VIII. FEJEZET
Rövid időre ördögi kísértés férkőzik belé: előidézni a szellemi széthullás tüneteit. Csak egyetlen szót hallani múzsájától. Újra látni szerelmét, akár áttetszően, mint egy kísérteties fénysugarat.
Megőrülni, vagy őrülten visszatérni? Ez a tudathasadás már mindegy neki, bármi legyen is a következménye. Az örök éjszakától két lépésre — legalábbis így reméli — úgy véli, már csak a pokol mentheti meg lelki kínzásától. Odakint a város „álrendje” még jobban felzaklatja. Balesetek, különféle bűnök és frusztrációk felgyorsítják, összekuszálják és szakadatlanul hajszolják egy másik kor képeinek sorát. Mankói — a napló, a fénykép, sőt saját megkettőződése — maguktól válnak használhatatlanná. Világos, hogy semmit sem érnek: már beleszorult a gépezetbe.
— De mit művel Nielle? … Három hét ment veszendőbe, és a munkájából még egy röpke részletet sem láttam! — Csak várat, kétségek között hagy sínylődni a bizonytalan eredményre várva. El akar szigetelni? Na, ebből elég! … Ketten játsszuk majd a provokációt!
Megfenyegetem, hogy visszakérem a fénymásolt példányt. Akkor talán végre dolgozni kezd rajta? … Ez az ultimátum arra kényszeríti majd, hogy gyakrabban találkozzon velem. Biztosan.
Amikor megfelelőnek ítélte a pillanatot, az ideges Damien kilépett a lakásából, és néhány másodperc alatt felcsengetett a harmadikra. Egyenes és diplomáciát nélkülöző szavait még ennél is rövidebb idő alatt vágta Nielle fejéhez. Feszültsége csípőssé tette a hangját.
— Szia! A dokumentumomért jöttem. Túl sokáig húzod. A munkatempód visszafogja a termelékenységemet. Befejezem veled az együttműködést.
Damien már-már támadó magatartásától valószínűleg megrémülve Nielle nem védekezett. A legkisebb magyarázatot sem adta.
— Vissza akarod kapni a dokumentumodat…? Várj! … Megkeresem.
Közöttük a csend határolta körül mindkettőjük másodlagos gondolatait és töprengéseit. Aztán a nő visszatért.
— Tessék! Itt van ez az átkozott, szaros amatőr képregényes terved. Szánalmas dilettantizmus, ha valami! Szia!
Nielle hirtelen megváltozott, és valódi búcsúja csupán fogcsikorgatásból meg ajtócsapódásból állt.
Damien félig elégedetten, félig csalódottan tért vissza odújába. Elégedettségét annak az egyszerű öröme adta, hogy látta szépségét. Csalódása viszont saját viselkedéséből fakadt: mérhetetlen türelmetlenségéből, pimasz tiszteletlenségéből, és végül abból az ostobaságából, hogy nem érdeklődött, Nielle feljegyzett-e akár egyetlen, mégoly közhelyes ihletett gondolatot is.
Ábrándjai közepette máris utolérte a lelkiismeret-furdalás.
— … és ha a mű sohasem lesz sikeres? … Ha hatalmas bukás lesz? … Az én türelmetlenségem miatt!
E hiba és a jóvátételre irányuló próbálkozások között néhány, mea culpával terhes nap telt el.
Egyedül ült a konyhában, könyökét az asztal szélére támasztva, öklével tartotta bűnbánattól elnehezült fejét, előtte egy hordozható tükör. Gyónt, vétkeit sorolva egy alkalmi lelki vezetőnek: saját tükörképének.
— Vezeklésül… csokoládétortát fog sütni neki.
— He?! … Micsoda?
— Hát nem november van? Nem Skorpió a csillagjegye? Nem mostanában van a születésnapja? …
— De már alig van pénzem; mindössze tíz dollár lapul a zsebemben, és az élelmiszerkészletem is elfogyott!
— Akkor ez van! Üres gyomra majd elkíséri üres elméjét… Hm! Mit szólna a „magyar szeletkékhez”? … Nem! Inkább ahhoz a híres osztrák süteményhez, a „Sachertortéhoz”! Még néhány hozzávalóját is ismerem.
— Valóban? Melyeket?
— Sütőcsokoládét, természetesen a legédesebbet és leggazdagabbat. Cukrot, tojást, és egy elengedhetetlen személyes adalékot: alaposan összekevert pozitív gondolatokat!
Miután minden szükséges gonddal elkészítette a bécsi tortát, megvárta, amíg a légkör lehűl… hogy a megfelelő hőmérsékleten nyújthassa át. Így eltelt egy egész nap.
Nielle léptei. Ezek voltak az egyetlen hűséges érintkezési pontjai a fenti világgal, jelezve múzsája jelenlétét. Önző módon állandóan elárulták a nőt, az illetlenséget a feljelentésig fokozva, s csak egyetlen jutalommal érték be: azzal, hogy Damien némán hallgassa kacskaringós híradásaikat.
Egy szempillantás alatt ott termett az ajtajában.
— Jó napot, Nielle! (Fordítás: „Szeretlek, szerelmem, de ostoba alak vagyok!”) Egész nap vártalak tegnap. Nem jöttél haza? … (Értelmezés: „A francba! Mi közöm hozzá?!”) Tessék! Süteményt hoztam neked. Sachertortát sütöttem a születésnapodra. Skorpió vagy, ugye?
— Igen.
— Mivel nem tudtam a születésed pontos dátumát, és volt egy kis szabadidőm…
— És aztán?!
— Őszintén? … Gazdagnak nevezném ezt a meglepetést. Bánatban gazdagnak. — Ezzel egyszerre szeretnék bocsánatot kérni minden szégyenletes dolgomért, például azért a kéjes vágyamért, hogy veled aludjak. Réges-régen! … Emlékszel? … De leginkább azt sajnálom, hogy keserűen megvontam tőled a bizalmamat.
— Rendben. Elfogadom a bocsánatkérésedet, de csak azzal a feltétellel, hogy a Sachertorte felét fogadom el.
— Nem, Nielle! Neked sütöttem. Viszontlátásra és köszönöm!
Gyorsan kimondta e szavakat, örülve, hogy szomszédja kedélye megenyhült, bár Nielle nem mutatott különösebb lelkesedést. Már azt számolgatta, hány százaléknyi megbocsátást jelenthet majd a nő által elfogyasztott ízletes falatok száma.
Közelkép a beteg álmodozó, a beteljesületlen szerelmes fejében. A képek szívverésének sebességével peregnek.
A kérdések? … Semmi újdonság. — A válaszok? … Várni!
Egyik álomtól a másikig, múzsája minden megjelenésekor az álmai szétrobbantak éjszakáiban. Egyik valóságtól a másikig, képzelgéseinek sóvárgásában méltatlan éjszakák siettek felfrissíteni.
Valóságos időjelzés: egy másodperc. Emlékezeti időjelzés: egy hét.
— Valaki az ajtónál?! … Talán szerelmem méltóztatik véleményt mondani a mulatságos csokoládés meglepetésről? — Shit! — A szakács alakja az. Mindegy! Ajtót nyitok.
Elképedt, amikor meglátta Lou-t a kezében azzal a tányérral, amelyen a tortát tálalta Nielle-nek. Ráadásul Lou olyan ravasz gyerekre emlékeztette, aki csak akkor boldog, ha mások játékaival szórakozhat.
— Szia, Damien! … Nagyon finom volt a Sachertortéd. Jó tömény, de igazán remek…!
— …!
— Nielle adott belőle egy jókora szeletet; sőt jóval többet a felénél, majdnem háromnegyedét. A húga és az egyik barátnője ette meg a maradékot. Azt mondta, ő amúgy is sokkal könnyebb desszerteket szeret.
— Nos, mennem kell. Itt a tányér! … Tényleg kitűnő volt! … Komolyan! — fejezte be Lou, mosolyával mintegy visszaböfögve annak örömét, hogy Damien csalódását lényegesen nehezebb lenyelni, mint magát a desszertet.
Egyedül. Pillanatnyilag összezavarodva. Damien a tányért nézte, amely éppúgy üres volt, mint az örömök, amelyeket egy napon remélt megkapni. Szokatlanul gyorsan reagált, mintha dacolna a sorssal, és a macskájához fordult, aki a tányért bámulta, érdekes maradékokat remélve rajta.
— Hát akkor ennyi! Nincs több sütemény! Nem vagyok cukrász. Most jön a nagy vallomás! Tudod, hogy sosem beszéltem neki világosan az érzéseimről… Itt az álomszerű alkalom, és egy eredeti módszer is, hogy udvaroljak neki!
Művészként nem állok-e közvetlen kapcsolatban a kollektív tudattalannal? Ő meg nem művelt, jó ízlésű nő?
Finoman fogom elcsábítani egy egyedülálló műalkotással, ami biztosan tetszeni fog neki.
Macskája már nem hallgatott rá: jobban érdekelte a szárazeledel, mint az ember furcsa nyávogása. Ő azonban tovább szárnyalt.
— Egyszerű forma. Kifinomult üzenet. Fekete-fehér rajz. Tus. Békét, álmot idéző légkör; bukolikus gyönyörűség; egy csipet damienizmus. Rengeteg részlet! … Nagyon finom kidolgozás! Szemlélődésre kell késztetnie.
Négy nap alatt be kell fejeznem, mert akkor november huszonötödike lesz, Szent Katalin napja. A vénlányok védőszentjéé. Hát Nielle nem huszonöt évnél idősebb hajadon? — Zseniális, Damien! … Álcázott házassági ajánlat. Vagy valami olyasmi. Nagy kockázat. Hogyan reagál majd?
Nem keresett választ, nehogy az fájdalmat okozzon neki, inkább azonnal munkához látott. A művet gondosan, aprólékos finomsággal dolgozta ki. (Öt pillangó röpköd egy vadrózsabokor körül; egy érdeklődő macska az egyik rövid életű rovar elkapására készül.
A központi elem és vezérmotívum: a képzeletbeli Nielle… a nap elől menedéket találva ül egy árnyék nélküli fa alatt.
Kezében könyvet tart, az álmodozó művészeti tervének jelképes megjelenítését. A nyitott lapok egyikén apró betűkkel ez áll: „Szeretlek, Nielle!”
Messze a háttérben, balra egy öböl, amely mintha házasságra hívná a tengert. Jobbra lombos erdő, ahol bármiféle kaland megtörténhetne…)
Az álomkóros belső utazásában az órákat másodpercek jelzik. Újra ugyanazt a döntést hozza: ezt a szokatlan ajándékot Nielle új munkahelyén adja át, hogy lenyűgözze, anélkül hogy bírálatot és szemrehányást kockáztatna.
Ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz az útvonal, minden gépiesen megismétlődik.
Belváros. Esik! Az arcára hulló minden esőcsepp jövőbeli tervekkel vagy eljövendő szorongásokkal társul… azzal az idővel, amikor minden jobb vagy minden rosszabb lesz.
A nagyáruházak közelében egy irodaház. Hatodik emeletén egyetemi részleg működött, annak az egyetemnek a részlege, ahol mindketten megszerezték alapdiplomájukat. A pontos helyszín: az Európán Belüli Tanulmányok Központja.
Idegszínházában magát elemzi: háborgó gyomor, megzavart megérzés. Észreveszi rosszul leplezett félénkségét, amely különösen akkor gyötri, amikor meg kell szólítania a szolgálatban lévő recepcióst.
— Jó napot! Nielle… itt… van?
— Jelenleg nincs itt. Miben segíthetek?
— Én… én… szerettem volna találkozni vele. Át tudná… adni neki… ezt a borítékot… benne egy rajzzal… kérem!
— Természetesen!
— Vigyázzon rá, óvatosan bánjon vele… köszönöm!
Ezekkel a szavakkal fejezte be, lassú mozdulattal jelezve a lehető legnagyobb óvatosságot, mintha bomba lenne a borítékban. Aztán elindult, kerülőutat választva és megváltoztatva hazafelé vezető útvonalát.
A szakadó esőt tisztítókúraként használta, hogy kiizzadja magából a habozást, amelyet — úgy hitte — a recepciós titkárnő bizonyára továbbad majd. Ám mire visszatért barlangjába, a kétely is vele költözött. Paranoia, vagy a szenvedélyes szerelem csírája? … Némi bizalmatlanság uralkodott rajta. Vajon a boríték célba ér?
Úgy ítélve, hogy Nielle-lel való kommunikációs kísérleteit állandó balszerencse kíséri, elhatározta, hogy egész nap az ablakból figyeli és várja a nő visszatérését.
Kiélvezve a saját magára örömmel rótt kötelességet, tovább álmodozott róla. Szokása szerint valószínűtlen forgatókönyvekből újabbakat szőtt. E túlzások lényegét eszményítve végül mesévé változtatta. Szép történeteit önmagának mesélte el és el is játszotta. Éppen a fantasztikus történeteknél tartott, amikor halk neszekből felismerte, hogy múzsája megérkezett. Gyöngéd képzelgései gyakran elhomályosították a valóságot, kiváltképp, ha makacs ihletője idézte elő őket.
Arra az eshetőségre készülve, hogy Nielle megérzi a szándékait, és nem hajlandó ajtót nyitni, ha csenget, óvatosan mozgott. A taktika bevált; a nő kinyitotta az ajtót. Ám Damien láttán olyan hidegen kezdett beszélni, mint azon a reggelen, amikor megszabta az együttműködés feltételeit…
— Szia! Mit akarsz?
— Csak érdeklődöm, valóban megkaptál-e egy nagy, bézs színű borítékot egy rajzzal.
— Igen! Épp azután érkeztem az irodába, hogy elmentél. A te lifteddel lefelé mentél, az enyémmel én fölfelé! … Kinevettek miattad. Tudod, hogy meg is várhattál volna? …
— Sajnálom.
— Rendben! … Köszönöm a rajzot, nagyon… szép volt.
Rövid csönd támadt közöttük. A nő egy nyelvbotlás formájában üzenetet bocsátott ki; a férfi elkapta. Egy pillanatig nem szóltak egymáshoz, majd következtek a megszokott búcsúszavak.
Damien lesütött szemmel ment haza, és azt a múlt időt értelmezgette, amelyben múzsája a rajzról beszélt. Zaklatottan végignyúlt a kanapén, hegyezte a fülét, figyelt… a legapróbb neszt kutatta, még Nielle legfinomabb mozdulatait is felismerve.
A legkeservesebb csak később következett. Minden találékonyságát arra fordította majd, hogyan léphetne kapcsolatba vele, hogyan láthatná, hallhatná közelebbről, a mennyezet faanyagának szűrője nélkül. Gyakran érdeklődött majd, otthon van-e. Válasz: nincs! Elviselhetetlen válasz, hiszen felismerte a lépteit, a világ legfinomabb lépteit.