében: csacsogtak vagy veszekedtek. Nem ugyanazok a léptek beszélgettek vele, nem ugyanazok a lábak verték a lépcsőfokok homloklapját ügyetlenül beleakadva; nem ugyanúgy és nem ugyanakkor mosogattak. Még az orgazmusokból is hiányzott a régi finomság!
Nem tudta elterelni figyelmét. Sem a rajzolás, sem az írás nem érdekelte. Egyetlen időtöltése az a hegedű maradt, amelyet apja készített erős, érdes, ügyes kezével. A hangszerhez szükséges összpontosítást nehezen tudta fenntartani, nem annyira a tehetség hiánya, mint inkább ihletője távolléte miatt. „Mit ér a művészet múzsák nélkül?” — ismételgette.
Az álmodozó csak könnyeivel és lélektani pillanatfelvételeivel tudott szembeszállni az idő hálátlanságával: múzsájáról készített belső felvételek tűntek elő és suhantak tova, minden megjelenéskor egyre elmosódottabban, mintha elkopnának. Képzeletbeli retusokkal sietett kijavítani a hiányokat a jelenetekben, foltozgatta emlékeit, mielőtt rongyokká foszlanának. Összességében alig több mint egy hét telt el — neki hónapokkal ért föl — február ötödike, a váratlan, de akkor szükséges elköltözése óta.
Damien semmit nem remélt Nielle-től, csak egyre páraszerűbb álmokat, amelyeket a nő tudtán kívül az álmodozón ejtett sebek ébresztettek. Minden „bűnbánat” alól felmentve, mivel múzsáját megszabadította saját megvetendő személyétől, azon töprengett: milyen színekben utaznának Nielle emlékei és benyomásai, ha egyáltalán megőrizte volna őket?
Bárcsak különbözhetne Nielle életének többi szerelmétől, kitűnhetne a kényeztetett férfiak sorából, akik majd öreg, törékeny, egy küszöbön álló örökkévalóságtól megszépült asszony emlékezetének kihagyásai között vonulnak el. Bárcsak könnyíthetne saját végén, mielőtt öreg, morgós és a nyomasztó élet által eltorzított emberré válna. Bárcsak a nő szerelmeihez képest fennálló egyenlőtlenséget enyhén zavarba ejtő különbséggé alakíthatná, amely akár a lista legalján is helyet adna neki egy pici arany táncrendben. Hogy zsarnoki tangójuk után végül egy végtelen keringőben ölelkezhessenek.
Még mindig nyomorban, megtakarításait szétszórva, hogy megtisztítsa Nielle lelkét, amelyet saját álmodozó jelenlétével szennyezett be, habozott: pénzét fél üveg skót whiskyben párologtassa el, vagy virágok illatába burkolja? Kockáztathat? Alig.
— Idióta! Virág? Semmi eredetibb? Rajz? … Nem, azt is összetépné, mint a másikat. — Vers? Levél? … Elolvassa egyáltalán? — A többiek mit adtak neki, honnan tudhatnám? … Nem tudom… — Biztosan sokkal jobbat, ez nyilvánvaló! — Mindegy, a virág legyen gyöngéd búcsúm — döntötte el, az idő fogalmával mit sem törődve…
Február tizennegyedikén délelőtt maga vitte el a csokrot: négy gyönyörű fudzsi krizantémot, aláírás gyanánt pedig egy papagájvirágot. Rózsát? … Nem. A nő nem ismerte őt hagyománytisztelő emberként. Különcsége mindenhová követte. Pedig Valentin-nap volt.
A látogatáskor senkit sem akart látni, mert a csomag, ez a majdnem szentséges óvatossággal vitt üzenet megfélemlítette. Szíve vadul vert. A szürke lépcső, amelyet annak idején jókedvvel lapátolt, hogy megkönnyítse múzsája le- és feljárását, a keserűkék ajtó legfölül, az összeesküvések és az őrültség vádjai, amelyek kétfejű Kerberoszokként támadtak rá emlékeiben — mindez fájt. Nyalka tenyere mintha csontig kivájt volna, lábai remegtek.
Alig tudva úrrá lenni szédülésén, amely még hétköznapi mozdulatait is akadályozta, nesztelenül a lezáratlan levélszekrénybe tette a csokor szárait; a doboz így vázává változott. Aztán régi szokása szerint csengetett, és rémülten elmenekült.
Ezek az ajándékba adott virágok táplálták álmai lelkét a következő végtelen, szürke napok során. Öngyilkos hajlamait is féken tartották egészen addig, amíg vissza nem tért régi utcájába. A Paix Glorieuse-re…
***
Meglepő módon, miután lányával visszaköltözött régi otthonába, egyik első elhatározása az volt, hogy meglátogatja Brouillette apót, aki már felújította korábbi válságai színhelyét.
Egyszerűen a változtatásokról beszélgettek abban a helyiségben, amely korábban üldözte az álmodozót, és makacs borzongást csalt ki belőle.
— Sok még a munka, Brouillette úr?
— Á, nem vészes! A vakolással kész vagyok, a festés gyorsan megy. Minden fehér lesz. Nem lesznek olyan színek, mint nálad. Azt nem! — Oszt a falra rajzolt izédet felejtsd is el! … Már semmi nincs belőle! … Nagy nehezen tudtam csak fehérrel eltakarni az alapozóval. Már nem is emlékszem, mit írtál oda, oszt azt sem tudom, milyen „pss-pss” festéket használtál… Mindig átütött. Három réteg alapozót kellett fölkennem.
Arról nem is beszélve, mennyit csiszoltam! Hogy a festőecset nyomait eltüntessem, ördög módjára kellett csiszolnom! … (Tudta-e, hogy a falfestményt megáldották? Ennyire megromlott az emlékezete, hogy még a három rövid szóból álló mondatot is elfelejtette? „Szeretlek, Nielle!”)
A beszédes tulajdonos, természetéhez híven, egyik részlet után sorolta a másikat. Damien szokása szerint figyelmet és érdeklődést színlelt, miközben gondolatai máshol jártak…, kicsivel följebb…
A feje fölött körbe-körbe járó lépteket követte. Múzsája ismét megbabonázta panaszos lépteivel. Mintha ott helyben meghalt volna: hiányzott neki ez a zene. Kábultan felismerte, hogy talán jobban beleszeretett az elbűvölő ütemekbe, mint abba a lélekbe, amelynek csábító magasrendűségét köszönhették. Ám ezek a tövisekként maró lépések tovább jártak oda-vissza, mintha egy hiábavaló várakozás szívet tépő türelmetlenségét fejeznék ki.
(— Lépések, életem kínzói! A szerelem paradoxona, hogy hiányoztatok! Dallamotok minden más húrtól megfosztotta a lelkemet, csak a múzsáétól nem, akit dicsőítetek. De távozzatok, mielőtt könnyes imába roskadnék! Meneküljetek, mielőtt szívemet kihánynám szerelmem tanúbizonyságaként!) — sürgette magában elragadtatva, máris álomképzelete szívóerejének foglyaként.
Bájos engedelmességgel a léptek elszakadtak, félénken, tétován a tiltott lépcső felé haladva. — (Felütés az elmére, egyenes horog a szívre.) Felhangzó dobbanásaiktól megvilágítva, magabiztosan mesélve tovább történeteiket, vágyaikról készültek tanúskodni. Fokról fokra költészetük finom mondatokba öntötte rímeit és célzásait. — (Állj!) Megálltak útjukon, amíg egy büszke meghajlásban egy másik nyelvre bízták a titkos közlés folytatásának örömét.
Egy új, megrendült tolmács beszélt hiába: a múzsa lesújtott keze ingerült kíváncsisággal kutatta az üres levélszekrényt, hátha valami cáfolatot talál benne. Csalódott, zaklatott tündérujjai idegesen kopogtak a levél-ékszerdobozon, s saját nyelvükön üzenték: „Mi? Semmi! Se virág, se üzenet? Ez a doboz tele van megérthetetlen bánattal. Most engem is megsebezett az üresség. Mit tettem? … Én, aki visszatértekor örömre számítottam, most a tervszerűen mutatott közönyöm vádol. — Ez a gazember! — Ellopta a szerelmünket!” Semmi több! Se lépés, se szó! Villámként sújtott le a halálos csönd Damienre, ebben az utolsó utazásra emlékeztető önkívületben.
— Olyan sápadt vagy, Damien! Jól vagy? — aggódott volt háztulajdonosa, de amikor az álmodozó igennel felelt, még nagyobb lendülettel sorolta felújítási terveit.
Damien időnként gépiesen bólintott, mintha figyelne, de már visszatért gondolataihoz. „Nielle, ezekkel a mozdulatokkal azt jelezted, hogy örültél annak a csokornak, amely mára biztosan elhervadt, vagy csak szánalmat akartál ébreszteni bennem? …”
Mielőtt elájult volna, vagy valamely váratlan reakció megrontotta volna a normalitás képét, amelyet a fáradhatatlan fickó előtt igyekezett fenntartani, Damien elköszönt az öreg, keserű bohóctól. A háztulajdonosnak egyébként érdekében állt jó viszonyt őrizni a művésszel, aki különcségeivel még mindig képes volt megtörni az utca egyhangúságát.
— Örülök, hogy hiányoztunk neked — mondta az öreg.
— Igen, persze, Brouillette úr, maguk… Maguk — felelte az álmodozó, majd becsukta maga mögött az ajtót, miután még egyszer a mennyezetre nézett, Nielle-t a saját várakozásaival hagyva, bármilyenek legyenek is azok.
***
Az álomkóros úgy érzi, már majdnem kikecmergett. Legkegyetlenebb emléke koporsója örökre megállt egy sáros gödörben. Beszennyezett föld, amely megtisztítja a tisztátalant. Bár néhány kimerítő, kezelhetetlen kísértet még megmaradt, nem látja végét. Mégis vissza kell térnie sötétségeihez.
Eszébe jutnak gyakori kiruccanásai… egészen az ajtó küszöbéig. Csak hogy egy kis fényt pillantson meg. Egyik otthonából a másikba, első lakásából a műterembe járva továbbra is egyetlen irányból remélt fénysugarat. Balról! Mindig balra nézett. Ott éltek Brouillette-ék, ott álmodott a legtöbbet; ott élt még — legalábbis remélte — Nielle.
Remélte, hogy megpillanthatja múzsáját az udvari bejáratban, az épület szürke alagútjában, amelyen a nőnek mindenképpen át kellett haladnia, amikor elindult dolga után, vagy hazatért személyes próbatételeiből.
A bosszúálló sors megmérgezte gondolatait, mert sohasem látta Nielle-t feltűnni vagy közeledni felé. Soha! … Semmi! Még sétái során sem, amikor a találkozás képzelt lehetősége már sértéssé változott. Ezeket a sértéseket csak képtelen történetekben való kalandozással színezte ki, amelyeket számokkal keresztelt el. „Nielle-utópia 2500!” Álmainak különössége abban állt, hogy szívének felmelegítésétől minden szokásos valószínűség egyre távolabb került.
Nem, azóta semmi sem történt, amióta mintha második életét kezdte volna a Paix Glorieuse utcában.
Miután aznapra elfogytak álmai, a külvárosban és otthona közelében járkálva azon habozott, elkezdje-e a „Nielle-utópia 2501”-et, vagy szundítson egyet, hogy új, tudattalanul születő forgatókönyvekkel töltődjék fel. Egyik cipőfűzője ismét kioldódott; gépiesen bekötötte, gondolatai fonalát meg sem szakítva. Végül, mivel úgy ítélte, ez a séta már úgyis meddő, visszafordult. — Rendkívüli döbbenet. — Felvillanyozva hallotta meg múzsája hangját, nem képzelete útvesztőiben, hanem valóságosan, amikor Brouillette-ék háza előtt haladt el.
Ideális alkalomnak tűnt, hogy naivitásában meglepje a közönyös nőt. Ám a váratlan találkozás gondolata szégyen és félelem között ingadozott. A mindig ravasz sors döntött helyette. Nielle nem sejtette, hogy az álmodozó ott van; visszahúzódott lakásába, miközben még egy utolsó mondatot vetett oda, egy tanácsot, amely könyörgésként hangzott.
— Főleg Damiennek ne mondjatok róla semmit!
— Esküszünk, Nielle!
Múzsája hangja, ez a rövid kérés elárulta őt, a rá következő ígéret pedig az egész jelenetet. Az összefüggések kikövetkeztetése gyerekjáték lett az álmodozó számára.
(— „Nielle a lépcső egyik fokán ült, körülötte azok a kamaszok, akik az élet csapdáin keresztül férfivá értek. Ugyanazok a hasadt agyúak, Bruce-szal az élen: ugyanaz a banda, amelytől hamis élvezeteket kaphattam, szerencsére egyre ritkábban. Ez a kis bűnözőcsoport, amelynek tagjainál — az én balszerencsémre — az ígérethez való hűség az első erény, és egy titok elárulása végső megtorlást von maga után!”)
Az e hullámok által mindegyik csakrájába vitt hatás, ahelyett hogy megzavarta volna tudatalattiját, egyszerre hétszeresére növelte álomképzelő erejét. Nem kellett aludnia, hogy feltöltődjék: hónapokra elegendő táplálékot kapott. „Nielle-utópiák” millióit?
Arca kifejezéstelen izmait mintha múzsája hangja és szavainak jelentése cementezte volna meg. Csak az utcához kötődő régi beidegződéseinek köszönhetően tudott hazajutni. Szerencsére Lysianne már vidéken töltötte a nyári szünidőt, levetkőzve városi modorát, így nem kellett most apai feladataival foglalkoznia. Lánya tehát nem lett tanúja kábultságának.
Nielle szavai újra meg újra visszapattanva csaptak a dobhártyájába, amikor leült Lysianne zongorájához, hogy kiadja magából a véletlen által rákényszerített érzéseket. Eleinte érzéketlenül ült, aztán átadta magát a zene nyugtató hatásának, és szüntelenül majdnem ugyanazokat a billentyűket ütötte. — (Szol, szol, szol, szolisz, lá, szol. Fél szünet. Újra, aztán megint újra…). A zenei mondat könyörtelenül betöltötte az egész hangteret. Mint két párhuzamos, a fekete hangjegyek és a dadogó hangutánzó szavak ismerősnek tetsző stílusban dúdolták egymást: „Ba, Ba, Bi, Bo, Bi…”
Ez a színes dadogás, amely Mylène-nel töltött közös életük utolsó pillanatából származott, ez a dadaizmus, amelyet olykor sok haszontalan levelének utóirataként alkalmazott, ez az elferdített üzenet visszarántotta a valóságba. Úgy térítette észhez, mint a pofon, amely a gyerekkori büntetésekre emlékeztet.
Ugyanazon billentyűk szakadatlan körforgásában, minden húrokra mért ütésnél zavaró kérdések csendültek meg hamis hangon.
— Mi ez a becsületszóval őrzött titok? … Miféle sértés vagy félelem szülte? … Miért csak a leleplezés utolsó mondatát hallhattam? … Újra meg újra kérdések pattantak föl vagy fröccsentek ki. Akár Damien múltját viselték magukon, akár az álomkóros jelenében véreztek, a tényekre vonatkozó kérdések mindenütt ostromolták: amikor kanapéján feküdt, és az emlékek felgöngyölt maradványaira nyílt pompás kilátása, vagy amikor a zongorára roskadva apró könnycseppeket hullatott az elefántcsont billentyűkre.
***
Órákon és napokon át múzsája hangszíne, amely hallási emlékezetébe vésődött, bőséges megvilágosodásokkal látta el. Úgy játszadozott velük, mint gyerek a zsebében hordott golyókkal: titokban egymáshoz görgette őket, hogy elterelje figyelmét a valóságról.
Az őszig visszhangzó, véletlenül meghallott szavak — „Főleg Damiennek ne mondjatok róla semmit!” — az álmok és saját mesterkedései révén átalakultak: „Főleg Damiennek ne mondjátok el, hogy szeretem őt!” E szeretetkreditből egy fillért sem volt szerencséje beváltani. Amit az utolsó évszakban valóban kapott, mindössze lesújtó és szomorú hír volt: múzsája maga is elköltözött; megbízható forrásból tudta. — Hogyan ne hihetett volna Miának, aki nővére költözését elárulva hangsúlyozta, hogy ez nemrég történt, tehát Damien lelki drámái után…? A két közlés szabad utat, zöld jelzést adott ismeretlen irányok felé.
A csalódott Damien egyre kevésbé viselte önként vállalt önmegtartóztatását és a Nielle szellemének szentelt önkielégítést, mert a nő általa érzékelt hálátlanságától már hányingere támadt. Férfi volt, ha szent nem is, álmodozó libidója pedig kezdte elveszíteni önuralmát. Hagyta, hogy elcsábítsa a megszokott élet mocskossága.
Megismert hamisított szerelmeket, túlságosan rövid éjszakákat, lágy és tisztelettudó simogatásokat, mulandó szerelmes szavakat mondó nőket. Múzsájával szembeni hűtlenségeitől undorodva és csalódottságától lesújtva végül saját magát csalta csapdába egy kapcsolatban, amelyről előre sejtette, hogy bosszantani fogja. Testestül-lelkestül elveszve elmélyítette ezt a viszonyt…
Magasabb volt nála, de alacsonyabb Nielle-nél. Tanulmányait már kamaszkorában abbahagyta. Valaha egy gyanús motorosbanda tagja volt, és öt vagy húsz dollárért táncolt, zenétől függően… Nehéz, keserű élete volt, tele zavarba ejtő, kegyetlen megpróbáltatásokkal, de a durvaságát erős jelleme mögé rejtette. Látszólag tehát: „Sex and drugs, and rock’n’roll… and bad money!” Ilyen volt Bichoune.
Valójában semmi nem vonzotta őket egymáshoz; semmi nem tartotta együtt őket. Kivéve, hogy szexuálisan csodálatosan összepasszoltak. Gond nélkül betartották a következő előírást: naponta kétszer-háromszor, minden egyes nap. Szükség esetén megismételhető.
Mit érzett valójában Bichoune Damien iránt? … Őt ez a legkevésbé sem érdekelte. Saját érzései a nő iránt valamivel a köldöke alatt helyezkedtek el.
Bichoune a közelben lakott, a Paix Glorieuse egyik keresztutcájában. Hogy eljusson hozzá, Damiennek el kellett haladnia a ködös képek e tömbháza előtt, ahol egykor gyötrődött. Az előtt a ház előtt, ahol Mia immár egy eltűnt jelenlét emlékét jelképezte: Nielle-ét, akinek ottléte véget ért. Szomorú módon az ambivalencia, a kétely közeli barátja, megcsavarta érzelmeit, amikor elhaladt az épület mellett.
Aznapi hangulatától függően lassított vagy gyorsított, arcán keserű élvezettel színezett, odaragasztott mosollyal. Egyrészt a nővérén keresztül akarta Nielle tudtára adni közönyét; másrészt elfojtottan bosszantotta az értelmetlen remény, hogy a harmadik emelet valamelyik ablakából meghívást kap.
Szégyentelen képmutatás. Boldogságot színlelt, hogy a pletykák révén féltékennyé tegye Nielle-t. Még azt is eljátszotta, hogy őszintén szereti a dús idomú asszonyt. — Az őszinte pillanatai megritkultak, Lysianne-t kivéve. — Amikor nem találta a szavakat, hogy megmagyarázza túl heves kapcsolatát e hiperaktív nővel, amikor a hasonlatok maguktól adódtak, mindig azzal zárta a lányával folytatott beszélgetést, hogy még mindig szereti azt a régi, kék szemű szomszédasszonyt. Nielle-t, aki lelkének fonákjával utasította el…!
***
Mint egy festő kopott, piszkos palettáján, az ősz élénk színeinek tarkaságából csak az unalmas szürkék egyhangúsága maradt. Az első színek életét egy vásári felvillanásban feltámasztva kivált Halloween és kis kísértetei. Csillogó szemű zombik, ártalmatlan boszorkányok ellenállhatatlan mosollyal, kartonkardos kalózok, a divatos hősök naiv karikatúrái: mindenféle szellemek egész serege nyújtotta máris túl telt zsákját, azt kívánva, hogy még csordultig teljék. Mintha minden alkalommal a fiatalkori kapitalizmusba való bevezető tanfolyam vizsgáját tennék le ezek az ifjú kéregetők.
Aznap barátságos vetélkedő zajlott Bichoune és az álmodozó között. Mindketten saját otthonukban számolták meg a cukorkát vagy az UNICEF számára aprópénzt kérő, felvillanyozott gyerekeket. A vesztes a másiknál alszik. — Lysiannel felváltva, aki inkább adni szeretett, mint kapni, Damien karamellába csomagolt édességeket osztott csipkelődésekért vagy mondókákért cserébe; de nem erőltette a dolgot azoknál a gyerekeknél, akiket megfélemlített ez a velük egykorú férfi…
Az alkalmi kéregetők közül kétségkívül a balszerencsének öltözött sors bizonyult a legmeglepőbbnek.
— Búú! Húú! … Halloween van! Adsz nekem cukorkát? — kérdezte egy tíz év körüli, Carabosse-tündérnek öltözött kislány, karját kinyújtva tartva műanyag tökjét.
— Sajnálom! Már csak mentolos cukorkám maradt — felelte Damien kissé zavarban, hogy kifogyott a készletből.
— Mentolos? Hagyd csak! Én csak igazi édességet gyűjtök. Különben is már háromszor hazamentem kiüríteni a tökömet… Mondd, te tényleg szereted a mentát? — kérdezte, miközben továbbindult, hogy befejezze értékes kéregetését, válaszra sem várva. Alig tett két lépést, amikor hátrafordult az őt figyelő álmodozóhoz. — Mondja, bácsi… maga jár Bichoune unokatestvéremmel? Maga a pasija?
— Igen, én. — És a kérdésedre… Igen, imádom a mentát! („A szeretőt” — játszott a szóval magában.)
— Akkor jó, ha ennyire szereti! Szevasz! — kiáltott fel sietve, hogy behozza azt a néhány eredménytelen másodpercet.
Damien nem viszonozta a gyermek köszönését. Nem tudta. Mert háza előtt egy igazi kísértet lépett át a járdán…
Maszk, smink és tündérjelmez nélkül: múzsája. Nielle lehajtott fejjel haladt, szomorúan, mint egy gyermek, aki elveszett édességét keresi. Egyszerre tűnt zavartnak és önmagába mélyedőnek, mintha ő is elmélkedne. Talán egy véletlenül meghallott mondattöredéken. Közönséges, de átkozott véletlenen.
Döbbenetében szótlanul, bután nézte, amint távolodik, s a Brouillette-ház szürke alagútja felé tart, mint egy szerencsétlen kislány, aki az egyik ritka látogatását tönkretevő sorsra morog.
Az álomkóros is dühöng. „Átkozott! Átkozott! Átkozott! … Háromszorosan átkozott!” — kiáltja, és két összeszorított öklével vadul veri kanapéját, míg körmei bele nem vájnak a tenyerébe. Tudja, hogy egy ehhez hasonló emlék is elő fog törni: csodálatos álmainak gazdag visszaszerző erejében, de a valóságban rendkívül ritka, és az álmodozó következetlensége miatt mindkettejük érzelmeire nézve káros.