XIV. FEJEZET
Ébredésekor Damien gépiesen kinézett az ablakon. Friss hóréteg borította a korábbit, amely a kormos por lerakódásától már szürkévé vált, mintha a tél most fehérítővel tisztítaná önmagát.
— Szép alkalom lett volna az álcázott lapátosnak, hogy megszerettesse magát, ha az alsóbb emeletek zsarnokai nem tartanának fogva a saját otthonomban…! — mordult fel Damien, még mindig a tegnap látott kísértet, a kleptomániás madárijesztő keserű emlékétől gyötörve.
Férfiléptek visszhangzottak a belső lépcsőn! Damien ügyet sem vetett rájuk: az ingét gombolta. Kinyílt, majd bezárult az ajtó! Damien gondtalanul belebújt a nadrágjába. Végül az ismeretlen lopva lement a külső lépcsőn. Damien a cipőfűzőjét kötötte.
Ám hangok szűrődtek be a régi, dupla fakeretes ablak alsó keresztlécét díszítő apró szellőzőnyílásokon. A baromfiudvari kotkodácsolásban az álmodozó elkapta a múzsája körül ólálkodó idegen keresztnevét. Az öreg Brouillette megállította a távozni készülő férfit, akinek udvariasságból beszélgetnie kellett vele. A név még mindig szinte széthasította az ingerült álmodozó dobhártyáját.
Kíváncsian és hitetlenkedve óvatosan az ablakhoz lépett, elég közel ahhoz, hogy lásson, de őt ne vegyék észre. Próbálta meggyőzni magát, hogy végül is biztosan csak hallási tévedés történt. Ám olyan szorosan összezárt állkapoccsal, hogy majd elkoptatta fogai elefántcsontját, megbizonyosodott a hallott névről, és megint beteljesedett álombeli előérzete.
— A szentségit! … Jonathan! A tanár! — tombolt magában.
Mintegy véletlenül Bruce is csatlakozott a tanárhoz és az öreg Brouillette-hez. A tékozló bérlőt már-már kézcsókkal üdvözölte, szégyenteljes hajbókolással. Az apjától ellesett közeledési technikákat pontosan utánozva Bruce vakon helyeselt mindannak, amit a professzor az induló lépcsőfokon állva kotkodácsolt, hogy mindkettőjüket elbűvölje.
Megzavarodva Damien próbálta megérteni, megmagyarázni a divatos értelmiségi jelenlétét Nielle-nél. — Válás vagy kaland? — Lassan hátrált, mint egy beteg sikátori macska, amely a verekedést elkerülendő visszavonulást választja. Visszafeküdt, hogy elgondolkodjon, miként viselkedjék az új helyzetben.
Mégis, minden ok nélkül neheztelt Nielle-re, amiért befogadta a tudóst a fészkébe. Beteges féltékenységét semmi sem akadályozhatta volna meg, de a tegnapi betolakodó azonosítása fontosabbnak bizonyult annál a vágynál, hogy ő is megpihenhessen a selyemlepedők között.
Válaszokat nem találva, sóhajaiba veszve Mylène-hez és François-hoz sietett, hogy vigaszt találjon lelke e friss sérülékenységére.
Néhány pohár üdítő és jó néhány adag tanács után úgy tért haza, hogy fel volt szerelve relaxációs módszerekkel, nyugtató gyógyteákkal, füstölővel és Mylène szeretőjétől kölcsönkapott lemezek egész gyűjteményével. A Genesistől Reggianiig.
Karját megtöltötték a zenei kellékek és a szelíd gyógymódok, fejét pedig ezek a szavak: „De ez a lány nem neked való! Szirén! Végzet asszonya!” Így próbálta előhalászni a kulcsait télikabátja egyik zsebéből. Damien ide-oda tekeredett, nehogy a lemezek lecsússzanak. Körme már megérintette a kulcskarika hideg fémjét, amikor Brouillette-ék ajtaja résnyire nyílt.
— Nocsak, szia, Damien! Na? … Minden rendben? … A háziasszony hirtelen érdeklődése az álmodozó lelki egészsége iránt inkább ténymegállapításnak hangzott.
Csomagjai közt vergődve Damien inkább némi segítségnek örült volna, mint egy kérdésbe burkolt szemrehányásnak. Az asszony azonban megérezte a művész kimondatlan kérését, átvette egy időre a terhet, és felajánlotta, hogy amíg kinyitja az ajtót, térjen be hozzájuk.
— Vidd be a holmid, aztán gyere, igyál egy sört az urammal. Rég nem dumáltunk már veled.
Ez az udvarias felszólítás eszményi alkalomnak kínálkozott, hogy Damien ártatlanul nyomozzon a lopás ügyében. Ha az igazságot nem is tudja kideríteni, következtetései biztosan egy-két lehetséges gyanúsítotthoz vezetik.
A tulajdonosok lakásába érve mindenesetre be kellett látnia, hogy nem veheti fel a versenyt az erkély e császárnőjének tapasztalatával, fortélyos kérdéseivel és ügyességével. Ráadásul az asszony nem volt egyedül: saját drámái és terhei a háttérből irányították. Férje halkan, szinte észrevehetetlenül beszélt telefonon, nyilvánvalóan egy új, fiatal és csinos ismerőssel… Félig vak lányuk, Nadine, a televízió képernyőjére tapadt. Egy B kategóriás film árnyait próbálta megfejteni, amelyet már harmadszor nézett.
Elfeledkezve komlóízű ajánlatáról, Brouillette mama közömbösen kávét, tejet és cukrot tett az álmodozó elé. Érthető udvariatlansággal visszatért megszokott tennivalóihoz. Különféle témákról kezdett beszélgetni, s közben hagyta, hogy Damien két jelentéktelen megjegyzés között a család kövér kutyáját simogassa.
— Hát persze! Hát persze! Tudtad, Damien, hogy a dagi Esther…
— Esther?
— Hát persze! Az a szomszédos bulimiás lány, aki a város északi részén egy gyárban dolgozik…
— Ja, már tudom, kiről beszél.
— Hát persze! Képzeld, fiam, minden áldott nap eltölt pár órát Simone-nál, az öreg leszbikusnál. Vajon miről tudnak ennyit beszélni? … Apropó, az öreg butch! A minap láttam, ahogy a melltartói lógtak a szárítókötélen. Röhejes látvány, komolyan mondom! Mind megsárgult egy kicsit, és megmerevedett a hidegtől. Oszt nem is kicsik ám. Akkorák, hogy szent szűz anyám!
Még Bruce haverjai is azt tervezték, hogy csúf tréfát űznek Simone-nal, és ellopják a melltartóit. Ezek, ha nem vigyáznak a kábítószerükkel meg a lopásaikkal, még a börtönben végzik.
Miután szemlátomást elégedetten lezárta titkolózó telefonbeszélgetését, Brouillette úr — aki otthon hordta a nadrágot, de másutt inkább levette — csúfondáros arckifejezéssel csatlakozott Damienhez.
— Kérsz egy kis sört?
— Köszönöm, már van kávém…
Anélkül, hogy megpróbálta volna kitalálni a gúnyos arckifejezés okát, az álmodozó rokonszenvesnek találta az erősen őszülő férfit. Élvezettel hallgatta a családfő történeteit, noha régebben éppen ő volt az első, aki képtelen meséivel felébresztette paranoiáját. Akár akaratlanul, ártatlanságból, akár szórakozásból, az utca anekdotáiban megbúvó koholmányok megrémítették.
Brouillette asszony megérezte, milyen különös csodálattal tekint Damien a férjére. Ezért szórakozottnak ítélte az álmodozót, és kihasználva az alkalmat, frontális támadást indított, de némi finomsággal.
— Na? Damien! … Hogy vagytok a volt feleségeddel? … A kis Lysianne, hát nem gyönyörű, azokkal a szép vörös fürtjeivel! Mintha saját éleslátását akarná jóváhagyni, szokásból hozzátette: „Hát persze! … Hát persze! Hát persze! … Na!” Végül taktikája oda vezetett, ami a leginkább izgatta: bérlője jólétéhez, amely természetesen az ő saját jóllétén keresztül vezetett. „Na? … Szereted azt a kis lakásodat? … Nyugis. Mi? … Szerintem jól elvagy a másodikon. Sokszor hallok zenét… Szereted, mi? … Á, tudod, minket egy cseppet se zavar! … Egy cseppet se! … Hát persze! Olyan hangosan teszed föl, amilyen hangosan akarod, mi nem hallunk semmit. Ugye, ti sem?”
Az alany megszédítésén alapuló hipnózismódszerrel az ügyes és ravasz, papucsban nyomozó asszony felgyorsította az inga mozgását.
— Nekem úgy tűnik, nem sokat alszol éjszakánként… valami baj van? … Tudod, megmondhatod nekünk, ha nem vagy a topon. Ugye, Damien?
Damien belesüppedt a székbe, hogy fesztelennek lássék, majd egy hajtásra leküldte torkán a kávé utolsó cseppjét. Ezzel a mozdulattal néhány másodpercig várakoztatta a kíváncsi matrónát, aki mozdulatlanul remélte, hogy meghallja az álmodozó zokogását, és begyűjthet néhány bizalmas részletet pletykanaptárába.
— Igen, jól vagyok! — válaszolta egyszerűen a hosszas faggatásra.
Az öreg férj, látva felesége kihallgatásának hatástalanságát és hiábavalóságát, közvetlenebb, férfiasabb módon avatkozott közbe.
— Szépek ám a harmadik emeleti lányok! … izé! Miát értem… a másik már nincs ott! … Hát, én, ha fiatalabb volnék…
Az életkorára vonatkozó utolsó helyesbítést kimondottan azért ejtette el, hogy megnyugtassa feleségét „playboy”, nőcsábász hírével kapcsolatban; ezt a hírnevét egyébként maga ápolta a Paix Glorieuse utca férfilakói körében.
A családfő ügyetlen közbeszólása határozottan Damien javára vált, aki hangjában némi idegességgel végre szavakba öntötte a reggeli nyugtalanító meglepetést.
— Visszajött a tanár. Ma délelőtt láttam. Azt hiszem, Nielle-nél lakik… Sőt mintha önt is láttam volna vele beszélgetni, nem igaz, Brouillette úr? …
— Dehogyis! Képzelődtél! Biztos Mia pasijával, a portugállal láttál beszélgetni. Mindkettőnek bajsza van… neki is, meg Jonathannak is.
— De amikor itt lakott, nem volt bajusza! — kiáltott fel az álmodozó.
— Nem tudom, tényleg a tanárt láttad-e, de mi nem — tette hozzá a háziasszony, megérezve férje szavaiban a nyilvánvaló rést. — És Nielle, azt mondod? … Nielle? … — Nielle! — Hát persze! … Mia testvére, aki korábban itt volt. Biztos álmodozol, már nem lakik itt. Meg csak ő ismerte Jonathant. Ő, meg mi. Dehogy! … Dehogy!
Nadine, akinek mintha a félvakság hiányait pótoló hatodik érzéke volna, és aki addig nem avatkozott a beszélgetésbe, sőt meg sem szólalt, már érzékelte a művészen azt az elidegenítő hatást, amelyet szülei lekerekített hazugságaiból született félreértés okozott. Ezért megcáfolta szavaikat, amelyek sértették a művész értelmét.
— A tanár! … Ma délben köszönt nekem! Vele volt…
— Hát persze! Férjem, elfelejtetted? El kell mennünk bevásárolni a piacra. Ó, édes jó Jézus anyja! Hogy szalad az idő! Bocsáss meg, Damien, de mennünk kell! — hadarta Brouillette asszony, hogy ne kelljen szörnyű bocsánatkérésekbe és zavaros magyarázkodásba merülnie.
Az álmodozó japános meghajlások és ostoba, hamis mosolyok kíséretében távozott, maga is menekülve a zsákutcából. Lassan, szinte kínlódva ment fel a lakásába. Minden lépcsőfokon Nadine részvétén töprengett, azon a szeretetteljes jelzésen, amelyet a lány adott neki; Nadine Brouillette, aki fogyatékossága ellenére jobban látott a szüleinél.
Aztán megszabadult nehéz téli burkától, és élvezve a testi megkönnyebbülést, halkan feltett egy… igen jelentős lemezt. A véletlen megszokássá vált. A barázdák meg voltak rágva, koptatva, rongálva, s az első sercegések az alsó szint tövises barátaira emlékeztették. Ám amikor az énekes hangja átalakította a rövid zenei bevezetőt, gondolatai csaknem normális, emelkedő irányt vettek. Nielle felé.
— Mondd, Nielle! … Mi a vonzerőd titka? Hogyan tudod magad mellé állítani mindazokat, akik az életem elfojtására készülnek? Sikerül eltorlaszolnotok a szinapszisaimat, s a visszafordíthatatlan mentális szétesés felé lökni engem. — Talán majd akkor szánsz meg, amikor a képzelet bolondjából teljesen összeroppant elmebeteggé süllyedek?
Így ringatta a zene, és a következő óra begyógyította az idős házaspár megtévesztési kísérletének sebét. Lassan az álmodozó próbálta félretenni azt a benyomását, hogy Nielle százszorosan viszonozza a tanárnak azokat az érzéseket, amelyeket ő táplál múzsája iránt. Megfontoltan igyekezett elviselni az elutasítottság érzését, amely Brouillette-ék ügyetlen fellépéséből fakadt. Nielle előző éjszakai, Jonathannal átélt elragadtatott rezdülése egyre rémítőbb jelentésekkel telítődött.
Akármilyen buzgón próbált is ellazulni, egy nyugtalanító jelenség nem hagyta békén: az érzés, hogy satuba szorult, mozdulatlanul vergődik az egérfogóban. Szívesen kihányta volna magából, de a hányás semmit sem oldott volna meg. Lelke csupasz seb volt. Elevenen megnyúzva! A kiáltásai elenyésznének; szerencsétlenségére azonban a szemzugában gyülekező zokogás és könnyek nem voltak hajlandók kivándorolni.
***
Végül az összes emeleten néhány órára megtelepedett az éjszakai pihenés és az álmok áttetsző látomásainak világa. Néhány, kétes jelentőségű álom a földszint jelképeit rajzolta meg. Mások, varázslatosabbak, átlátszóbbak és világosabbak, a harmadik és a második szintet vették célba…
Traum! Álom! Dream!
(— „Fényes térben, minden részlettől megszabadulva három makulátlan lemezborító lebeg. Három fehér négyzet. E három alakzatból három lemez csúszik ki… Az álmodozó úgy érzi, behatol Nielle-be. Lágy és nedves. Mintha valóság volna.”)
Az álmodozó aludt. — Sátán azonban a homokszemeket őrizte… Az ördög gyűlölte ezt az isteni oda-vissza mozgást, a tudattalan kegyelmét, és Damien tudatát félálomban lévő állapotba taszította. Izzó szigonyát az álmodozó felé szegezve arra buzdította, hogy az egyik tudatalattiból azonnal álljon bosszút a másikon. Biztos gyávaságára és meghátrálására fogadva a sötétség fejedelme elhitette vele, hogy már túlságosan sokat szenvedett, és engedelmessé tette a szemet szemért törvényének.
Az isteni gyönyörtől az ördög állatiasságáig az álmodozó beteges elméjébe Nielle helyett egy másik nő képét vetítette, egy bukott szerelem képét; aztán magját kilövellve kiürítette, átömlesztette termékeny nedvének hullámát egy zsákutcába. Egy elveszett, képzelgései távoli világába száműzött álmodó nő soha nem látott testébe.
— Nem! Ez nem igaz! Nem!
Ez a hang nem Damiené volt, hanem — igazságtalanul — Nielle-é. Az éjszaka csöndjét újra felverő kínos kiáltás, fájdalom és zavar e jele ugyanabban a pillanatban hangzott fel, a mocskos bosszúval homályos egyidejűségben. — A professzor, Mia és a többi fent alvó azonnal Nielle vigasztalására sietett, aki rémálomtól riadt fel.
— Semmi baj, Nielle, biztosan rosszat álmodtál. Ennyi az egész. — Most jobban vagy? — El akarod mondani? Talán könnyebben visszaaludnál, ha beszélnél róla?
— Nem! … Csak… Nem, egyáltalán nem akarok beszélni róla. — Már sokkal jobban vagyok. Sajnálom, hogy mindnyájatokat felébresztettelek. Köszönöm, feküdjetek vissza.
Néhány ásítás hívta vissza a csöndet és a megtalált nyugalmat, álmot és újabb álomműveket idézve elő.
Eggyel lejjebb Damien párnájába fojtotta zokogását, és vad mea culpákkal szédítette magát.
— Istenem! Micsoda gyalázat! … Szerelem, méltóztass megbüntetni engem, aki nem vagyok más, mint ocsmányság. Örökre elveszett édes melegség, akár a boldogság Atlantisza, amelyet elnyelt a neheztelés. Az ártatlan szerelem be akarta tölteni lelkünket, egymásra éhező szívünket, akár tudtunk nélkül is. Rágja szét belsőmet ez a nyomorúság, amely máris utolért!
Egyedül a behatolás emléke könnyített siralmainak súlyán, és halványította arcának rettenetes sápadtságát, miután önmaga előtt bevallotta a gonosz győzelmét. Ellopott lélek. Az üresség körülvette levert elméjét, a bűntudat fojtogatta, a lelkiismeret-furdalás karóba húzta. Száját csordultig töltötte a megbánás, és a félelemmel szemben már csak a kételkedés és a tétovázás nyújtott menedéket.
— Lehetetlen, hogy így történt! Milyen bizonyíték alapján kapcsolhatnám össze az álmomat Nielle rémálmával? … Valami tudattalan, szubliminális híd jelent meg közöttünk?
Ellensúly gyanánt nyugalomra vágyott, és kimondatlanul agyhullámai uralására törekedett. Minden Nielle-re irányuló gondolatot el akart hallgattatni magában, bármilyen legyen is az; nem akarta többé álmában háborgatni, s még attól is visszafogta magát, hogy elméjében bocsánatért könyörögjön. Csak úgy sikerült hallgatnia, hogy még súlyosabban vádolta önmagát.
— Borzalom! … Átok! … Még a nevét sem merem kiejteni. — Rothadék, hulladék vagyok, ez az egész lényem. Én, aki annyira vágytam átlépni érzékenységének határát! Annyi időt temettem neheztelésbe; annyi kitartást, megátalkodott igyekezetet szántam arra, hogy eljussak a lelkéhez… s mindez bosszúvágyó élvezetben semmivé foszlott. Szégyelljem magam! … Hogyan csonkíthattam meg örökre a lelkiismeretemet? Hogyan vezekelhetnék?
A távolléte okozta szorongást, az érte hullatott könnyeket, az őt támogató élősködők alattomosságát… mindent legyőztem. Tudatalatti erőink megkoronázták volna a bonyodalmak által kivájt szívünket. Végigjártam ezt a szarkazmusokkal és göröngyös hazugságokkal teleszórt, végtelen utat… hiába. Az egész utat a semmiért tettem meg, és olyan leckét adtam neki, amelyet nem érdemelt meg.
Istenem! Nem untad még meg, hogy életben hagyod ezt a törpét, ezt a kimondhatatlan homunkuluszt, aki vagyok? Ezt az emberi roncsot, aki utópisztikus szerelemről álmodott. Engem, ezt a hajótöröttet, akinek a vágyait teljes nagyszerűségedben mégis teljesíteni merted… Ó, könyörülj rajtam! Sújtsd villámmal azt a vadállatot, aki vagyok. Könyörülj! Végezz vele!
Csalódottan, hogy egy vendetta bélyege alatt közönségessé silányította az élet megannyi hívását — azét az életét, amely a csúcsra hívta —, a kezére köpött, amely immár a teljes megszentségtelenítés, a Szerelem megsértésének jelképe lett.
A zaklatottságtól feldúlt ágyban magzati pózba húzódó álmodozó csak anyja méhének homályos emlékében, annak önszuggesztiójában talált menedéket és vigaszt. Csak hajnalban tudott elaludni, miközben újratanulta kimondani az immár szentté vált keresztnevet: Nielle.
Másnap megfelelő összpontosítás nélkül dolgozott a szobron. Rövid séták, könnyű harapnivaló. Semmi más szórakozás: se zene, se szép kitalált történetek. Azt rágta magában, hogy lelke eltávolodott a pokol felé, hogy csatlakozzék az ellene szövetkezőkhöz. Még arra sem számított, hogy egyszer visszatér e testébe, amelyet büntetett.
***
Ebben a „déjà vu”-ben éppúgy, mint az álomkóros jelenbeli valóságában, törés és erőinek összeomlása következik be. Konokul vergődik a véget nem érő önvizsgálatban. A forrás ott van, gennyesen; abból a rosszból iszik, amelyet évekig maga táplált. Különös módon ugyanazzal a méreggel oltja szomját, amely kiszárítja az elméjét. Hosszan elnyújtott öngyilkosság. Szeppuku az idő tűivel. — Fütyül rá! — Az álom, amely Nielle-hez kapcsolta, a levegőben lebegő álombéli alkóv talán a gyötrelem eredete. Az éjszaka ennek a sötétségét kijelölő szakasznak az emlékét melengeti.
Öreg díványán újra arra az eseményre gondol, amelynek megváltoztatta a menetét, arra az örömre, amely kezdetben a fellegekbe emelte. Nielle bizonyos értelemben végre megszólította. Az álomkóros megpróbálja megőrizni ezt a varázslatos mozzanatot. Behunyt szemmel maga előtt képzeli Nielle-t.
Ott teremti meg az elméjében, néhány lépésre, teljesen meztelenül. Megfürdik a belőle áradó illatban, elragadó párájában, a júniusi parfümben, amely tökéletesen összecseng női testének illatával. Aztán… egyszerűen elmerül mosolyában.
Aztán óvatosan közelebb lép hozzá, megsimogatja arcát, és vak ujjaival épphogy érintve a festett bőrt, megtapasztalja annak puhaságát.
Göndör haját simogatva szinte észrevétlenül mozdítja meg a fürtöket, olyan gyöngéd az érintés. — Még közelebb hajol. — Kezei szabadon, zajtalanul fedezik fel a testet. Alig súrolják a nyakat, amelynek illatát magába szívja, azt a menedéket, ahol az ellopott csókok elmerülnek; lélegzetét beleengedi annak a testnek pórusaiba, amelyre ihletett költőként vágyik.
Ajkai, amelyek kezeivel szeretnének egyesülni, ott áldozzák fel magukat, ahol a nyak megpihen, szemérmetlenül feltárva határtalan mohóságukat.
Örömmel érinti az engedékeny vállakat, amelyek puhán követik ügyes ujjainak táncát. Karjai eleinte gyengéden fonódnak múzsája köré, aztán lassanként fellángolnak. A lendület és a tapasztalat érzéki simogatásban egyesül. Amikor tekintetük találkozik, észreveszi, hogy Nielle kék szemei könnybe lábadnak az érzelemtől. Az ünnep folytatódik. Új világegyetem született.
Egy kissé remeg, alig észrevehetően. Szája dacosan a vállizmok veszélyzónája fölött röppen, megkockáztatva az elgyengülést. Finoman harapdálja azokat az inakat, amelyek mögött az elragadtatás paradicsoma rejtőzik. Nem időzik ott, a borzongások azonban hullámokként árasztják el a szépséget.
Szertartásos mozdulatok. A bálványimádó kezek úgy tisztelik bőrét, mint egy közösen vállalt bűnt, és ismét odahívják az ajkakat a finom reakciókkal válaszoló kebelhez. A kéz és a száj megigézve ízleli mellei melegét, és Nielle beszédes sóhajai nyomán tanulja meg e múzsatest válaszainak nyelvét. Tapint, simogat, csókol, újra meg újra visszatér a telt formákhoz, amelyek csúcsán megkeményedett mellbimbók és meseszép bimbóudvarok ülnek. E magukat meghódíttatni engedő halmok őszinte ragyogást és szakadatlan gyöngédséget hívnak elő.
A kezek aztán az enyhén hátrahajló hát felé fordulnak, szabadon engedve a szívet, hogy gyorsuló dobbanásokban fejezze ki magát. Nielle begörnyed, mintha hasa arra kérné az álmodozó száját, késleltesse a gyönyört, mintha dicsérettel akarná ünnepelni a gyengéd csókok özönét.
El szeretne veszni ebben a puha hasban, amely játék közben megfeszül; de az ösztön még lejjebb hívja. Kezei a múzsa testének kéréseit és jelzéseit követve kalandoznak. Érintésüktől feneke kissé megremeg, majd megfeszül, mintha meglepődne, hogy felfedezték.
Istennői lábai diszkréten remegnek, jelezve egész lényének izgatottságát. Lassan elnyújtózik, vigyázva, nehogy megriassza a kivételes pillanatot. Az álmodozó megnyugtató csókkal fejezi ki, hogy megértette a visszafogott üzenetet. — Kölcsönös megérzés és érzékenység. — Az álmodozó minden érzéke sóhajtozik e test előtt, amelyet elragad az élvezet.
Nielle forró hasa és csípője emelkedésével jelzi növekvő türelmetlenségét; ölelő, cinkos combjai befogadják az érintések és csókok áradását, s még többet kérnek… és még többet…
A művész ujjai felderítőkként indulnak kutatóútra; a szándékokat kitapogatva az áhított, csodálatosan kiemelkedő szőrzet felé tartanak. A megbabonázott tenyerek meleg jelei után tájékozódva az álmodozó ajkai alig siklanak végig a bőrön, majd kifinomult mozdulattal, méltóságukat megőrizve alázatosan lehajolnak, és szabadon engedik nyelvét, amely bevallja: képtelen ellenállni az illatoknak.
Isteni gyönyör a tapintásnak. Varázsos elragadtatás a szaglásnak. A tekintet kifejezése… ováció a természetnek. Éva ellenállhatatlan illata a tetőpontjára hajtja az izgalmat; a selymes, ragyogó fürt tovább növeli a szerelmes őszinte hevületét. A művész ajkainak érzékisége egyesülni vágyik múzsája már nedves ajkainak érzékenységével, hogy egyre nagyobb, egyre erősebb vágyban robbanjanak szét.
Hívja, kívánja, izgatja, gyöngéden ingerli, csak finoman érinti, soha nem bántja ezt a gyengéd érzékenységet, a feltétel nélkül női szabadság pecsétjét. Nem hagyva el a lapok nélküli apró varázskönyvet, a démonűző csiklót, elveszett szájához emeli a világ valamennyi szüzének és nem szüzének áldott Szent Grálját. Szomjas! Örvendező nyelvével nyalogatja, simogatja a megszentelt kehely peremét és falait; mohón issza az ízletes bájitalt, a halhatatlanság ízű nektárt, a kenetet, amely Isten első fantáziájának „zamatát” hordozza.
Élvezi, szereti! Szeret, gyönyörben részesül! Ő elragadtatott.
Észreveszi az apró változásokat azokon a dallamos sóhajokon, amelyek a felszabadító mámort hívják. Szája ekkor eltávolodik az ifjúság e forrásától, lehetővé téve, hogy a két test egymásba olvadjon. Mintha a végső lendületek előtt összegyűjtené gyöngédségeit, csókokkal borítja ihletője testét, hogy örökre megőrizhesse a nyelvet, amelyen hozzá beszél.
Ő szereti, és a férfi is!
Egyszerűen. Szeretettel. Megcsókolja, megosztva vele a gyönyört, amelyet az imént megízlelt, azt a zamatos bájitalt, amelynek még mindig szemmel látható örömmel élvezi az ízét. Ugyanebben a lendületben megosztják egymással a végső, intim titkot: megérezni a másikat a beteljesülés határán. — A gyengéd nyelv a pillanatokba íródik… A nyelv a mozdulatokban játszik. A nyelv halad, gyorsul. A nyelv összeköti a szerelmeseket. A nyelv álarcot ad az időnek. A hatalmas nyelv. A nyelv. A nyelv. A nyelv.
A nyelv elvakít! Énekel! Kiált! Kinyilvánítja az izgalmat, amely orgazmust vált ki, és annak visszhangja úgy cseng, akár a tudat ébredése a túlvilág boldogságára.
Most szünet következik. A délibáb szertefoszlott, amint elérte tetőpontját. Az álomkóros egyedül, elernyedve hever keskeny díványán, és letörli szenvedélye vallomását. — Magja terméketlen, legfeljebb a semmiben fogan meg. — De hisz az álom termékenységében, a tudatalatti erőkben. Mert bár semmiféle visszaigazolás nem érkezik, meggyőződése szilárd: az emlékidézés révén a szerelem e közjáték során felszállt Nielle egyetlen, róla szóló gondolatához. Egy apró nyomot hagyott kedvese hétköznapjaiban, amelyet meglepetéssel érzett, kellemes bizsergés a fülében, és különös pezsgés a hüvelyében, akár egy nagyon gyenge és pillanatnyi öngyulladás.
Elveszve e buja menedék túlzó értelmezésében, megfeledkezve az intenzív kereséssel és a visszanyert emlékekkel töltött órákról, kimerülten zuhant álomba, amelyet a magára kényszerített ördögűzés zavart meg. Dermedten, idegesen fuldoklik, mintha el akarná felejteni, hogy lélegzik. Állandóan mozog, rémületében nyög a rátörő lidércnyomásban, akár egy válságban vergődő elmebeteg, akit lobotómiára készítenének elő.
Leköpte a szentséget. A szerelem iránti tiszteletlensége lassan megfojtotta; a hurok végérvényesen összeszorult. Még egy kis levegőre van szüksége, most szünet van…!
Eltelt a huszonnégy órája. A határidő lejárt. Éjfél van! … Drámájának vége még mindig a kulisszák mögött várakozik…!