VII. FEJEZET
Damien őrszemet játszott, abban a reményben, hogy megpillanthatja múzsáját. Türelmét szakadatlanul dédelgetve másodpercről másodpercre szerelmi történeteket rendezett meg magában, amelyeknek Nielle és ő voltak az egyetlen hősei. Gyermekkora valamennyi forgatókönyvét újrajátszotta, hogy kimenthesse szépségét a sárkány karmai közül.
Késő este, megnyugodva és jóllakottan, miután elfogyasztotta aznapi egyetlen étkezését, folytatta leskelődését, vágyakozását…
Szíve hevesen vert: éppen látta visszatérni rögeszméje tárgyát a közelébe. — Egy kis csalódás. — Lou kísérte.
— Szeretnék halkan beszélni hozzád, Nielle, angyalhangon szólni, és feltárni előtted mindezeket az álmokat… De nekem elég, ha Lou-t naponta egyszer látom! Ráadásul szótlan vagy. Miféle bánatnak áldozod fel az életörömödet?
Hogy tisztán hallhassa és értelmezhesse kedvese lépteit, Damien mozdulatlanná dermedt, elkerülve minden zavaró tényezőt, amely akadályozhatta volna ezt a láthatatlan üzenetváltást, ezt a titkos, számára megszokott közösséget.
A külső lépcsőn hallatszó szokatlanul gyors léptek valami gondot jeleztek neki. A türelmetlen topogás, amíg Nielle a táskája mélyén kereste és megtalálta a kulcsait, zavarról árulkodott. Cipője orrának koppanása a belső lépcső fokain még beszédesebb volt. A nőnek végképp elege lett.
Ingerültsége tovább fokozódott; hangot adott csalódottságának, és az adrenalinját egy, a lépcsőház közös falára mért vad rúgással levezetve felkiáltott: „Ő! … Ő! … Elegem van!” Aztán továbbra is Lou társaságában, olyasmit morogva, amit a képzelődő férfi számára érthetetlennek hitt, hazavitte magával a dühét.
Ez a szóbeli agresszió és a falat ért rúgás bizony neki szólt. Mintha egyetlen pillanatra, épp annyi időre, amennyi elég a sebzéshez, eltűnt volna a köztük álló válaszfal.
Ennek a hirtelen haragnak a visszhangja még mindig ott cseng az álomkóros dobhártyáján. Mintha az ütés rezgése mindezen éveken át meg sem szűnt volna. Énje darabokra tört, tudata torz, egyik évtizedtől a másikig kifeszítve, akár egy gumiszalag; két kézzel fogja a fejét, hogy elfojtsa a kitartó visszhangot. Az idő pedig, amely egyre értékesebb, az elemzés közben csak múlik…
— Mi késztette Nielle-t ilyen vad haragra? — A szakács mesélt neki az álmomról, közben úgy módosítva a lényegét, mint egy saját ízlésre igazított receptet? — Hamis véleményt alkotott rólam? — Úgy vélte, az egész álom csak aljas hazugság? … Előre kitervelt provokáció, sötét számítás, amely még Lou reakciójával is számolt? … Vagy egész nap fojtogatták az őt ostromló hullámaim? Ezek a mesék, történetek, ábrándok — az egyetlen simogatások, amelyeket adhatok neki.
Túlfűtött idegeivel nehezen viseli a csúcsforgalomba ragadt polgártársai izgatottságát, fáradtságát és agresszivitását. Ez a szervezett tülekedés gépi hangok kórusában nyilvánul meg: apró motorok és hatalmas gépek, berekedt dudák és éles szirénák őrjítik meg a tömeget, még a mentésre szorulókat is; minden frekvencián recsegő rádióadók hangzavara, valamint a lehúzott ablakokon át egyik autóból a másikba vívott földalatti egóháború teszi teljessé. Mégis, e zűrzavarnak hála, amely önkéntesek híján előbb-utóbb elcsitul, tudja, hogy tudatalattija sohasem gyötörte Nielle-t. Máskülönben tüstént bevetné, hogy lenyugtassa vele a társadalmat. — (A torlódáson feldühödött Kristos átmeneti visszatérése?)
Mivel nem tehet mást, az álomkóros a fojtogató hőség ellenére becsukja a spalettákat. A pihenés nélkülözhetetlen. Hogy tudatalattija a lehető legjobban alkudozhasson gyógyító álma és saját énje között, beleolvad az éjszaka csendjébe, amely a nappalokhoz hasonlóan határokat jelöl emlékei között. Még azt a boldogságot is megérinti, hogy egykor szépsége lába alatt alhatott. A múltba tett utazás váratlan, de kézzelfogható előnye: minden ottani pihenés enyhülést ad a jelenben.
Ezt a képzelt gyógykezelést, minden haszna ellenére, rövidebbre kell fognia, még ha további emlékek szólítják is meg. Így elfogadja kettéhasadt énjét.
Nielle kopogtatott az ajtaján.
— Szia, Damien! Mia meggyőzött arról, hogy jó illusztrátor vagy. De mielőtt döntenék az esetleges együttműködésünkről, szeretném megbeszélni egy barátommal, akit ma este várok… Kölcsön tudnád adni azokat az eredeti rajzokat, amelyeket a nővérem olyan örömmel nézegetett?
— Miért ne! Várj itt, mindjárt hozom őket.
Damien nem egyszerűen a munkahelye felé lépkedett a rajzaiért: mintha útlevélért lebegett volna. Attól tartott, a nő észrevette a zavarát. Ezért, miközben az őszi idő borongósságán morgolódott, néhány pillanatra igyekezett visszatalálni a földre.
— Tessék, itt vannak! Biztos vagyok benne, hogy örömmel tanulmányozod majd őket… Ha van nagyítód, használd is. Sokkal több részletet veszel észre, mint szabad szemmel.
— Rendben, majd telefonálok.
A nap már-már kegyetlen lassúsággal telt. Este a látogató, Nielle barátjának érkezése működésbe hozta a szorongás gépezetét.
A megszokott jelekből Damien követni tudta a kisajátított bensőségesség eseményeit, s ezzel aggodalmait is kordában tartotta. Az összekoccanó edények, a tologatott székek, Nielle léptei — a többiekéi fölöslegesek voltak —, végül a beszélgetés foszlányai, amelyekből csupán múzsája hangja ragyogott ki.
A vacsora után a cselekmény különös módon az épület mindhárom szintjére, három egymás fölötti nappaliba tevődött át: Nielle-ében barátságosan beszélgetett tanácsadójával; az álmodozóéban Damien kétségbeesetten igyekezett követni a megjegyzéseiket; legalul pedig a Brouillette házaspár is a maga hallgatózó korszakát élte, hangos tévéjük elnyomta a fentről leszűrődő hangokat.
Az emeleti elemző zűrzavarhoz és a földszinti médiás fecsegéshez még a telefon csörgése is társult.
— Halló, Damien! Nielle vagyok. Fel tudnál jönni egy pillanatra? Ne csengess, csak gyere be. Az ajtó nincs bezárva.
— Rendben! Máris!
Damien nem igazította meg a szakállát, nem váltott ruhát, szándékot vagy hangulatot: azonnal megjelent odafönt, felbátorítva Nielle meghívásától és a mű közelségétől.
Kedvese konyhájában két másik ember kortyolgatta a kávét. A háttérben maradó Mia és Nielle vendége.
— Szia, Damien! A testvéremet ismered. Ő pedig Marc, az én…!
Nem fejezte be a mondatot, és semmit sem magyarázott meg. Mintha kérdéseket, sőt szorongást akart volna ébreszteni az álmodozóban. Alighanem sikerült is: a művész megnémult, és szakadatlanul az elharapott bemutatkozáson rágódott: „Ő az én…! Ő az én…! Az én mim? …”
Hirtelen minden eltűnt. Újra abban a Los Angelesben játszódó álmában találta magát, oszlopok és áttetsző fátylak között. A férfit pedig, akivel múzsája táncolt, ugyancsak Marcnak hívták. Szörnyű előérzet!
Ez a pillanatnyi látomás Nielle folyamatos szavai közé ékelődött.
— … és miután megbeszéltem Marccal, mérlegeltem az érveket. Vállalom az együttműködést, de bizonyos feltételekkel! … Sine qua non! Szabad kezet kell adnod a képzeletemnek. Semmilyen alkotói korlátozást nem akarok. A többi feltételről… később tájékoztatlak.
— Mit is mondhatnék? Teljesen megbízom benned. Tetszésed szerint alakíthatod a már meglévő forgatókönyvet. A nagyképűség kockázatával is mondom: annyira biztos voltam abban, hogy együttműködsz velem, hogy hoztam egy fénymásolt példányt, hogy kényelmesebben dolgozhass. Mikor tervezed elkezdeni?
— Nem tudom, de adj egy kis időt.
— Nagyszerű! Akkor én most megyek. Kellemes estét nektek!
Miután becukta maga mögött az ajtót, ellenőrizte, hogy valóban becsukta-e. Úgy érezte, már semmi sem választja el múzsájától. Még az az újonnan érkezett férfi sem, akinek kapcsolatáról Nielle hallgatott. Abban a pillanatban csak az számított, milyen változtatást visz majd a nő a szövegbe, míg ő képzeletben egy egészen másfajta forgatókönyvet pereget…
A várakozások történetétől is megsebzett álomkóros némán kérdezgeti magát. Emlékeinek azokat a részeit, amikor szépségét sem nem látja, sem nem hallja, fekete lyukaknak nevezi. Egyik ürességtől a másikig felidézi az akkori időt, hogy szórakoztassa magát. Behunyja a szemét, különösebb összpontosítás nélkül újra látja Nielle-t járni, beszélni, lépcsőt mászni. Úgy csodálja, mintha egy képes magazin lapjait forgatná.
Mégis újra át kell élnie ezeket a fekete lyukakat. Fontos láncszemek a zavarban, amely fogva tartja.
— Nielle! Adj életjelet, lassan disznó módra aggódom érted! … — Semmi hír, semmi tudósítás az elképzeléseiről, egyetlen szófoszlány sem! Nem is annyira a szöveg alakulásának bizonytalansága készít ki, mint az, hogy nem érzékelhetem a melegségét. Vajon önámítás az a néma rezdülés, amelyet a jelenlétében érzek, amikor ő újra életet lehel belém? És azok a nyugtalanító léptek, amelyek kacsintásként egy lehetséges látogatásra figyelmeztetnek, csak hamis riadók végtelen sorozata.
Csöndjében eltévedve minden elsorvadt. Nielle lépteire felriadva minden ragyogni kezdett. Gyorsan rendet rakott a lakás zűrzavarában. Mindig hiába: a nő továbbment, egyenesen a saját ajtajához.
Elmaradt öröm, pörölycsapás az illúzióira. Ám hamar visszatért a jókedve: legalább a takarítás elkészült.
— Elkerülhetetlenek ezek az ostoba telefonhívások! Mindazonáltal nincs más, langyos vigaszom.
— … Szia, Mia, Damien vagyok! Otthon van a nővéred?
— Nincs! Elment!
— Megmondanád neki, hogy aggódom? Megakadtam a munkámmal, mert még mindig nem kaptam meg a szövegét.
— Rendben, Damien! Megígérem, hogy átadom az üzenetet. Még azt is javaslom neki, hogy holnap menjen át hozzád. Így már nyugodtabb vagy? …
— Igen, végtelenül köszönöm, szép napot, Mia!
Óvatosan visszatette a kagylót, majd ezúttal telepatikusan jutalmazta Miát nagylelkűségéért, tapintatáért és főként figyelméért: különös, játékos gondolatokat küldött felé.
***
Az álomkóros a gerendák mellett futó repedéseket vizsgálja: gondolati üzeneteire csupán ezek válaszolnak. Az emlékező beteg álmodozót gúnyosan arra a másik hasadásra emlékeztetik, amelyet legjobb tudása szerint próbált betömni: tönkrement házasságára. Nielle távollétében gyakran meglátogatta az újjáalakult családot — Mylène-t, François-t és Lysianne-t —, hogy elterelje a figyelmét, és újjávarázsolja magát, ahogy mondogatta.
Magával hurcolta a fájdalmát, de a kötelesség továbbvitte. Mindenki, de legfőképpen a lánya javára meg akarta őrizni és javítani a kialakult helyzetet, a lehető legjobb emberi kapcsolatokat kialakítva. Szétszakította ez a helyzet: érzelmei a válás miatti bánat és Nielle iránti szerelme között ingadoztak.
Mylène-nel gyakran meg is beszélte új és zavarba ejtő kapcsolatait az emeleti szomszédjával; volt felesége méltányos tanácsadója lett. Nielle ugyanúgy szirén volt, mint az a még magasabban trónoló másik alak, Marilyn — csakhogy sokkal kézzelfoghatóbb.
A műhelybe való minden visszatérését elfojtott szerelmi vallomás kísérte…
— Damien hazatért, szerelmem!
Aztán a zajok forrásától függően oda telepedett, ahol a hallás a legjobb lelki képzelgéseket szülhette.
— Érzem, hogy ott vagy odafönt, Nielle. Hallom drága lépteidet.
De mit keres Lou Jobim szmokingban a hátsó erkélyemen? Máris a szeretőd lett, és tapintatból éppúgy vár rád, mint én várnék, könnyes szemmel, azon tűnődve, miért nincs vörös szőnyeg a lépcsőn? A fenébe! … A kíváncsiság a legérzékenyebb helyemen, a logikámban csíp. A rejtély okozta viszketésre az információgyűjtés a legjobb kenőcs.
Damien azon nyomban kiment a szakácshoz, aki fennhangon töprengett egy egyszerű módszeren, amellyel tisztára súrolhatná az edényeit.
A harmadik emeletre vezető ajtó nyitva állt, feltárva a meredek lépcsőt. Ez a szűk átjáró régi traumát ébresztett az álmodozóban. A kétségbeesés lappangó jelképét.
Nem akart kutakodónak tűnni, ezért a konyhaművészet különös képviselőjét egzisztenciális kétségeivel szólította meg, gondosan elhallgatva azok valódi forrását: közös szomszédjukat.
Lou-t társasági öltözete nagyképű ihlettel töltötte el, és egy zseniális pillanatban tüstént megoldotta Damien szorongását.
— Tudod, ha a szakadék szélén állsz, jobb, ha beleveted magad! … Ha kijutsz belőle, újra eléred a szikla peremét, és azt érzed, végleg kimásztál. Ha pedig nem sikerül, majd egy másik életben újrakezded.
Lou kijelentése meghökkentette Damient, de a férfi megőrizte annyi józanságát, hogy ügyesen rákérdezzen a feltűnően ünnepélyes öltözék okára.
— Éppen egy szecsuáni ételkóstolóra készülünk…
— Készülünk?!
— … Igen, Nielle és én. A felső tízezer embereivel találkozunk. Még a legdivatosabb, legelegánsabb névjegyekbe is befektettem, hogy lenyűgözzem az előkelőségeket. Nielle jelenléte biztosan nem fog ártani nekem…
… Egyébként itt is van! … Nielle, jössz? …
A beszélgetés véget ért; Damien stratégiája immár a magába zárt megfigyelések némaságára épült.
— De miért nem jön le? Innen nem láthatom. — Mit csinál mozdulatlanul a lépcső tetején? Lou tekintete és a legfelső fok halk reccsenései világosan mutatják, hogy valóban ott van! — Miért takarja el előlem Lou minden egyes mozdulatával, amikor megpillanthatnám? Féltékeny, magának tartogatja.
Semmi látnivaló? Dehogynem! Kétségkívül csodálatosan szép és csábító volt, csak úgy sugárzott. Damien már végképp semmit sem értett. Ez a látomás rendszerint csak a legfenségesebb ábrándjaiban jelent meg.
Képzelete segítségével kilépve testéből, lélektől lélekig fordulva hozzá, leírta és magasztalta.
— Ezt jelentené hát, hogy valaki a távollétével ragyog? … Szeráfi fényt látok onnan áradni, ahol meghúzódsz, nyugodtan és derűsen, mint egy szelíd reggel. Karcsúan és választékosan, büszkén állsz az elegáns, fekete szatén estélyi ruhádban, melynek mély hátkivágása egészen a derekadig tár fel. Nyakadban felbecsülhetetlen értékű nyakláncot viselsz, mint valami kiváltságot, mintha egy elveszett családi ékszer került volna elő. A divatos összejövetel legelbűvölőbb kurtizánja te leszel!
Köszönöm, Nielle! Köszönöm ezt a különösen feledhetetlen pillanatot. A mesebeli fény bevehetetlenül megmarad a lelkemben, még ha örökre el is tűnsz a szemem elől.
A csalódás, hogy nem láthatta múzsáját társasági hódításai felé távozni, nem rendítette meg: az imént túllátott a látszaton.
— Kellemes estét, Lou, én bemegyek. Ó! Add át üdvözletemet Nielle-nek, jó?
Azon az éjszakán alig aludt. Felvillanyozta, amit előző este érzékelt, de mindenekelőtt az a gondolat, hogy Nielle reggel közel kerül majd hozzá. Valódi látomás és eleven valóság. A ragyogó Nielle fénybe borítja a napját.
Reggel mégis kétségek támadtak benne. A Rák aszcendense miatt? Egy túlműködő fekete Hold miatt? Vagy egyszerűen a szerencsesütik hiánya miatt! … Esztelen kérdések.
Alkotóerejét arra fordította, hogy viszonylag üde, vállalható arcot varázsoljon magának, közben egyre idegesebb lett. A látható ok: a kávé; az igazi: a bizonytalanság, hogyan végződik majd a találkozás. Aztán…! Végre három finom kopogás hallatszott az ajtón: Nielle érkezett.
— Jó reggelt! Gyere be, kérlek. Ülj le!
Telitalálat? … Jégtábla! — Soha nem érezte még ennyire hidegnek, távolinak, fölényesnek. A nagypolgári összejövetel következménye? … A nő leplezetlen megvetéssel szemlélte a széket, amelyet Damien mutatott neki. Csupán az ülőlap szélére telepedett, mintha a minél kisebb érintkezés megakadályozná a kötődések kialakulását, és segítené a menekülésben. Egy Raszputyinhoz méltó démoni csábítóerőt akart volna semlegesíteni, amellyel a művésznek nyilvánvalóan semmi köze sem volt?
Aztán megszólította, hangjában jeges élességgel.
— Nos! (Mintha figyelmeztetés volna.)
— Azért jöttem, hogy az együttműködésünk további részleteit rendezzem. A szeme fénytelen volt, még csak nem is pislogott. — Először is! … Legyen köztünk minden világos és egyértelmű: üzleti kapcsolat, és semmi más! — hangsúlyozta. — Megértetted? … Ha észreveszem, hogy bármiféle érzelmeket táplálsz irántam, azonnal megszakítom az együttműködést. Világos? …
Damien rezzenéstelenül, a pillanat kényszerétől hajtva, személyisége csekély gyakorlati érzékének a lehető legnagyobb részét mozgósította. Ártatlan képet vágva — jóllehet fogalma sem volt Nielle esetleges írói tehetségéről, műveltségét viszont nagyra tartotta —, igyekezett kizökkenteni a nőt azzal, hogy a lényegre tért.
— Elkezdted már a munkát? … Az írást? …
— Nem! … Nem igazán… De azt hiszem, az enyém eredetibb ötlet, mint a tiéd. Ahelyett, hogy boszorkányból tündér lenne, fordítsuk meg a történetet. Egy tündér váljon boszorkánnyá a cselekmény során. — Nos! … Rendben? … Akkor megyek. Szia!
Egyetlen szó nélkül távozott az illusztrátor szobájából, elmulasztva felsorolni a megállapodás további pontjait. — Dermedt csodálat! — Damien értetlenül ülve maradt, szomorúan nézte, ahogy a nő elmegy, majd folytatta a kérdezősködést, amelyet már érkezése előtt elkezdett.
— Miért voltál ilyen távolságtartó, Nielle? Miért? … Taszító vagyok! De talán leprás?
Tulajdonképpen természetes, hogy ilyen határozottan szakmai szándékkal jelent meg. — De muszáj volt azzal a célzással fejbe vágnia, hogy „és semmi más!”?
Nem rohantalak volna le, és ami még rosszabb, nem erőszakoltalak volna meg! Ráadásul megbántottál azzal, hogy minden emberi érzést kitéptél, kicsavartál a találkozásunkból; te, aki hirtelen sztoikussá és hajlíthatatlanná váltál.
Rövid prédikációdban alábecsülted azt a szerelmet, amelyet már akkor éreztem irántad! Viselkedésed céljai, amelyeket szemlátomást előre elterveztél, hogy lehűtsd későbbi lelkesedésemet, maguktól semmivé válnak. Újra láttalak. Megint éreztem azt az illatot, amely, mint egy szelíd júniusi szellő, körülöleli a tested. Újra látni foglak, és gyöngéd benyomásokkal borítod majd be az álmaimat, azzal az illattal, amely lelkemben mintegy hűtlenné válik hozzád.
Ez a túl sok jéggel, „on the rocks” elfogyasztott emlék semmi jót nem ígér a következőknek. A néma jelen átadja helyét a bőbeszédű múltnak. Nielle ridegsége a vártnál sokkal mélyebben megsebezte.
Zombiszerű mozdulatokkal az álomkóros felkap egy filctollat, amelyet a jelenlegi bérlő ottfelejtett az egyik egymás alá tolható asztalkán. A legkisebbiken. — Teljesen elfelejtette, hogy a lakás már nem az övé, és két széles, fekete vonalat húz a nappali csupasz falára. Két függőleges vonalat, a várakozás két napjának jelét. Két végtelen hosszú napét, amikor nem pillanthatta meg Nielle-t. Szerelme foglyaként, képzelgései örvényébe fulladva immár egy tündérbőrű boszorkány képe díszíti emlékeinek celláját: mintha egyetlen, óriási kihajtható aktképpel kitapétázott börtönzárka volna.
Az álomkóros éppen újabb vonalat húzna, amikor eszébe jut a harmadik nap…!
Negyedik kávéjában is a reggeli első korty örömét nyújtogatta, amikor váratlan látogatókat kapott. Rendkívüli munkatársa a „főszakáccsal” érkezett, aki rögtön belefogott a beszédbe.
— Itt a művész! … Visszahoztam a humorantológiát, amit kölcsönadtál. Nagyon tetszett! … Főleg a fekete humorról szóló fejezet, pontosabban…
Lou beszélt, magyarázott, hahotázott, és közben mindenfelé fröcskölte a nyálát.
Miféle irodalmi elemzés folyt? … Damiennek fogalma sem volt róla. — Ott állt előtte az, aki igazán érdekelte. Nielle újra sugárzott.
Körülötte? … Szinte teljes üresség. A szakács hangja képzeletben kialudt. A valóság menekülőre fogta, a bútorokkal együtt elszaladt! Ha a valóság elfutott, az álom gyümölcsöt termett. — Egyetlen kimondott szó sem. Damien szemben állt a nővel, és magában révületbe esett.
— Szeretem a szemedet, Nielle. Úszik benne a tekintetem. Nem! … Megfullad benne, kapálózik. Felmagasztal, és gyöngédségnek szentelt, áhítatos szenvedélyt sejtet. Oratórium! — Szeretem göndör hajadat. Ujjaim otthonosan és lassan táncolnának benne mindörökké, követnék az egyforma íveket, finoman érintve fejbőrödet. — Szeretem ajkaidat, amelyek se nem vékonyak, se nem duzzadtak. Érzékien beszédesek. Nyugalomban csókra hívnak; mozdulatban veszedelmes tüzet szítanak. Olyan csábítók, mint az életed! Ha a sors a reneszánsz századába helyezett volna, a művészet újjászületésének korszaka még fenségesebb és jelentősebb lett volna. Boltraffio meg tudta volna festeni lelked legbensőbb tükröződését. De miféle gyötrelmet élt volna át Leonardo da Vinci mester, őrjöngve, amiért képtelen visszaadni a mosolyodat!
Tovább, az évszázadok mélyén…! Kegyelem és ihlető erő a kőben, elegancia és forma a tömegekben, egyensúly és hűség: ezeket a célokat tűzte volna maga elé a legendás görög szobrász, Pügmalión, ha te állsz modellként előtte…
Ott álltak egymással szemben…; a férfi látta Nielle mosolyát, a nő pedig érezte, hogy Damien messze jár. Szórakoztatta a férfi rajongása, nem szólt semmit, hagyta, hogy csodálják.
Hirtelen az áttetsző ábránd ezer darabra tört. Lou észrevette, hogy az álmodozó akaratlanul is teljesen kizárta őt, és sértődötten emelte fel a hangját, elköszönt, majd magával vitte Nielle-t.
Irigyelte a szakácsot, amiért közvetlen szomszédja lehetett a nőnek. Ez a helyzet és szerep lehetővé tette, hogy nap mint nap találkozzanak.
— Dühítenek mindezek a fickók, akiknek megadatik az öröm, hogy közel kerüljenek hozzá. Őrjöngök azoktól, akik még közelebb férkőzhetnek, megszagolhatják a testét, azoktól a kiválasztottaktól, akik Nielle révén behatolhatnak abba az átkozott, örök női titokba, amely kísért, és letöri a szárnyaimat.
Múzsa! Múzsa, aki szájkosarat tesz aljas hím mivoltom kibontakozására! Paradox asszony, aki fukarkodsz a figyelemmel, de bővelkedsz megnyilvánulásokban, miért ajándékoztál meg második villámcsapásszerű szerelemmel? … Hogy biztosítsd magadnak hódolatomat? — zárta le Damien, merészen ismét összeragasztva álmodozása darabjait.
A fáradtság kezdi eltompítani az álomkórost. Nem fordulhat többé a naplójához: az a tárgy taszítja. Nem nézheti a fényképet: következetlen bíróként elutasítja. Türelme végére érve alteregójával — a bőre alatt lakó másikkal, azzal az „ő”-vel szemben, akitől retteg — felismeri, hogy valójában önmagától fél. Nem bírja nézni a lakást sem, amely a felidézéstől porrá kopott, régi jelenetekkel vakítja. Behunyja a szemét.
Órák óta elhallgatott a zene; helyét az utca lármája és a lakás öreg hűtőszekrényének rezgése vette át.