XI. FEJEZET
Az álomkóros megszakítja viszontagságos kalandját. A vihar sötét leple és a szél támadó dühe egy világvégi naplementét utánoz. Miután becsukta a spalettákat, bár néhány részletről megfeledkezett, Beethovenről nem feledkezik meg. Amikor egy közeli nyárfába villám csap, egy allegro és egy andante között a kiábrándult álmodozó újrarendezi tévedéseit és nagy tetteit. A szerencsés véletleneket és a legváratlanabb bosszúságokat…
Damien két napja önkéntes fogságban élt a lakásában, Nielle hiányának és futó jelenéseinek rabjaként. Éppen fel-alá járkált, amikor Carlos árnyéka elsötétítette az ajtó üvegtábláin át beszűrődő fényt. Még kopogni sem hagyta a diákot: behívta, amint az ostoba vigyorokkal az arcán megjelent, mintha egy ivóversenyen éppen megdöntötte volna a Guinness-rekordot.
— Szia, Damien! Van egy fél üveg vörösem. Vagyis… izé! Inkább úgy mondanám, hogy az üveg fele még megvan. Gondoltam, együtt megihatnánk a maradékot. Egy jó kis lőre mellett elcsacsoghatnánk. Nem, úgy értem, jó kis csevej közben belőhetnénk… Hát, barátok közt beszélgetnénk, na!
Damien szó nélkül, szórakozottan hallgatta Carlos ismétlődő szónoklatait egyetemének „…szar!…” oktatási színvonaláról, „…szarházi!…” tanárairól és „…szar!…” intézményéről, miközben két össze nem illő poharat vett elő a szekrényből. Nyomozói alapossággal ellenőrizte a tisztaságukat, és azon töprengett, vajon a részeg vigaszt keres-e, vagy ravaszul erkölcsi egyensúlyát és gondjait jött kitapogatni.
Carlos vedelte a bort; Damien csupán ajkával érintette. Így társalogtak az abszint hajdani, a skót whisky századközepi, valamint a mai drogok nagy művészekre gyakorolt hatásáról. Utolsó kortya után az álmodozó, akit az erős bor fennhéjázó beszédre csábított, már a képregényalkotók legkiválóbbjának látta magát, sőt a „Yellow Kid” díj átvételét is elképzelte. Nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze Carlost: mi lett a sorsa annak a versnek, amelyre semmiféle válasz nem érkezett? Ám az írás műfaját eltitkolta, nehogy plágium gyanújába keveredjék.
— Tudod, megkapta-e Nielle a legutóbbi levelemet?… Kínlódom; sohasem kapok választ!
— Nem tudok róla!… Nielle-t soha nem látom! Többnyire a nővérével találkozom. Most ő lakik ott. Legalábbis azt hiszem…
Carlos elvörösödött. Arca ugyanolyan színt öltött, mint brandytől kipirult orra, s ez az árnyalat csak a válasz végére halványult el.
Ez a nyilvánvaló képmutatás Damien elképedt arcát is vörösre festette. Neki is fejébe szökött a vér. Első pillantásra úgy tűnt, ezt az ámítást az alkohol diktálta, valójában azonban szemlátomást kétséget akart ébreszteni.
— Tényleg azt hiszed, hogy már nem lakik odafönt?… De a lépteit és a hangját hallom… Mondd, Carlos, megőrülök?…
— Ne izgulj! Már Matuzsálem is tudta, hogy mindenki kurvára őrült. — Na… mennem kell! Kösz a vöröset, a következő kör az enyém lesz.
A hazugsága mocskától megviselt, kissé összefüggéstelenül beszélő diák szégyenkezve, enyhe ittasságban távozott… (?)
A felkavart bizonytalanságtól dühösen és keserűen Damien gondolatban üldözte Carlost a lépcsőn, sőt azt kívánta, bárcsak lezuhanna, majd a zuhanás után minden lépcsőfordulóban káromkodásokkal könnyítene magán.
— Már csak négy fok, és elesik. Három, kettő, már csak egy…! — Bosszantó, nem bukik fel. Megállt a pihenőn. Szegény Carlos bizonyára az egyensúlyát próbálja visszaszerezni. Nem! Jobbra fordul, hogy hazamenjen. De jobbra! Az az irány… Nielle lakásához vezet!
Odafentről két hang hallatszott tisztán, akár két karddöfés, amely szétmarcangolja a dob hártyáját, s mindegyik Damien egy-egy dobhártyáját követeli magának. Múzsája hangja csapott le először.
— Damien írt nekem?… Hallottam!
— Igen, azt mondja, küldött neked egy verset.
— De ezt a szót egyszer sem mondta! Csak levelekről beszélt. Honnan tudod, hogy vers volt?…
— Én… Csak úgy mondtam!… Hogyhogy, innen fentről is hallasz odalent?…
— Igen, és akkor mi van?…! Mégis kinek képzeled magad, hogy el mered fogni a postámat? Nielle dühöngött. Olyannyira, hogy szavai mintha Carlos nyaka köré fonódtak volna, és csak akkor eresztették volna el, ha bevallja aljasságát.
Lebukott és tehetetlenné vált. Ártatlanságát hangoztatva közömbösen feltárt egy cselszövést, amelynek nem ő volt a kiagyalója. Árulkodott.
— …Lou volt az!… Ő kényszerített! Rám parancsolt, hogy ezt tegyem. Esküszöm!
— Nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen. Világos?… Akár Damien, akár bárki más leveleiről van szó!… Megértetted?… Lou pedig nem ússza meg szárazon. Ha eljön az ideje, kifaggatom, igazat mondasz-e!
Ha ez a tény ámulattól ködössé tette Damien hallását, a mögöttes felismerés — Nielle maga is belehallgatott az ő magánéletébe — megdermesztette a tekintetét. Bár indiszkréciójával többet tudott meg, már nem is igyekezett megérteni a diák és múzsája zavarba ejtő beszélgetésének hátralévő részét. Próbált szabadulni a rátelepedő keserűségtől. Haragja és bosszúvágya egymásba gabalyodott, egymást taszigálta.
— Fáj! — mondta a csöndbe fojtva hangját.
Hogy ne sírjon, mert attól félt, Nielle meghallja, azzal vigasztalódott, hogy a véletlen végre megfejtette zátonyra futott gyöngéd levelei rejtélyét. A mérgező taktika felfedezése megmentette attól, hogy végleg lemondjon múzsájáról és jövendő elégiáiról.
Ennek a csalóka boldogságnak a lendülete megtört a nemrégiben őt gyötrő gyanakvás nyomása alatt. A hallási hallucinációk egész serege. Vajon olyan hatalmas, olyan heves volt a vágya, hogy csak képzelte Nielle lépteit, forgolódását, nevetését, ottani életét, sőt beszélgetését másokkal — például Carlosszal az imént? Már késő volna?…
Damien fájdalma oly nagy és metszően keserű volt, hogy alig tudta visszafogni tévelygéseit, s nem bírta megállni, hogy haragját elképzelt, bár sejtetett szomszédaira ne köpje.
— Hogy az ördög kedvében járjatok, hogy szőrmentén simogassátok a fenevadat, közösen összeesküdtetek?… Egy láthatatlan, becstelenségeitektől foltos és aláírt pergamen tanúsítja feltétlen hűségeteket a rosszhoz. A ti lelkiismeretetek és az én józan eszem megsemmisítése. Szándékos, lassú, pokoli gyilkosság!
Bűzös teremtmények!… Hogyan kerülhetném el a paranoiát? Ti, fenti lakók és ti, lenti szomszédaim, egérfogóba szorítottatok. Mindnyájan kegyetlenek vagytok hozzám.
A Brouillette-ek… Ahányszor kiejtem előttük, hogy „Nielle”, és megkérdezem, nem tisztelte-e meg őket valamikor a jelenlétével, kivétel nélkül kitérően válaszolnak: „Nielle?… Miféle Nielle?… Kiről beszélsz, Damien?…” Ugyan már! — Több mint két éve rendszeresen fizeti nekik a lakbért. Lehet, hogy a pénznek nincs szaga, de tapintani azért lehet! — Hülyének néztek?… Mit akartok elérni?… Jó, a személyiségem zavara meggyötörte a lelkemet, és nem tagadom, hogy Kristosnak képzeltem magam!… Talán nem tudjátok: már elbocsátottam!… Kiátkoztam az őrületemből.
Mi értelme hát fölöslegesen szenvedtetni?… Lelki keresztre feszítés?… „Hogy micsoda?…” — kérdeznétek!
Damien ágyába menekült, párnájába fojtotta zokogásának visszhangját, és egyre kínzóbb elemzésekkel szakította meg panaszait. Visszanyerni a rendes légzést? Nehéz! Erőfeszítéseit falánk, logikátlanul burjánzó gondolatok akadályozták.
— Nevetséges! Úgy vágják el a torkomat, mint az áldozati báránynak, miközben őt olyan védelem mögé rejtik, amelynek biztosítására méltatlanok. Nincs veszély, amelyet meg kellene fékezni vagy előzni: sem elég szilárdság, sem bátorság nincs bennem, hogy szembeszálljak mesterkedéseikkel. Félek az összecsapástól; gyáva vagyok.
Hogyan közelíthetném meg ezután a szerelmemet, hogyan érinthetném a lelkét, hogyan ejthetném bűvöletbe a szellemét? Írjak neki? Még az iránta érzett szerelmemről szóló hősköltemény is hiábavaló volna: figyelmeztetései ellenére megint elfoghatnák a művet. — Láthatnám? Elrejtik, eltemetik, miközben saját megvetendő ravaszságukba süllyednek.
Hogyan szerezhetném vissza az elveszett, ellopott szavakat, amelyek reményt adtak, hogy helyrehozhatom az életemet, s amelyeket múzsámig leterített vörös szőnyegnek tekintettem?… Hogyan emelkedhetnék veszteségük fölé, hogyan nemesíthetném meg elpusztításukat, ha a bukott igék kísértetét minden apró hanggal, minden jelentést hordozó rezgéssel gazdagítom? Ne fáradjak bele, hogy írjak neki… azzal a zenével, amelyet rákényszerítek. Ne haragudj rám: annyira fáj. „Hard Headed Woman.”
***
A napfonat felnyög, mintha önálló személyiséggé vált volna. Az álomkóros összegömbölyödik elválaszthatatlan kanapéján. Szinapszisain már működik emlékezete: élete színházának súgója.
Hevesen tombol a vihar. Az eső sokszorozódva csapódik a földhöz, akár számtalan apró szökőkút, amely visszanyeli saját könnyeit. A belső szóáradat újraéled egy közelgő öröm várakozásában, amely amúgy is túlterhelt idegsejtjeit ingerli majd. Látóhatárán váratlan hírnökök körvonalai jelennek meg: mintha egy másik bolygóról érkeztek volna. A rádióhullámok világa.
Damien barátoktól kölcsönzött lemezekkel gyarapította gyűjteményét, és így decibelekben megfogalmazott üzeneteinek eszköztárát is bővítette. A válogatós Damien lassanként eklektikussá vált. Minden dalnak mérlegelte a múzsája érzelmeire gyakorolt hatását, felbecsülte, miféle érzelmet közvetít a zenéje. Álmainak teljes képét akarta megfesteni. Aktuáriusként számolgatott, jövőkutatóként következtetett, meggyőződve róla, hogy a hosszú zenehallgatás végére legalább egy hullám áthatol Nielle szívén. A lemezrajongó ujjongott zenei utalásain. Aztán lemezlovasként belefogott az elbűvölő nőnek szánt ritmikus műsorba. A reakciók? Tudta, hogy sem látni, sem hallani nem fogja őket, tehát örülni sem tud nekik, ám megszokásból — nem, inkább rögeszméből — elképzelte őket.
Lelkiismerete és becsületessége morzsolódott. Megvesztegette saját erkölcsét, majd ártatlan, megnyugtató indokokkal mentette föl magát, jól tudva, hogy ezzel fondorlatos, tisztességtelen zaklatásba bonyolódik. Olykor rezzenéstelenül háromszor mellkason ütötte magát; miközben tévedése felismerésének határán ingadozott, önmagát gúnyolta: „Van más választásom?… Van más választásom? Van egyáltalán igazán nagy választékom?… Úgy legyen!” Elismerte, milyen visszataszító ehhez a cselhez folyamodni, mégis úgy ítélte, alapjában ez a legkevesebb.
Mindenféle zenei formához és stílushoz folyamodott. A könnyűzene naivitásához, a rock lendületéhez; egyes dzsessz- és számos bluesdallam lebegő lelkéhez; a klasszikusok hírnevéhez és a nagy dalszerzők olykor messianisztikus igazságaihoz. Képzeletében az univerzum többi Múzsáját szólította, hogy súgják meg lelkének ismeretlen szavait, amelyek erőt adnak a küzdelemhez.
— Nielle, szerelmem! Igen, megvan bennem a szemtelenség, hogy továbbra is azt az érzést idézzem fel, amelyet te legszívesebben azonnal és végleg kimetszetnél! Szeretlek, de már késő, mert ez a sokkultúrájú óda a te elektromos trubadúroddal, Cat Stevensszel kezdődik: szövegeivel és hangjával, amelyeket élvezel, s amelyek majd kibillentenek az egyensúlyodból. Ő kezdi. Hallgasd a „Hard Headed Woman”-t…!
Azon a napon, mielőtt az utolsó hang is elenyészett volna a levegőben, Damien szünetet engedélyezett magának, hogy a csönddel emelje ki, hangsúlyozza és igazolja a dal hatását és igazságát. Egy délelőtt öregedett meg: néhány másodperc már a tizenegyedik órát torzította el. Közben semmi sem enyhítette a kirekesztés okozta sebet, csak Nielle léptei. Egy esetleges csel azonban elvehette a bizonyosságot.
— …És ha ezek a léptek csupán ügyesen utánzott mutatványok volnának? A nagy kétségvetők szövetsége tüntetne és munkálkodna azon, hogy megtévesszen? Nem!… Lehetetlen!
Túlságosan hasonlítanak az ő lépteire… A szívem kénytelen felismerni jelenlétét: a mozgásának ütemére ver. Ritmikus kód.
Ott… reggelizik, pulzusom pedig a felébredéséből táplálkozik. Befejezte; a szobájába megy öltözködni, sminkelni, illatosítani magát… a szívem lüktet! — Most kijön, átmegy a nappaliba, megáll a hifije mellett… a szívem már nem közvetít…! Régebben sohasem hallgatott délelőtt zenét!
Damien felállt a kanapéra, összezárt lábbal, majdnem lábujjhegyen, hogy közelebb kerüljön a mennyezeten át halványan beszűrődő zenéhez. Kényelmetlenül állt, szinte elvesztve egyensúlyát. Mintha látnoki képességgel előre megsejtette volna a balesetet, Nielle feljebb tekerte a hangerőt.
Damien tovább hegyezte a fülét, miközben visszaült. Azon tűnődött, nem jelzi-e ez a figyelmesség — bármennyire önkéntelen — közvetlenül azt a dühöt és zavart, amelybe önzően taszította őt. Aztán felismerte a Beatles híres „Let It Be” című dalát.
Angoltudása korlátozott volt, és hamisan dúdolt, mégis a maga képességei szerint, a dallam alakulásával fordította le: „Így van ez! Hagyd! Így legyen…!” A dal a kamaszkorára emlékeztette, de egy meg nem történt behatolásra és Nielle-lel járt őrült, képzeletbeli táncokra is, amelyek még a csillagokat is megborzongatták. A nem létezőre emlékezett.
Jólesett neki, hogy ezúttal nem ő a lemezlovas. Élvezte a gyönyört, és figyelni kezdte a következő számot, az „Across the Universe”-t.
Hirtelen zavarták a fülét a hangerő ingadozásai. Nielle azzal szórakozott, hogy lehalkította a versszakokat, a refrént viszont kiemelte. A hangsúlyos változások bosszantották Damient, de úgy magyarázta őket, hogy Nielle különösen kedveli ezt a sort: „Nothing’s gonna change my world” („Semmi sem fogja megváltoztatni a világomat!”). A mondat felragyogott, élesen kivált a többiből. Ez a hangbeli elkülönítés azt sugallta neki, hogy Nielle visszaadja a kölcsönt. Vége a kottának, vége az ütemeknek. Mindössze két régi sláger. Nielle levette a lemezt, és másikat választott.
Elhallgattatva! Megdöbbenve! Szerelme új választása annyira elkápráztatta, hogy valóságos kísértetnek érezte magát. Pedig Nielle — ő tudtán kívül — Léo Ferré, a társadalmi igazságtalanságot és csalárd túlzásokat ostorozó legfőbb költő segítségével próbálta kiűzni belőle a démont: „Avec le temps…” — az idővel minden elmúlik… elfelejtjük…
Csöngettek Nielle ajtajánál, ezért meg kellett mozdulnia. Léptei metronómként jelezték Damien szívének ütemét. Ajtót nyitott barátjának és tanácsadójának, Marcnak, majd alig észrevehetően lehalkította a zenét.
— Hogy vagy, Marc?
— Nagyon jól. És te, Nielle, minden rendben?… Készen vagy?…
— …Mindjárt jövök! — mondta, és a hálószobába indult a kézitáskájáért.
— Nielle, forog egy lemez. Akarod, hogy kikapcsoljam a készüléket?…
— Nem! Hagyom végigmenni a dalt.
— Miért?
— …Hmm… mert…! — válaszolta Marcnak mézes-mázos hangon. Aztán ügyesen elejét vette a gúnyolódás végtelen sorának: „…még el is késhetünk… az idő múlásával, ha nem indulunk.”
Az álmodozónak ez világos és egyértelmű volt. A válasz kézzelfogható formát adott múzsája játékának. Nielle kompromittálta magát: akaratlanul elárulta, hogy szándékosan kommunikál.
Nielle és Marc elhagyták a lakást. Az ajtó bezárult mögöttük.
Ferré koncertfelvételen megörökített éneke, amely lefejezte az idő csomóit, kibélelte Damien visszatérését a magányba: a tapsig, a rajongók visszatapsolásáig, amelyet végül a technika szakított félbe.
Hirtelen, akár egy álom felolvadásakor, amikor a közeli vég előtt tudat alatti következtetés tör elő, Damien elemezni kezdte a tényeket, és következtetéseket vont le múzsája eljárásáról. — Megbénult! — Bármily szokatlanok és törékenyek voltak is titkos üzenetei, gyümölcsöt hoztak.
— Telitalálat! Eltaláltam elragadó célpontomat! A hangszóróból sugárzó hullámokon utazó műanyag üzenetek elmélete, bármilyen ostoba és álnok, működik! Ujjongok! — Még ha Nielle azt üzente is, hogy „semmi sem változik, az idővel minden eltűnik, és ez van!”, akkor is válaszolt nekem!
Ez a gyöngéd figyelem, ez a fátyolos kedvesség feltétlenül kizárja a szánalmat? A gyengédség és a részvét valóban összeegyeztethetetlen? Mindegy, hiszen azt hittem, egyáltalán nem szeret… Milyen kellemes cáfolat!
De félreértés van! Megkötözve, csúnyán pórul járva, mint a legrosszabb lap, én mégis a kőr királya vagyok, mert az idő sohasem törli ki emlékezetemből a szemét. A szerelmet nem lehet kiszorítani az életből, egy emberből úgy, hogy ezt a csodálatos érzést biopsziás kimetszésként eltávolítjuk. Nincs olyan pontos műtét, nincs olyan éles szike, amely lemetszhetné vagy eltüntethetné a sebhelyét. A mozdulat újra felszakítaná a sebet anélkül, hogy enyhítené a megoperált kínját; a fájdalom emlékeztetné rá, hogy a szerelem mindkettőjük haláláig ott rejtőzik majd a tudatában.
***
Az Ötödik szimfónia végigszánt az álomkóros hallásán. Az erőteljes, féktelen mély hangok ingerlik a gyenge hangszórók membránjait. A zavaró rezgések szétrombolják egyetlen elérhető gyönyörűségét.
A sok összetorlódott kép ellenére, régi szobájába bezárkózva, még mindig nem találta meg a hibát: azt a meghatározott téridő-pillanatot, amely fennakasztotta, karóba húzta az életét, és megszüntetett minden más kötődést. Nyugtalan; vakmerően szabott határidejének vége közeleg…
Macskája dorombolt a karjában, miközben az ablakoknál leskelődött; kölcsönösen biztonságot és szeretetet adtak egymásnak. Az utca és a hátsó udvar látképét csukott szemmel is lerajzolhatta volna, annyit vizsgálgatta és gyűjtötte össze minden részletüket, hogy elterelje figyelmét a várakozás közben.
— A Beatles és Ferré összekapcsolódása óta bennem élsz érzékien, rendkívüli, mélyen titokzatos örömmel árasztasz el. Már lehunynom vagy megvillantnom sem kell a szememet, hogy elképzeljelek; itt vagy, makacsul, lélegzetem belsejében és azon kívül is. Jelenléted erősebb, mint valaha. Mégis, milyen ellentmondás: hagyom, hogy arcom izzadságos, zsíros karikákat rajzoljon az ablaküvegre, miközben érkezésedet várom.
Szorongatóak voltak ezek a képzelgések, amelyekkel az idejét táplálta. Könyörtelenül bátorították a maró aggodalmat, amely kínozta. Megdermesztette, valahányszor szomszédai szédítő mesterkedéseivel szembesült. Hazugságaik és elítélő erkölcsbe burkolt dorgálásaik előtt inkább elhallgatással hazudott, csönddel és elfojtott reakcióival tévesztette meg őket, lakásába zárkózva.
— Micsoda gyönyörűség volna rajtakapni Nielle-t, és kijátszani az őt rejtegető Lou-t! Az ő gőgjét torkon vágnám, az nem érdekel! De őt megfélemlíteni? Soha! Mégis mindketten gonosz örömüket lelik abban, hogy becsapják éberségemet…
…Majdnem minden reggel Lou feltartott karral visz egy fém vállfára akasztott, celofánnal beborított öltönyt. Mintha a tisztítóból hozná. Ahogy leereszkedik a lépcsőn, fokonként hátrébb billenti a terhét, változtatva a szögét. Mindez a fegyelem azért kell, hogy elfedje Nielle mozgását, aki ugyanazon, mindig szépen kivasalt öltöny mögött rejtőzik. Este, hazafelé… ugyanaz a fortély.
Ostobaság! Az első havazás óta a csel nem életképes. Mondanom sem kell: ha egy ember kétlábú létére négy lábnyomot hagy a hóban, az feltűnő hatást kelt.
És mi a helyzet a „tojásos” hatással?… Melyik szülte a másikat?… A tyúk?… Üres tojáshéj ez a kérdés? — Mia ugyanazt a nótát hajtogatja, egy jottányit sem változtatva rajta, hogy elhitesse velem: húga talán valóban elköltözött. Ha így van, mi indokolja a bújócskát? A megrendezett jeleneteket, az ingadozó válaszokat, amelyek hol kétértelműek, hol bizonyosnak tűnnek? — Kiszámított, csaknem összehangolt és gyanakvással teli megnyilvánulásaiból arra következtetek, hogy Nielle akkor él odafent, amikor nincs ott, s akkor van jelen, amikor valójában másutt lélegzik. Eltökélt célja talán az, hogy növelje zavaromat, kétértelműséggel táplálja, pánikba hajszolja, míg veszélyes lávává sűrűsödik?… Hogy később olyan érzelmi kitörés következzék, amelynek forrását sem tudnám azonosítani?
Ki adhatna róla méltósággal és őszinteséggel hírt?… Mia? Carlos? Lou? A lent lakó Brouillette-ek?… Némelyikük oly zavarba ejtő könnyedséggel hazudik, hogy a hazugságot bűnös viselkedésével is felülmúlja.
Mintha csak csettintenék… elég annyit mondanom: „Nielle”, s máris belecsalom őket saját álokoskodásaikba. Abban a pillanatban, amikor szerelmem neve megreszket a levegőben, arcukon lustán kirajzolódik egy apró, jellegzetes mosoly, majd csillogó szemükből irónia és személyem iránti fakó undor árad.
Aztán rajtam a sor, hogy elképedjek. Szájuk (…ki gondolta volna, hogy valóban szájuk van…) teljesen kitárul; ajkuk egyszerre rándul meg. Végül bűzös, tátongó nyílásaikban láthatóvá válnak ízlelőbimbóik, amelyek ragadozó virágokként nyílnak szét, hogy még jobban megízleljék saját gyűlöletüket és bosszúságukat. Az éhséget a gyengébb iránt.
***
Karajan és a Berlini Filharmonikusok az andante con motóval folytatják. Bár a vihar szelei veszítenek sebességükből, a muzsikusok szenvedélyükben igazak. A halál jelképe állandó marad a viharban, a zenében és az álomkóros lelkében. Az a vágya, hogy tudatosan kimetsze magából a múlt daganatait, a kétségbeeséstől erősödik…
A konyhában ült?… A kanapén feküdt?… Az ágyában hevert?… Az ablakok előtt állt?… Mozdulatlanul a műtermében?… Számtalan átváltozása után már nem dolgozott; képzelete poshadt, miközben Nielle visszahúzódásának színjátékát próbálta megfejteni.
— Megértem Nielle függetlenségét, amelyet tudtomra ad, sőt egy kicsit magam is osztozhatom benne… de vadul megüli ezt a függetlenséget. Eltapossa az életemet, halottnak tekint, és ebben áll az én agóniám.
Minden erőmmel visszatartom érzelmeim többségét, hagyom őket megfulladni. Amelyek még küzdenek, azok is szerelmem tüzében hamvadnak el. E keserű mámor találkozásaink elrontásából és a végzet szerencsétlen közbeavatkozásaiból születik.
Az álomkóros kevésbé szenved, mint régebben, de jobban, mint kellene. Letölti a sors által rá kirótt súlyos büntetést: kényszerű emlékekre ítélve raboskodik saját elméjének fegyenctelepén.
A szimfónia véget ér… A viharból már csak távoli morgások hallatszanak. Az idő fáradhatatlan szokása szerint tovább folyik, különböző érzékelésekben, mint minden emberi dolog.
A legnehezebb, legfájdalmasabb még nem mutatkozott meg. Az utolsó „visszaemlékezések” menete: megállított pillanatok, képek, amelyeket előhív, és amelyekből gyönyört akar újrahasznosítani emlékezetének vezérfonalán.
Kinyitja az ablakot. A szennyezett levegőről megfeledkezik. Hogy kiszárítsa keserűségét, belélegzi azt a nedvességet és szelíd frissességet, amelyet a vihar természetesen vont ki gomolyfelhőiből. Aztán visszatér a kanapéhoz, és többször megkerüli. Nem azért, hogy megmozgassa tagjait, hanem hogy a szédülés, az eltompulás, az érzéketlenség révén megengedhesse magának a merevséget. Az esztelenségen túl kutatni, miközben benne rendezkedik be.