„Vajon mindannyian úgy halunk meg, hogy valamit elfelejtünk?” – hallotta Henri Toutrec a saját gondolatát, miközben egy alatta elhúzó vadkacsacsapatot nézett. „Talán annak a jele ez, hogy az életben néha egyetlen szárnycsapásra vedlünk át?”
Még magasabbra szállt. A nimbostratusfelhők magasságában egyszerre megszakadt a hosszan elnyúló mozgás, amely az égbolt felé vitte. Fölösleges megjegyzéseinek utolsó utazásával együtt vége szakadt.
Ekkor különös, ismeretlen világ tárult elé.
— Kellemes örökkévalóságot, barátom! Tudja a jelszót? – hadarta egy angyal, aki félhold alakú szemüvege mögül vizsgálgatta.
Az égi lénynek olvasóarca volt (talán éppen az öné). Bő, fehér, lábszárközépig érő tógában állt egy csokoládéfagylaltból készült olvasóállvány előtt. A szárnyas őr mögött lenyűgöző, nagyvárosi közkönyvtárra emlékeztető látvány terült el. A polcokon kristályborítójú könyvek sorakoztak, üveglapjaik olyan hajlékonyak voltak, mintha vízből vagy valamilyen zseléből készültek volna. A mindenféle méretű kötetek a rájuk vetett pillantások szerint nyíltak ki és csukódtak be. Fölöttük lebegő ventilátorok forogtak, hópelyhekből álló lapátjaik olykor apró szivárványokat szórtak szét.
— Tessék?… Most, hogy már a halálon is átestem, még jelszóval kell átjutnom? – felelte Henri, aki ebben a pillanatban tudatosabb volt, mint egész életében bármikor. Közben megcsípte az ujját, hogy megbizonyosodjon róla: valóban meghalt. Jó mulatságnak találta, hogy a csípés egyáltalán nem fáj.
— Gyerünk, siessen! Nincs egész örökkévalóságom erre! Eltévedt lelkeket fogadni, akik abakuszt hordanak a nyakukban! Hát hogy néz maga ki! – jelentette ki az angyal, miközben unott arccal néhány nagy becsben tartott szent könyv egymásnak ellentmondó változatait lapozgatta.
Egy vékony szivárványcsík finoman végigsiklott makulátlan szárnyain. Az angyal, mintha megbánta volna szokatlan nyerseségét, igyekezett érthetőbben és tapintatosabban fogalmazni. Áhítatos udvariassággal.
— Igen tisztelt uram, szerény megtiszteltetés számunkra, hogy bemutatkozhatunk. Jelen pillanatban fenséges nevünk Krumplihéjak – jelentette ki az angyal öblös hangon, végül méltóságteljes hanglejtéssel.
— Micsoda ostoba név! – vágta rá bátran Henri.
— Osztjuk a véleményét. Csakhogy nem tehetünk ellene semmit. Itt mindent újrahasznosítunk! A tárgyakat, a nyelveket, a neveket, még a pöszítést is. Az emberek és más értelmes lények pazarlásának árát fizetjük meg. De nem aggaszt a dolog. Az Angyalok Rendje bármikor engedélyezi számunkra a személyazonosság megváltoztatását.
— Nagyszerű! Én is szeretek új stílusokat felvenni. De ha megváltoztatják a nevüket, honnan tudják, hogy egy másik angyal nem ugyanazt a címkét választotta?
— Ha ez megtörténik, viszketni kezd az orrunk, és amint figyelmeztet bennünket ez a jelenség, nyomban nevet változtatunk. Ennyi az egész! Ismét kérdem: tudja a jelszót?
— Valami támpontot nem adhatna?… Esetleg az előzményeket? – kérdezte vissza a derék férfi.
— Ha a jelszóról bármit elárulnánk, kiélesedne a megérzése és a következtetőképessége. Ki tudja, nem vernének-e a fenséges körmünkre? – felelte Krumplihéjak, és gyengéden ráfújt a könyvtár egyik polcára.
Egy értékes kis könyvecske lágy cikkcakkban Krumplihéjakhoz lebegett, ő pedig egyetlen finom érintéssel a kívánt oldalra nyitotta.
— De bizonyos dolgokat ellenőriznünk kell…
Aztán az angyal olvasni kezdett…
— A jelszót az Arkangyalok Rendje dolgozta ki és szavazta meg a híres Patouchalapomme-ügy után. Egy alvajáró angyalról volt szó, aki öntudatlan bolyongása közben a pokolban kötött ki. Szerencsére ugyanabban az álmos állapotban visszatalált, és hazatért. Ez a védelem az olyan ravasz, nemkívánatos látogatókat is hivatott távol tartani, mint ön, akik esetleg fortéllyal próbálnának bejutni békés birodalmunkba. Ha azonban ön is közéjük tartozik, a neve szerepel ennek a füzetnek a végén…
Finoman megérintette a könyv borítóját, hogy a nyilvántartás részéhez jusson. A lap üres volt. Semmi sem állt rajta.
Krumplihéjak zavarában elkékült.
— Üres! Egyetlen név sincs rajta! Sem az öné, sem valamelyik álneve! Senkié! Nem természetes, hogy ön itt áll előttünk.
Krumplihéjak idegesen törte a fejét.
— Nem volt esetleg valami aprócska, tisztességtelen szándéka, hogy megtévesszen bennünket? Itt áll előttünk, nem szerepel a furfangosok között, és a választ sem tudja.
— Ha ilyen nehezen találják meg a nevemet a repkedő könyveikben, bizonyára Tourabalais plébános átka miatt van. Vagy talán a madárraj térítette el a lelkemet. Mondja csak… akik ide érkeznek, honnan tudják a helyes választ? – szólt közbe Henri minden hátsó szándék és ravaszkodás nélkül.
Az őr zavarában kékre váltott. Elpirulni nem tudott, mert az angyaloknál minden érzelmet a kék szín árul el. Krumplihéjak nyugodtan lélegzett, és azon töprengett, hogyan leplezhetné le az esetleges csel gyenge pontjait. „Eláruljam neki, hogy a jelszó: »Hou doudla dildli«?” – gondolta, miközben angyali idegsejtjeit a gyermeteg kulccsal ringatta.
— Kezd kissé unalmassá válni, pedig szívesen elnyújtanám itt az örökkévalóságot. Nem kímélhetne meg attól, hogy nyárson sült pecsenyeként végezzem az ördög asztalán? – morogta Henri, megtörve a mennyei levegőt lehűtő csendet.
Az angyal nevetése.
Henri észrevette, hogy az angyal sosem néz a szemébe, hanem beszéd közben kitartóan a homlokát bámulja.
— Egyáltalán megvannak még a szemeim? – kiáltotta Henri, és ideges kezével végigtapogatta mindkét szemüregét.
— Ha! Ha! Ha! Hi! Hi! – kacagott fel az angyal.
Ez volt az angyal második nevetése; továbbra is résen állt, sőt kissé feszültnek látszott. Még mindig a műkedvelő szobrász homlokát bámulta. Nem volt szabad nevetnie, mert ha egy szeráf, arkangyal vagy más szolgálatban álló őr háromszor nevet, különös átalakulás következik be. Lótuszvirággá változik, és végeérhetetlen órákon át elmélkedik apró munkaköre komolyságáról. Ezért gondosan számon tartotta előző két nevetését.
— De hát…! Mi van a homlokommal?… Ha valakihez beszélek, szeretem, ha egyenesen a szemembe néz!… – kiáltotta Henri fennhangon, feltűnő tapintatlansággal.
Toutrec szinte gyermeki, erősen érzelmes kifakadása nevetésre ingerelte az angyalt, akinek azonban meg kellett tiltania magának a harmadik kacajt… Kötelességtudata megingott, de még nem tört meg: Krumplihéjak azonnal összeszedte magát.
— Ne aggódjon, uram, minden szerve megvan. Amikor egy lélek hozzánk szól, még ha a legtisztább is, mindig megvizsgáljuk a homlokát, hogy ellenőrizzük az épségét.
— A harmadik szem! Már értem… – vágott közbe Henri.
— Úgy bizony! Amíg hivatalosan be nem költözik a paradicsomba… a harmadik szeme látható marad. Nos! Figyelmesen vizsgáljuk ennek a szemnek a pupilláját. Ha kitágul, bizonyítékot kapunk arra, hogy az illető hazudik. Ha összeszűkül, akkor is megtéveszt bennünket – magyarázta szatirikus hangon az angyal.
— Ez képtelenség! Hogyan különböztetik meg az igazat a hamistól?
— Az igazságot a harmadik szemhéj szabályos pislogásából ismerjük fel.
— És ha én, Henri Toutrec, azt mondom önnek, hogy nem pislogok, mert kontaktlencsét viselek a harmadik szememen?!
— Egyáltalán nem hunyorított. A pupillája viszont kitágult, amikor kimondta a „pislogok” szót, és azonnal összeszűkült a „kontaktlencsét viselek” kifejezésre. Ráadásul álnevet használ.
Henri gyanakodva tapogatta meg a fejét, mert biztos akart lenni benne, hogy jól hallott: egy képzeletbeli harmadik fület keresett.
Megzavarodott. Egy csapásra elnémult.
— Egyelőre feledkezzünk meg a jelszóról, Toutrec úr. Mi a valódi neve? Öhm… úgy értem, a kettős, sőt akár a sokszoros személyazonossága – erősködött az angyal, és miközben folytatta a kihallgatást, szárnycsapásokkal próbálta elűzni a Henri által keltett hőhullámokat. A hópehelylapátos ventilátorok már nem bizonyultak elegendőnek.
— Elfelejtettem! – énekelte Henri, mintha valami csínyre készülne.
— Aha! Az emlékezetkiesése színlelt, mert a pupillája…
Krumplihéjak nem fejezhette be.
— Ha a valódi nevemre kíváncsi, csak fújjon rá a könyveire. Majd megmondják – vágta oda Henri.
— A nevét! – kiáltott az angyal, egyik karjával a pokol felé mutatva.
A parancsoló mozdulattól Henri olyan képet vágott, mint egy kisgyerek, aki a nadrágjába pisilt. Attól tartva, hogy még jobban megsérti az angyalt, gyorsan, de észrevétlenül ellenőrizte, valóban száraz maradt-e. Aztán kibökte kereszt- és vezetéknevét.
— Írói Álnév – felelte Joujou City polgármestere.
— Tessék? – kérdezte az angyal, ismétlést várva.
— Írói Álnév! A keresztnevem mindig is Írói volt, a családnevem pedig Álnév. Egészen addig, amíg nevet nem változtattam. Nem is olyan csúnya név, ahogy a Földön mondják.
Az angyal szemmel láthatóan visszafojtotta a nevetését, mert nevetnie tilos volt.
— Ezt mulatságosnak találja? Ha engem Krumplihéjaknak kereszteltek volna, biztosan nem vihognék ennyit. Sőt… sőt… rosszul érezném magam a krumplihéjamban. Úgy bizony! És… kérem, még egy utolsó kívánság, mielőtt égett szagot kezdenék érezni: szólítson Henrinek, mert ezzel a keresztnévvel haltam meg.
— Bocsásson meg nekünk, Írói Álnév úr, és valamennyi többi álnevének is. Kieresztettük a feszültségünket. Kollégáimmal annyit gúnyolódunk egymás nevén, hogy az önén mulatni egészen természetes, ellenállhatatlan kísértés volt. Mostantól azonban erőt kell vennünk magunkon, hogy ne nevessük szét a lépünket. Egy mennyei szabály ugyanis kimondja: „A fogadószolgálatot ellátó angyal szolgálat közben soha nem nevethet kettőnél többször.”
— Miért? Hiszen a nevetés egészséges! És a szentségnek is jót tesz?… – szólt közbe Henri, aki már pontosan felismerte beszélgetőtársa gyenge pontját.
Rövid szünet következett. Mintha alaposabban szemügyre akarnák venni egymást.
— Az igazat megvallva, fogalmunk sincs, mi késztette a hivatalnokangyalokat ennek az etikai szabályzatnak a megírására. Elismerjük, hogy enyhén szólva különös, és ostoba módon még el is árultuk önnek.
— A Földön sincs másként. Micsoda bürokrácia!
— Ha már vallomást teszünk, Henri Írói Álnév Toutrec úr, mi szolgálatunk teljesítése közben még soha nem mozgattuk meg a járomizmainkat. Igazából csak frissen szolgálatba állt utánpótlás vagyunk. Az utolsó pillanatban, szárnycsapva kellett helyettesítenünk az ügyeletes arkangyalt, aki különleges eltávozást kapott az angyali fluidum vizsgálatára. Nos! A jelentésemben az is szerepelni fog, hogy ez a jelentéktelen „Írói Álnév” tréfa kissé megcsiklandozta a nyelvcsapomat. De harmadszor nem nevettem.
Krumplihéjak összeszedte magát, és ismét komollyá, szinte szigorúvá vált. Olyan volt, mint egy színész egy gyászos tragédiában. Igyekezett visszaemlékezni valamire.
— Elfelejtettünk egy apró részletet. Ellenőriznünk kell az életútját, mielőtt a pokolba küldenénk. Kötelességünk lehetőséget adni önnek, hogy elmesélje az életét: mintha az elítéltnek megengednék az utolsó cigarettát. Tegyen úgy, mintha utoljára járna a pszichológusánál.
Henri megjegyezte…
— A Földön két oka lehet annak, ha valaki utolsó beszélgetésre megy a pszichológusához. Vagy elfogyott a pénze, vagy a pszichológus két időpont között belépett egy szektába. Most elmesélem az életemet, anélkül hogy kiönteném önnek a lelkemet, vagy egy fillért is kifizetnék. Hová feküdhetek le?
— Kíméljen meg a bohóckodásától! Nem vagyunk hajlandók nevetni. Pfff…! Annál is inkább, mert jól ismerjük a szabály megszegésének következményeit. Mire vár még, Álnév úr? – csattant fel az angyal.
(Mivel az olvasók és az elbeszélő időérzékelése eltér az angyalokétól és az örökkévalóság egyéb lakóinak időérzékelésétől, a következő összefoglalás elengedhetetlen.)
Henri tehát február huszonkilencedikén született. Mindennapos eset. Alkoholbeteg szülei mindketten Alzheimer-kórban szenvedtek. Újabb mindennapos eset. Név báró és báróné egy régi árvaházban felejtették, miután saját örökbefogadásukat elutasították. Henri akkor négyéves volt, és éppen az első születésnapját ünnepelte…
Az árvaház vezetősége éveken át igyekezett nevelőotthont találni neki. Beteges félénksége ellenére Henri hatásos bohóckodásokkal kerülte el, hogy bárki kiválassza. A leendő nevelőszülők előtt „apának” szólította az igazgatót, de csak miután előzőleg bevett egy jó erős hashajtót, amelyet az intézmény gyógyszertárából lopott. Ügyesen elérte, hogy egy időre megfeledkezzenek róla… Ő viszont nem feledkezett meg Marilynről. Egy napon, amikor az árvaház összes gyermekét lefényképezték egy hitelkérelem alátámasztására, végre Henri is feltűnt valakinek. Furcsállották, hogy húszéves létére pelenkát hord. Pedig csak a fiatalabb árvák közé akart beolvadni. Aznap éjjel a párnája alá rejtett Marilyn-fénykép itta fel sirámait…
Kitaszítottnak érezte magát, ezért kis batyujával a kezében, mint Charlot, zsebében a megtakarított pénzével megszökött.
Többnapi gyaloglás után egy hatalmas homokdűnéhez érkezett. Ott egy öregember játszadozott egy kis lapáttal: csodálatos homokvárakat épített. Henri zsebkésével egy száraz ágból apró játék-katapultot faragott neki. Azonnal összebarátkoztak.
Az öregember, egy örökös nélküli milliárdos, egész városokat épített a nagy homokbuckán! Újabb játékot kért Henritől, aztán egy harmadikat.
Öreg barátja halálakor Henri részvényeket, befektetéseket, ingatlanokat, és mindenekelőtt az öregember lapátját örökölte. Aztán játékgyárat alapított.
A folytatást már ismerik…
Elbeszélése végén Henri eltökélten hátat fordított az angyalnak, és így szólt:
— Merre van a pokol? Balra? Jobbra? Lefelé?… Még egy vasvilla árnyékát sem látom.