XVII. FEJEZET
Újabb gyötrelmes évszakok teltek el a múzsája nélkül. Bichoune-t még az élvezetekben is becsapta, mert gondolatban csak Nielle-nek adta át magát; hónapokon át tartottak ezek a Gainsbourg módjára színlelt egyesülések, ezek a hamis szenvedélyek, amelyekbe valódi „… szeretlek. Én sem téged” vallomások vegyültek. Közben a nő, akinek a testét ölelte, nem is hibáztatta magát, amiért rendszeresen felszarvazta. Aztán ismét eljött a nyár. — Eljött egy napfényes, kellemesen meleg nap. — Eljött egy egészen szokványos kora délután, amikor Damien elmerengve, szüntelenül kifelé, balra nézett…
Mint azokon a tréfás barométereken, amelyeken az eső közeledtére egy apró emberke lép ki a házikóból, viharban pedig mozdulatlanná dermed, Damien azt remélte, hogy a túloldali ajtón majd egy jó természetű nő jelenik meg, és szép időt ígér neki. A szerkezet elromlott. A múzsa nem volt ott. Pedig ragyogóan sütött a nap.
Egy autó parkolt le ott, a még mindig titokzatosságot árasztó udvarbejárattal szemközt. A típusa: kombi. A színét és a márkáját jobb elfelejteni, mert ezek sokkal kevésbé érdemeltek említést, mint az utasok, akik kiszálltak belőle.
Nielle?…! Nem, nem volt köztük. Mia, Carlos, Bruce és a többiek sem. Idegenek voltak, ismeretlen arcok.
Új arcok, amelyek vonásainak Nielle-éhez való hasonlósága vérrokonságot sejtetett. A családi hasonlóság kétséget sem hagyott. A harmadik emeletről üdvözlések hallatszottak; a jövevények olyan hasonló és beszédes mosollyal válaszoltak rájuk, hogy az még inkább megerősítette nyilvánvaló összetartozásukat.
Ragyogó öröm fogta őket körbe, miközben sietve igyekeztek a fenti szeretett személyhez. Damien, akit szintén boldoggá tett a jelenet, nem talált elevenebb képet reakcióik érzékeltetésére, mint a némafilmek színészeit, akik a kicsiny örömöket ideges szemrebbenésekkel jelenítették meg, túl hosszú szempilláik árnyékában. Akárcsak e régi filmjelenetekben, már csak vetített képmásaikkal beszélgethetett volna, mert a szereplők addigra eltűntek a színről.
Kik lehettek?… A sofőr méltóságteljes arccal, szelíd és bőkezűséget sugárzó tekintettel: nyilvánvalóan a múzsája apja. Ugyanaz a sok apró, élettől tanult bölcsességtől pezsgő kisugárzás jellemezte, mint azt a hosszú, fehér haját magas kontyban viselő idős asszonyt, Nielle nagyanyját. Az álmodozó „az ő nagyijának” nevezte el, és unokájáéhoz hasonló értelmet és józan gyakorlati érzéket tulajdonított neki. A velük érkező fiatalabb nemzedék tagjai türelmetlenebbül, mozgásra vágyva oly gyorsan jutottak el a Brouillette-ház hátsó udvarába, hogy Damien sem a számukat, sem külsejüket nem tudta megjegyezni; csak lelkesedésük maradt meg benne.
Az álmodozó nem várta meg, hogy a fent várakozó személy, akár Mia, akár Nielle, rámutasson. Menekült a lehetőség elől, hogy valamelyikük bajkeverőként mutassa be. A gondolat, hogy mindenbe beleavatkozó ünneprontónak tartsák, felháborította. Nem szívesen nézett volna szembe ezzel, főleg mert úgy érezte, nem szabad szeretnie ezeket az embereket, akiket aztán soha többé nem látott.
Egyre jobban viszolygott attól, hogy a marihuánában keressen felszabadulást, ezért az erős érzelmek hatására megengedte magának új menedékének használatát. Ez a törvényes, a drognál diszkrétebb és hatásosabb tárgy a téboly és a gyönyör hatalmas ládája volt… a zongora. Akárcsak korábbi mélabús időszakaiban, órákig játszott rajta, noha nem tudott zongorázni. Az elefántcsont billentyűket ütögette, elfojtott érzéseit és zaklatottságát a hamis, olykor szándékosan hamis hangokba vegyítve, hogy kioldozza magát a búskomorság szorításából.
A disszonáns harminckettedekből összerakott gyógymód valamelyest megnyugtatta; éppen egy megkönnyebbült sóhajjal készült megkoronázni e helyreigazító előadás jótékony hatását, amikor ellenpontként megszólalt a telefon.
— Halló!
— Damien! Bichoune vagyok. Nem tartalak fel sokáig, csak… izé! Csak azt akartam mondani, hogy ma este elmegyek egy… a barátnőmmel. Úgyhogy nem tudunk találkozni. Ugye, nem baj?…
— Épp ellen… Hm! Nem, érezzétek jól magatokat. Szia!
Lassan letette a kagylót, majd oda nem illő megjegyzést tett: „Így még jobb is!” A zenei kitöréstől felélénkülve megdörzsölte nyaka oldalát és tarkóját, majd bemelegítő gyakorlat gyanánt megforgatta a fejét. Hosszú, balra irányuló őrségre készült… immár szabadon a látszatszexualitás kényszere alól.
Az ajtó küszöbén, egy régi párnán ülve könyökét felhúzott térdére támasztotta, karjaival pedig a fejét tartotta, mintha arra kényszerítené magát, hogy megszokjon egyetlen testhelyzetet, az egyetlen elfogadható nézőirányt.
Első észrevétel: az autó elment. A csalódás tovább kísértette volna, ha nem vigasztalja magát azzal, hogy semmi kedve a múzsája apjával büszkeségben versengeni, vagy egy időlegesen magához tért idegbeteg csábításával próbára tenni a nagyi élettapasztalatát. Bárcsak Sámson vagy Góliát lehetne, esetleg Louis Cyr vagy Hulk Hogan, hogy egymaga kivihesse a zongoráját a járdára… és minden szó közé néhány hangot játszva új erőt meríthessen. A valóság azonban meghátrálásra kényszerítette.
Az utca a szokottnál is néptelenebbnek tűnt. A szomszédos házak árnyai szinte észrevétlenül szorították vissza a napfényt, amely gyorsan halványult.
Fél kilenc körül Damien úgy becsülte, hogy a megszokott nyugalmat óránként mindössze hét elhaladó autó, átlagosan négy, a támadástól tartva siető idegen, három tiszteletre méltó szomszéd és két-három pletykás asszony zavarta meg; ez utóbbiak mindig ugyanazok voltak, akik alig átfogalmazott rosszindulatú történeteikkel pontozták végig a körútjaikat.
Mindezeket a zavaró tényezőket Damien közvélemény-kutató módjára számlálta, akárcsak a csikkeket, amelyeket egyetlen pöccintéssel hajított el. Tekintetét továbbra is ugyanabba az irányba szegezve számítgatta és mérlegelte, mekkora eséllyel térhet vissza a kombi, és parkolhat le talán éppen a háza előtt.
Mivel egyre ugyanazt a pontot bámulta a látóhatáron, enyhe görcsöket kezdett érezni a tarkója tövében. A merev figyelemtől elfáradt szeme előtt optikai köd jelent meg, amely folyton elhomályosította a látását.
Hogy újra élesre állítsa a tekintetét, finoman megdörzsölte a szemhéját, és élénk színfoltot keresett a környezetében. Először rikító fluoreszkáló színű, akkoriban úttörőnek számító kerékpárjára pillantott, amelynek éppoly feltűnő becenevet adott: „Szivárvány”. Aztán a történelmi freskónak szánt hatalmas kültéri falfestmény felé fordult. Ez az óriási mázolmány büszkeséggel csiklandozta, hiszen ez volt egykori utcabál-szervezői ötleteinek utolsó megmaradt emléke.
Végül, tekintete utolsó kiigazítását keresve, megakadt a táj egyik ragyogó színén. Az utca végén egy várandós nő tűnt fel piros kismamaruhában. — Piros! A tilalom és a figyelmeztetés színe. — Skarlátvörös! A szerelem árnyalata.
Elkápráztató! Akárcsak ennek az anyának a méhében hordott gyermeke iránti nyilvánvaló szeretete. Igen, skarlátvörös! A ruha színe, amely eltakarta azt a csodálatosan nagy hasat, egyértelműen elárulta Nielle irigylésre méltó terhességét. Gyorsította a lépteit, mert még mindig tartott egykori szomszédja kiszámíthatatlan mozdulataitól. Ő is a húgát látogatta meg, és úgy tűnt fel, mintha rendkívüli újjászületésben érte volna tetten a pillanat…
Egy szív — és sokkal több is — menekült. Egy másik kiáltani akart. De sem a száj, sem a torok nem engedelmeskedett az érzelemnek.
Nem érdekelte, melyik férfit illeti az apaság, akinek most megadatott, hogy Nielle méhében gyermek foganjon. Ő, Damien, képzelgéseiben arkangyallá, tiszta szellemmé változott… és azt a jogot követelte magának, hogy a gyermek eredetét saját magának tulajdonítsa, csodaszép kedvese beleegyezésével, mintha a nő vele kívánt volna misztikus kapcsolatot létesíteni. Az álmodozó öntudatlanul újrajátszotta gyermekkorának gyötrelmes történetét.
Szerelem szavaival halmozta volna el Nielle-t, bókokkal emelte volna magasba, miközben gyengéden magasztalja ígéretekkel teli hasának fenséges szépségét…; ám egyetlen jel, egy akármilyen alig észrevehető életre hívás megmutatkozása örökre véget vetett volna annak a rabságnak, amely e látszat-tündérhez, a benne élő Nielle-hez kötötte. Ahhoz, akit álmai szent meséiben megkoronázott, akit féltékenyen őrzött magában, akár egy fukar varázsló az alkímiai aranyát.
„Pocsékul vagyok!” — ordította ülve, keresztbe font karral; időről időre rángatózva hintáztatta a testét, mintha így igazolhatná annak létezését. Olyan volt, mint egy elromlott automata, amely magába kötözte egy embertől elrabolt lelket: megtestesítette a tétovázást, az érzelmektől való rettegést, az igazságtól való félelmet, a szörnyűséget, hogy már nem tud választani Nielle szerelme és a kárpótlásul magára kényszerített képzeletbeli biztonság között.
Damien órákon át szenvedett a szél által felé sodort nevetéstől és az alig elfojtott örömkiáltásoktól, azoktól a kis boldogságoktól, amelyekből kizárták, és amelyek a Brouillette-ház legfelső emeletéről sugároztak. Magába zárta annak a hangnak az erőt adó rezgéseit, amely elnyelte, felemésztette, megbénította. Amikor az enyhe szél elhallgattatta, önmagában kutatott a lelkét ostromló hasonló rezgések után. Aztán egymás mellé illesztette őket, míg végül a borzongás egészen megszédítette.
Az összehasonlítástól a szembesítésig, türelmetlensége közepette e hang ópiumhoz hasonló mámorító hatása másfajta szomjúsággá változott. — Nielle szemeivé. — Ez az éhség álmai felé tántorította… mintha alvajáró lenne.
— Szia, Damien! Elég elveszettnek látszol! — vetette oda Bruce gúnyosan nevetve.
— Hm…? Ja! Szia, Bruce, hová mész ilyen sietve?
— Mi van veled, megártott valami a fejednek?… Hogyhogy hová megyek?… Inkább te hová mész?… Észre sem veszed, hogy a házunk előtt állsz?…
— … A házatok előtt…? — Az álmodozó nem tudta, mit feleljen. A hang idáig csalogatta, kibontva és jelképpé alakítva megszállott vágyát, egészen a harmadik emeleti ablakok alá. Szirénének csábító éneke vonzotta, ahogy a Hold vonzza az óceánokat.
Bár ábrándozása tőrbe csalta és sarokba szorította, összeszedte magát, és józannak tettette magát, noha elvesztette tisztánlátását.
— … És mit csinálsz éppen, Bruce?
— Semmi különöset. Tévézek… Ja, jut eszembe!… Láttam a te Nielle-edet felmenni Miához. Tudtad, hogy nagy hasa van?… Hát te aztán igazán szeretted azt a ribancot!
— Bruce!
— Ó, bocsánat, Damien úr. Lehet, hogy még most is szereted, még ekkora pocakkal is! — hadarta a fiú, csupán azért, hogy szórakozásból bosszanthassa.
Damien igyekezett fékezni a dühét, nehogy a fiatal Brouillette észrevegye, milyen mélyen szíven találta. Aztán halkan válaszolt, olyan nyugalommal, amely őt magát is meglepte volna, ha egyszerre két helyen lehet, és kívülről szemlélheti önmagát.
— Ugyan, tényleg azt hiszed, hogy ennyi idő után is szeretem? Biztos férjhez ment. Túl szép ahhoz, hogy egyedül éljen. Terhesen is gyönyörű, nem igaz?
— Ugyan már, én…! Hé! Nem sokára megint vetítenek egy régi kungfufilmet Bruce Lee-vel, a példaképemmel. Nincs kedved megnézni?
— Nincs. De te csak menj! Ülj le a képernyő elé, én pedig… ha nagyon nem bánod, itt szívnék egy kis friss levegőt. Rendben?…
— Persze. A járda mindenkié! — morogta Bruce, csalódottan, amiért nem sikerült új hívet szereznie a harcművészeteknek.
Miközben „Karate Kid” a tajvani erőszakon és a hangjukról lecsúszó utószinkronon ámuldozott, Damien szünet nélkül, egyhangú hangon hadarta egymás után a mindent és a semmit. Sem a hangerő, sem a beszéd gyorsasága nem zavarta a tévénézőt: nem hozzá beszélt. Az álmodozó egyenletes, megszakítás nélküli szófolyama mintha lelkiállapotának éteri hordalékát bányászta volna. Tulajdonképpen abban reménykedett, hogy makacs és fakó szóhasmenésére válasz érkezik múzsája szemének irgalmából.
— Egész éjszaka szavalni fogok, ha kell! Még akkor is, ha valaki egy ablakból kihajított virágcseréppel kólint fejbe! — motyogta félhangosan, anélkül hogy bárki meghallotta volna, saját tagadását eszményítve.
A sors iróniája: egy pillanatra nagy levegőt vett, hogy zagyvaságát magasabb hangon folytathassa.
— …!
Odafent hirtelen teljes csönd támadt. Bár az este már az éjszakába hanyatlott, és a Hold sem jelent meg a találkozón, különös módon a nyugalom tengere simult megszakadt szavalatához.
Ekkor Nielle felbukkant, irigylésre méltó anyai alakjával eluralkodva a nyitott ablakon túlszűrődő fényen. — Mozdulatlanul állt ott. — Aztán kibocsátotta azt a titkosított hívójelet, amelyet egyedül Damien tudott megfejteni; azt a felkiáltást, amelynek várakozását elméje képzelt évezredeken át halmozta.
— Ba. Ba. Bi. Bo. Bi — dúdolta G-dúrban, csábítóan nyugodt, mégis riasztó hangulatban várva a választ.
Damien megdermedt. Szótlanul, döbbenten nem ejtett ki többé sem fölösleges, sem — sajnálatos módon — üdvös vagy céltudatos szót. Szófáradata megszakadt. Semmi. Valóban azt hitte, álmodik. „Káprázatok! Újabb káprázatok!” — gondolta, és nem kezdett újra fecsegni, abban reménykedve, hogy e kellemes és rendkívüli hangjelenség megismétlődik.
Nielle egyre hiába várta a választ. Miát és a többi vendéget maga mellett tudva sértve érezte a büszkeségét, bosszankodott. Meg volt győződve arról, hogy Damien szántszándékkal várakoztatja, kétségbeejtő tétlenségével, ostobaságból vagy bosszúból egyszerűen bolondot csinál belőle.
— Tűnj már el!… Húzz a fenébe! — kiáltotta Nielle királynői határozottsággal, és villámcsapásszerűen száműzte azt, akit már úgyis kitaszított. — Az ablaktáblák hevesen csapódtak be érthető, féktelen felháborodása fölött, amelyet szerettei is nehezen tudtak csillapítani. A földszinten a sértettség alig hallható könnyekkel mentegetőzött.
— Hát ezekkel meg mi van?… — Damien?! — Elment! — A francba, micsoda unalmas alak lett, amióta nem szív velünk füvet! — morogta Bruce, aki továbbra is izgatottan követte a filmet, majd újra belemerült.
Damien?… — A szürke folyosón ment át a makacs akaratú nő felé, hogy bocsánatot kérjen, és a lábánál nyögdécseljen. Múzsájának durva és ironikus haragja visszakapcsolta őt a valósághoz.
A mindenfelől felé lopakodó rosszindulatú árnyékok nem érhették el. Megállíthatatlanul haladt előre, csak a viszontlátás örömét érezte: „Kimondhatatlan boldogság. Isteni gyönyör. Fenséges öröm. Paradicsomi béke — végre az enyém!” Az udvar tágasan, szabadon nyílt meg előtte: „Itt vagyok, Hard Headed Woman, minden múzsám múzsája, tündéri ihlet, áldott erő. Gyengéd emberi lény.” Léptei Nielle nyomát simogatták: útját, amikor hazatért, és amikor menekült. Minden lépése egy soha át nem élt mámor előérzetét hangsúlyozta: „Igen, barátod leszek. Igen, bizalmasod leszek. Igen, ha tudod és akarod, szeretőd, férjed, a méhedben növekvő gyermek apja leszek.”
Az álmodozó egy pillanatnyi téridőre kilép e költészetből, hogy számba vegye előnyeit és hátrányait.
— Ha kitágítanám ezt az időbeli űrt, talán erőt nyernék sebeim begyógyításához; feláldozhatnám a bennem raboskodó nem-lényt a visszatért, élő nő javára. Megérzésből kell-e kitalálnom vagy feltárnom a szavakat?… Érezni fogom, hogyan válasszam meg azokat a mondatokat, amelyekkel közös érzékenységünk segítségével elbűvölhetem múzsámat.
Visszafordulni! Elkergetni! Megragadni! — „NEM! Nem mész oda!” — süvöltötték a sötétségből utolérő gonosz kísértetei, fájdalmainak és rohamainak szellemei. A lépcső mintha elcsavarodott volna, és megtagadta tőle az utat. Lábai megrekedtek, mintha gyorsan kötő cement ejtette volna őket foglyul. Képtelen volt felmenni a fokokon. Damien fuldoklott, és hirtelen összeroppant a kétségek súlya alatt.
— … És ha csak gúnyolódni akarna rajtam, ha munkája közben engem használna szórakozásnak? Micsoda balek lennék! — Hátrálni, mielőtt nevetségessé válok! — Nem bírnám ki újra azt a maró nevetést. Hogyan reagálnék?… Megkockáztathatok egy újabb összeomlást, vergődve rettegésbe taszítva Nielle-t és a benne élő ártatlan életet? — Ha most elmegyek, azt fogja mondani rólam: „Rendíthetetlen!” És később beismeri majd ezt az erényemet, amelyet elnyelt a gyűlölete!
Hangtalanul, álmok nélkül indult haza, hogy megpróbálja eltépni az új láncot, amely belülről megkötözte, és kitombolja magát zongoráján, lezárt billentyűzetén, amelyről azt kívánta, bárcsak ne szólalhatna meg több új érzés.
***
Az álomkóros már közeledik a semmitől való búcsújához. Ám csak néhány késlekedő jelenet után ölthet nyelvet neki. Egyetlen kívánsága van: akadálytalanul szárnyaló képzeletbe bepillantani. Az örök álmodozó sosem válik hajthatatlanul földhözragadt emberré. Tudja ezt. Még néhány emléket ki kell fosztania, de ezek már nem végeznek vele. Az utolsó kanyar következik. Gongszó jelzi a végső hajrát.
Bichoune csak két héttel a barátnőjével tett váratlan kiruccanás után kereste fel újra Damiént… Mindketten szívesen őrizték saját vétküket; egyikük sem tudakolta, mivel szórakozott a másik az ezután következő érdektelen napokban és hónapokban.
Damien csak tengődött, hagyta, hogy ábrándjai átszeljék sivataggá vált szívét, amelyet egyetlen oázis hűsített. Ott álomvizet ivott a képzelgései datolyapálmáinak árnyékában. E menedék szélén növő fénybúza számára rendszerint ártalmas, láthatatlan növény sarjadt egy tiszta forrás mellett. Képzeletében Damien ártalmatlannak látta ezt a „Lychnis githago” nevű növényt, bíborszín virágaival és saját mérgüktől izzó magvaival, amelyet közönségesen „nielle”-nek neveznek. Lelkében, minden keserűségtől és ártó szándéktól mentesen — sőt azon kívül is — hipnotikus illatot árasztott, amely bebalzsamozta mindennapjait.
Másik növény, másik vágy. Fagyöngylevelekkel a kezében Bichoune-hoz ment karácsony éjszakájára, hogy ismét elrendezze a kis ökröt és a nagy szamarat a betlehemi jászol körül. A szalmán kínált képzelgések mégsem vonták el gondolatait Lysianne-ról, és azt is megértette, hogy Mylène, aki vendégül látta, ugyanúgy megérdemli a maga boldogságát.
Mint a hegyek angyala, nagyobb erővel és varázslattal fújt álombeli trombitájába, remélve, hogy jókívánságai elhallatszanak a legszerencsétlenebbek szívéig: a szegényekhez, a betegekhez, az elesettekhez és a magányosokhoz. Azokhoz is, akik fütyültek rá — például a vendégséget tartó Brouillette családhoz, vagy a műhely új bérlőjéhez, akit különben nem is ismert —, és azokhoz is, akik elárulták vagy gyűlölték: e győztesekhez, Lou-hoz, Carloshoz, Jonathanhoz és Miához.
Jókívánságokat küldött mindazoknak az idegeneknek is, akik részesültek Nielle érzéki bőkezűségéből. Azoknak, akik a nő világába való belépéshez… bátran áthaladtak azon az alagúton. Mintha különös barátságokhoz vezető tárt kapu lett volna, az utcáról nézett folyosó olyan festményre emlékeztetett, amely mindig ugyanazt a sivár tájat ábrázolja: öreg, szürke, toldozott-foldozott fészereket, amelyek fölött a szomszédos telkeken növő fiatal fák koronái emelkedtek, évszakról évszakra változva.
Ebben a képkeretben, amelynek vásznát a hó egyszínűvé változtatta, hirtelen magas alak tűnt fel: Nielle. Váratlanul megtorpant, újszülöttjét a mellkasához szorította, hogy megóvja az álmodozó lehetséges reakcióitól. Félt ettől a dühöt hordozó állattól.
Damien engedékenyen, mohón és gyengéden folytatta útját, és örökre emlékezetébe véste a két lényt.
— Nielle, szeretlek! Szeretem ezt a gyermeket is, akit sohasem engedsz majd megismernem. — Ne félj semmitől. Nem foglak bántani benneteket, és életem hátralévő részében nem közelítek hozzátok. — Minden jót kívánok!… Tiszteletem, szerelmeim, királynőm, múzsám!
Az álomkóros harmatfriss könnyel idézi fel ezt a távoli, utolsó találkozást, amely előrevetítette a Nielle viszontlátása nélkül eltelt, végtelennek tűnő, máig tartó üres időszakot. Valójában számára ez még mindig a legzavarosabb hiány, a nulla semmit érő értékével. — Képzelgéseiben és álmaiban újra meg újra önnön képzeletének szigetén élt, ahol fájdalmát és bánatát nagyította fel. Egyetlen ellenszerével még nemesebbnek is érezhette magát: szerelmeskedett saját magányával.
***
Damien a következő évben szakított Bichoune-nal. Az ellenkező nő ezután fáradhatatlanul zaklatta. Megvolt rá az oka: hogy egy találékony, alacsony férfi, egy zsebméretű értelmiségi és művész hagyja el, az csorbította végzet asszonyaként őrzött ragyogását, és rontotta tekintélyét androgün barátnői szemében.
Ha nincs ott az anyja, akit a családfő kemoterápiás kezelése idején befogadott magához; ha a két nő nem vív egymással ádáz összecsapást — valóságos koscsatát! —, Damien még mindig hagyta volna, hogy tovább poshadjon felszarvazott férfiként. E nélkül a gyáva ember máig azon tűnődne, van-e benne bátorság, és észre sem vette volna, hogy múzsájához vezető utolsó tájékozódási pontja hamarosan eltűnik a környékről.
Mia, Nielle egyetlen nővére, akit ismert, képzeletében szögmérőre emlékeztette, valahányszor kihasználhatta feltűnő magatartását, és gyönyörködhetett bájaiban, szinte elalélva tőlük. Mintha meghittséget rabolna, magáévá tette Mia múzsájával közös vonásait, egészen addig, hogy álmait is megnyalta utánuk. A nirvánát is elérte, amikor elítélt tekintetével megcsókolta e csinos nőstény ördög fenekét. Mia pedig hamarosan másik pokolba költözik.
Mia azonban nem költözött el anélkül, hogy postájából még egy utolsó életjelet ne szedett volna össze. Damien levelét, amelyben megpróbálta értelmezni az ellene szőtt fondorlatok indítékait, és egyúttal kifejezte zavarodottságát, valamint helyeslését a Nielle érdekében tett lázadó és védelmező lépések miatt. Még a legsúlyosabb eltévelyedésekről is élénk részleteket mellékelt, biztosra véve, hogy meglepi vele. — Végül szinte ünnepélyes ismétléssel írta alá a búcsúját: Nielle iránti szerelmével.
A vallomást akár ráadásként is megismételhette volna, ha egy rövid kazettát is csatol hozzá, amelyen az ihlető hallgatót egy felkavaró „Ba. Ba. Bi. Bo. Bi.” ejtette volna bűvöletbe — énekhang nélkül, zongorán.
***
Hirtelen széllökés nyitja ki a hátsó ajtót. Mintha egy széllé változott bíró feltörné a lepecsételt borítékot, és kihirdetné a hosszú tanácskozás eredményét: „… és a győztes…?… A kis álmodozó! Damien úr, az egykori álomkóros még túl gyenge ahhoz, hogy mozogjon, ezért majd később veszi át a díját.”
Az önmaga visszahódításáért folytatott küzdelem győzelemmel zárult. Mindenre újra emlékezett, szinte mindent újra átélt, anélkül hogy kiégette volna az agyát vagy elővette volna a már megtöltött revolvert, amelyet törülközőbe csomagolva hordozott abban a régi bőröndben, az újság és a fénykép mellett… arra az esetre, ha keserves kudarcot vallana.
Fölösleges! Damien, a meggyógyult kis álmodozó ismét az életre ébred. Rémült álomvilága máris megnyugszik. Gyors gyógyulás?… Végleges? Sejti, hogy igen. Megérzi lelke szabadságát, szívében az eufóriát. Önmaga kutatása révén kiszabadult egy megfoghatatlan múzsa rabságából. De ennél is több történt! Soha többé nem törnek elő öngyilkossági gondolatai a végzet hitétől elsötétült nyarakból, amikor első sírásait idézte fel. — Vége! Véget értek azok a júliusi és augusztusi hetek, azok a számtalan Damoklész-karddal fedett időfolyosók, amelyeket nosztalgiája övezeteinek nevezett. — Eltűntek! Az önmaga elleni lázadás pillanatai is, amikor azért vádolta magát, hogy elhagyta azt a helyet, ahol valaha Nielle léptei alatt tengődött. Hiszen akkor nem volt-e közelebb hozzá?
Önmagát sajnálta, amiért oly kevés volt benne a „Damien-ség”. Gyötörte a beteljesületlen lehetőség, az az ötven lépés, amelyet sohasem tett meg. Az első kísérlet, amely felvezette volna a harmadik emeletre a szorongás tizenhárom csapdás lépcsőfokán át; az a végtelennek tűnő távolság, amelyet akár meztelenül és térden, virággal a kezében is áthidalhatott volna.
Helyreigazult tudatával búcsút mondott a benne élő nagyzási hóbortos álmodozónak és őrült szerelmesnek, s egy utolsó türelmetlen ellenállással szembeszállt múzsájához szoktatott tudatalattijával.
— Nielle, bárhol légy is, hallj engem!… A felejtés?… Nem ismerem! De most, hogy újra végigéltem emlékeimet, ezentúl csak porból fakadó könnyeket fogok hullatni; az engem fenyegető öngyilkosság pedig saját bajában semmisült meg, akár egy kamikazepilóta, aki a pilótafülkében harakirit követ el.
Megpróbáltam elrabolni az időt, amikor két pikoszekundum közé, egy álomba altattam. Szörnyűség! Kiderült, hogy nálam is álmatlanabb. Feltártam a kettőnket elválasztó teret, megkíséreltem megváltoztatni a rugalmasságát. Túlságosan ellenállónak bizonyult: a távolság, ahelyett hogy elszakadt volna, örökre eltávolított bennünket egymástól. Oly nagy volt az akaratom, és oly csekély a hatalmam.
Annyira vágytalak, kísértetmúzsám, hogy ektoplazmád megfojtotta a lelkemet. Ha visszautasításodat úgy próbáltam megédesíteni, hogy önkielégítés közben a fényképedbe kapaszkodtam, azzal csak az időt húzhattam. Túl sokáig?
Meghalni gyakran annyit jelent, hogy úgy fejezzük be az életünket, ahogyan küzdöttünk vagy védekeztünk. A halál az utolsó és legbátrabb életlecke, amelyet másoknak adhatunk: azoknak is, akik hiányolni fognak, és azoknak is, akiket az őrületbe kergetünk. Ezért a sír éjszakáját úgy fogom várni, ahogy téged vártalak: beletörődéssel. Amikor eljön, elfogadom a szabadítását. Ő, tudom, egyszer eljön, hogy szeressen engem.
Gyenge madárfiókák csipognak a rémülettől rémálmaikban. Ösztönösen félnek, mert tudják, hogy ébredés után kilökik őket a fészekből. — Vagy repülnek, vagy elpusztulnak.
Damien épségben átkelt sötétségén, s most levághatja fölöslegessé és terhessé vált szárnyait, hogy új látóhatárokat fedezzen fel. De kimerült és sápadt, miután kitisztította és megtisztította elméjét, majd emlékezetét is; zsibbadást érez, mellkasa mintha összeszorulna. Mindezek ellenére friss levegőre van szüksége — neki, az újjászületett embernek.