Krumplihéjak minden erejével igyekezett visszatartani a nevetését, s fapofával fordult Henrihoz…
— Mielőtt megmutatnánk önnek végső otthonát, fel kell tennünk egy kérdést, amely már szinte éget bennünket… Miért éppen ez a személy, Marilyn Monroe?
— Ő a teremtmények legcsodálatosabbika. Természetesen ön után! — dalolta Henri, mintha ízes olaszsággal magasztalná bálványa erényeit és kiválóságát. — Ő volt az a fuvallat, amelyet soha nem éreztem, mégis annyira vártam — sóhajtotta végül, kivételes érzelmeket idézve fel, márpedig egy kárhozatra ítélt ember számára, aki két lépésre áll az Édentől, de csak egyre a pokoltól, ez igazán rendkívüli.
— Nem ismeretlen előttünk a létezése, Toutrec úr — mondta az angyal, miközben a szárnyát a pulpitushoz dörzsölte, mintha vakarózna. Majd hozzátette: — Tudja, miriádnyi lélek létezik. De vajon ő befolyásolta az ön életének alakulását?
Krumplihéjak röviden elgondolkodott, közben egyenesen Henri Toutrec mindkét szemébe nézett.
— Megesik rajtunk a szívünk. Nos, teszünk önnel egy kivételt. Megnézzük, vajon a hölgy a paradicsomban sétálgat-e, vagy az ellenségnél, a lángok között…
Krumplihéjak kiválasztott egy kötetet egy különös enciklopédiából, „A félholdak enciklopédiájából”. Fenséges mozdulatok és érthetetlen szavak kíséretében egy óriási fát varázsolt elő belőle, tízmillió levéllel, rajtuk kristályos írásjelekkel.
Nyugodtan vizsgálni kezdte egyenként a feliratokat, amelyeket senki sem tudott megfejteni — az angyalokat kivéve.
— Minden jel lényegében azoknak a nyughatatlan lelkeknek a jellemrajzát rejti, akik hiányos félholdak. Az összepárosított lelkek esetében pedig gazdagabbá vált félholdakról beszélhetünk.
Az őrangyal, noha még újoncnak számított a paradicsom bejáratánál — amelynek kapuja egyébként sehol sem látszott —, meglehetősen ügyesen boldogult.
Krumplihéjak gyorsan próbált olvasni a levelek erezetéből, akár egy tenyérjós, aki a tenyér vonalain siklik. Csak a ventilátorok okozta rendetlenség zavarta kissé.
— … Lássuk, melyik levélnyélhez csatolták ezt az aktát. Marilyn Tremblay, Marilyn Hilnefopa, Marilyn Smith…, Marilyn Wong… Végre! Megvan! Norma Jean, ismertebb nevén Marilyn Monroe. Los Angelesben született, 1926. június elsején. 1962-ben lépett be a paradicsomba. Az azonosítószámától megkímélem: hetekig tartana felolvasni.
Az őrangyal tágra nyitotta a szemét, mintha így jobban látna.
— Toutrec úr!… Toutrec úr, ébredjen fel!
Henri nem szundított el. Akár egy gyermek, aki a dadájával bújócskázik, gondolatait a szemhéja mögé rejtette.
Mind a három.
— Hé, ébredjen már, maga szerencsés!
— Miért beszél a szerencsémről?
— Ő bizony félhold, és itt kóborol a paradicsomban. Önnek még van esélye bejutni. Marilyn nem teljes.
— Nem lehetne világosabb? Hiányzik valamelyik végtagja? — kérdezte Henri, akit majd szétvetettek az érzelmek.
— A helyzet megfoghatatlannak tűnhet. De a mellékletek szerint… Valóságos kínzás megoldani az ügyét. Az összes őrző angyal glóriája csalánkiütést kap tőle. Hogy ön jobban megértse, és egyúttal megkönnyítsük a saját dolgunkat, beléplántáljuk a dolgok ösztönös megértésének képességét.
Henri levette nyakából az abakuszt, abban a hitben, hogy megmenekült.
Az angyal ekkor ellenőrizte a pulzusát, mintha az isteni beleegyezést kutatná. Feje és szeme úgy mozgott, mintha láthatatlan méh röpködne körülötte. Tompa hangok és sokatmondó csendek jelezték megvilágosodása végét. Mozdulatlanná vált: véget ért a tiszta tudattalannal folytatott tanácskozás. Mielőtt Henri megjegyzést tehetett volna, vagy töprengeni kezdett volna a szándékain, az angyal jelentéktelennek látszó mozdulatot tett felé. Mintha varázserőt osztogatna egy pohár víz egyszerű kiürítésével.
— Ideiglenes megoldás. De hatékonyabb lesz, és mindenekelőtt igazságosabb. Mindenesetre mielőtt elindulna a lángok világába, visszavesszük ezt a kis csodát. Várjon itt, Toutrec úr. Pár pillanatra magára hagyjuk!
— Nem sietek. Különben is, hová bújhatnék most? Egyelőre nem vonz az utazás a forró égövre… sem első osztályon, sem különjáraton — sóhajtotta Henri, aki kezdte belátni, hogy talán nem az a sors vár rá, amelyben reménykedett.
Az angyal színpadias érzékkel, kecsesen felemelkedett a könyvtár legfelső polcához. Tisztelettel magához vett egy hatalmas könyvet, amelyből fehér fény áradt. Szünet következett, akár egy ima. Aztán meglepő módon teljes erejéből a feje fölé hajította, afelé, amit idelent… égnek neveznénk. A világ minden pompáját felvonultató, fenséges átváltozás következett. A könyvből két hatalmas, fénylő kapuszárny lett, amelyek lassan ereszkedtek le melléjük.
Fölöttük aranybetűs felirat függött. Angyali nyelven írt figyelmeztetés állt rajta: „Minat Gudgit Areoul”, ami annyit tesz: „Ide nem léphet be akárki!” Henri alig két lépésnyire látta maga előtt… a paradicsom kapuját.
Az angyal áhítatosan meghajolt. A kapuk lassan kitárultak. Egyik kezével kört rajzolva keresztet vetett, anélkül hogy megcsiklandozta volna magát; átláthatatlan felhő őrizte az elrejtendő titkokat. Aztán átlépte a küszöböt, s szinte azonnal visszatért. Henri az egészből semmit sem látott…
Henri a könyvek felé fütyörészett, hátha röpködni kezdenek. Rövid várakozások.
Végül Marilyn lépett át a kapun, olyan óvatosan, mint aki minden lépésével felfedez valamit, és finoman még szélesebbre tárta. Mozdulatához lágy, lassú zene társult, Erik Satie Gymnopédiáira emlékeztető dallamokkal. Nem sietett vissza a túloldalra; maga mögé húzta a kapukat, majd újra kinyitotta őket. Valójában kedvére zenélt velük, akár egy DJ a lemezjátszóin.
Henri átszellemült, elnémult, boldog és bárgyú tekintettel végre megpillantotta a felé közeledő Marilynt.
Mezítláb volt, és fehér tógát viselt, mert éppen ezt akarta. Ha úgy tartotta volna kedve, egészen meztelen is lehetett volna. Akár skót szoknyát is hordhatott volna. A kiválasztottak öltözéke hangulatuk szerint teremtődött meg. Henri fejében azonban felvillant egy kép: Marilynt kissé kigombolt, piros kockás ingben, lábszárközépig felhajtott farmerben, rövid, piros pöttyös zokniban és makulátlan fehér vászoncipőben látta.
Álmodozásában észre sem vette a nyugtalan pillantást, amelyet Marilyn rávetett, miközben kecses mozdulattal lesöpörte magáról a körötte szertefoszló felhőt.
— Fantasztikus! — hadarta Henri, szó szerint lebegve a boldogságtól.
Lebegni tanulása nem tartott soká. Henri hamar két lábra esett, amikor Marilyn az angyalhoz fordult.
Angyali nyelven beszélt — ennyi idő alatt már megtanulta —, és igyekezett minél titkosabbá tenni a társalgást. Meg volt győződve róla, hogy Henri egy szót sem ért, ezért minden zavar és tartózkodás nélkül közölte az angyallal mélységes csalódottságát a szerinte teljesen fölösleges zaklatás miatt.
— Nurrium birdiall ariseff! Vumi pohiur… — magyarázta hosszan Krumplihéjaknak.
Henri grimaszaival, duzzogásával, ideges pislogásával és szomorú tekintetével rosszul viselte ezt a rendszerint érthetetlen, képtelenül hangzó nyelvet.
Krumplihéjak nem várta meg a végét, félbeszakította Marilynt, és hozzá fordult.
— Tökéletesítettük az érintkezést: ebbe az emberbe beleoltottuk… a dolgok ösztönös megértését, következésképpen minden nyelv ismeretét. Mindent hall, elemez és megért, amit ki lehet mondani. A csoda azonban ideiglenes. Ha a megbeszélés véget ér, megvonjuk tőle ezt az adományt. Egyetlen szentnek, egyetlen léleknek, közülünk senkinek sincs joga ehhez a képességhez, még nekem sem. A tiszta tudattalan azért engedélyezi, mert önök problémás félholdak.
Marilyn elhallgatott. Rövid elmélkedések, hosszú sóhajok. Aztán újrakezdte, mit sem törődve hódolója kétségbeesett reakcióival.
— Ki ez a vészmadár, ez a balszerencsét hozó alak? Egy össze nem illő félhold. Ugyan már! — csattant fel Marilyn, már-már szemérmetlenül.
— Ne reagáljon így! Vegye észre, ő az „első” félhold, aki önt meglátva valóban lebegni kezdett, és ez bizonyítja eredetiségét. A jelölt száma hétmillió-tizenhárom. A hódolók rangsorának legutolsó helyén áll — mesélte az angyal, közben gondosan jegyzetelve egy újrahasznosított aurából készült noteszbe.
— Tessék? Már megint egy! És ön azt hiszi, hogy ő lenne… Hiszen épp most ráztam le a harmincharmadikat, még mielőtt befejezhette volna a dicsőítésemet! — mondta Marilyn, akit megszédített és megdöbbentett ez az őrületes, különös szám.
— Befejezte?… Hétmillió-tizenhárom?… Elég az összekacsintásból! Mit jelent ez a szám?… Egy lottónyereményt? Egy számlasorszámot? — vágta közbe Henri, akinek fenyegetővé váló aggodalma már szoros rokonságba került a paranoiával.
— Toutrec úr talán siet a találkozójára? — kérdezte Krumplihéjak közömbös arccal.
— Miféle találkozóra?… Ja!… Nem, nem, a mennyország várhat.
Krumplihéjak angyal elmosolyodott, majd megkérte a két szereplőt, hogy foglaljanak helyet az ott heverő kerubszárnyakon.
— Egyformák ezek a kis angyalkák, vedlenek, ahol csak kedvük tartja! — jegyezte meg Marilyn hanyagul.
— Monroe kisasszony, mivel most nem kell a lelkiállapotára összpontosítania, engedélyezem, hogy könyvet olvasson — tette hozzá Krumplihéjak, helyeslő pillantást vetve rá.
Az angyal magasba emelte mutatóujját, mintha tanító figyelmeztetést adna.
— Emlékeztetem: csak az első polcról vehet le könyvet! A többi tilos. Azokon humoros képregények vannak, amelyeket a szüneteinkben olvasunk.
Marilyn egy szó nélkül, rá sem nézve Henri Toutrecre, azonnal engedelmeskedett. De illetéktelenül fülelve minden elhangzó szót begyűjtött.
— Térjünk vissza báránykáinkhoz. Ön bizonyára nem tudja, mi az a… félhold; vagy talán „félhold úrnak” kellene neveznünk? — kérdezte Krumplihéjak összevont szemöldökkel.
— Egy ciklus közepe?… Egy sütemény?… Hogy milyen nemű a „félhold” szó?… Egy egész fele? — dobálta a válaszokat a kis szakállas, mintha már elvesztette volna a dolgok ösztönös megértését.
— Nyugalom! Nyugalom! Ez nem kvízműsor! Tudja meg, hogy itt a lelkek többsége kellemesen, párban tölti az egész örökkévalóságot. Minden pár rendelkezik egy „Lulummal”, egy apró, érzékelhetetlen gömbbel, amely szüntelenül ide-oda röppen és pattog közöttük. Így még akkor is kapcsolatban maradnak, ha végtelen távolság választja el őket. Őket nevezzük összhangban élő félholdaknak.
— Különös, hogy éppen a Lulum szót használja. Hiszen ez egyszerű szóösszetétel: a francia „lune”, vagyis hold, és „lumière”, vagyis fény szavak elejéből áll — tette hozzá Henri, akit új adománya még ösztönösebbé tett.
Krumplihéjak máris bánta, hogy Toutrec elnyerte ezt az isteni kiváltságot, a tudattalan ajándékát. De ha meghátrál, gyengeséget mutat a lehetséges kárhozott előtt. Ezért tüstént folytatta a magyarázatot.
— Ahogy sejtheti, a paradicsomban is vannak hiányos, magányos lelkek, elszigetelt félholdak. Némelyikük másik fele a pokolban él. Megszakadt szerelmek is okozhatják ezt az állapotot. Azok is ebbe a csoportba kerülnek, akik szerelem nélkül halnak meg, vagy lehetetlen szerelmet élnek át.
— És Marilyn melyik helyzetben volt, amikor meghalt? — kérdezte kíváncsian Henri.
Az angyal a szép szőke nőre pillantott, majd így szólt:
— Tájékoztatásul mondjuk el, hogy… az utolsó barátja jelenleg egy másik félholddal tölti a mézesheteit.
— Ez az új hold… most a paradicsomban kóborol? Kiről van szó?… — szavalta Henri, mint egy néma bohóc, akit szóbeli vizsgára kényszerítettek.
— Jobbnak látjuk elhallgatni az illető nevét. Tudunk diszkrétek lenni.
— Én is tudok hallgatni! Szám lakat alatt, lelkem bevarrva! — kiáltotta Henri, aki már bátran folytatta, nem tartva a harmadik szeme pislogásától. — Szóval én is félhold vagyok. Mindannyian azok vagyunk. Marilynnél van az a vándorló golyócska? Akkor én is pályázhatok arra, hogy Marilyn másik félholdja legyek…?
A benne élő üzletember, megfeledkezve arról, hogy az angyallal még nem rendezte az ügyeit, arcátlan ostobaságról tett tanúbizonyságot.
— Hé! Nagyon tetszik ez a társkereső iroda! Terveznek fiókot nyitni a pokolban is?
— Szegény maga! — mondta Marilyn lágy, finoman megremegő hangon, miközben óvatosan becsukott egy könyvet, amelyből gúnyosan nevető gyermekek hangja szállt ki.
— Szegény én?… Miért? — kiáltotta Henri.
— Úgy megfeketedik majd, mint egy óriáskohóban felejtett pecsenye.
— Szomorú vég egy olyan embernek, aki időközben vegetáriánus lett — felelte, lesütve a közelgő büntetéstől vöröslő szemét. Marilyn savanyú hangsúllyal egyenesen a szívébe véste e szavakat.
Az angyal lassan bólogatott. Olyan volt, mint azok az aprópénzgyűjtő kis szobrocskák, amelyek még a szélben is hajlonganak, vagy mint az autókban trónoló híres bobblehead-figurák. Se rosszallás, se helyeslés. Mintha két kísérleti alany viselkedését tanulmányozná. Ravaszul, feltűnés nélkül figyelt.
Henri hízelgő megjegyzésével némiképp tiszteletlen volt Krumplihéjak iránt, aki hirtelen szokatlanul rezzenéstelen arcot öltött.
— Úgy találom, hogy ezek a párkeresési erőfeszítések rendkívüli érzékenységről és elképzelhetetlen önzetlenségről tanúskodnak.
— Köszönjük! Egyébként, ha ön itt kezdené meg az örökkévalóságát, bemutatnánk a páromat, Guili-guilit.
— Guili-guilinek van neme? — kérdezte Henri, meglepődve, hogy Krumplihéjak nem nevet fel, amikor kimondja felesége nevét.
— Kételkedik benne, hogy nekünk is van?
— A Földön mindenki ezt mondja!…
— Igyekeztünk körültekintők és már-már betegesen diszkrétek maradni. De zárjuk le, jó? Monroe félholdjának bonyolultsága a… rajongói számában rejlik. A Rend előírja, hogy nélkülözhetetlen másik felét a hódolói közül válasszuk ki. Ön pedig, Henri úr, a lista legvégén áll.
— Tudom… hétmillió-tizenhárom! Az ördögbe!… Eleve vesztesként indulok. Mondja, biztos abban, hogy már most nem vagyok a pokolban?
— Majd én gondoskodom róla, hogy megtudja, milyen a pokol! — vágott közbe tapintatlanul Marilyn. — Komolyan azt hiszi, hogy ön lehetne az örök másik felem? Hogy mi volnánk a jin és a jang?… Olyan jelleme van, mint egy silány karikatúrának. Hogyan párosíthatnának össze engem egy ilyen kis cingárral? — érvelt Marilyn, attól félve, hogy a Lulum majd hozzáköti ezt a nyomorultat.
— Együtt érzünk önnel, Monroe kisasszony — jelentette ki az angyal, aki jót mulatott mindkettejük reakcióin, miközben pulzust mérve, táncoló fejjel újabb tanácskozást folytatott a tiszta tudattalannal.
Majd egy jelentést ismertető biztosításmatematikus hadarásával folytatta:
— Ez az alak valóban zavarba ejtő! De megkerülhetetlen igazsággal állunk szemben, Marilyn Norma Jean. A sok jelentkező lélek közül el kell utasítanunk a tájékozódásukat vesztett heteroszexuálisok jelentkezését, mert eltévedt Lulumok születnének belőlük. Egyébként ők… lejjebb vannak. A házas embereket is ki kell zárnunk, férfiakat és nőket egyaránt. Arról sem feledkezünk meg, hogy ön saját kezűleg kizárt néhány csapodár egyedülállót, akiket aztán rögtön egymással párosítottunk össze, köztük azt a harmincharmadikat is. Következésképpen: vége a számolásnak. Egyetlen jelölt maradt. Az utolsó. Toutrec úr.
— Egy apró részlet… És ha nem tetszik nekem? — kérdezte Marilyn.
— Egy további csekélységről is tájékoztatnunk kell, asszonyom… Minden dicsőség egyszer elhalványul. Lényegében milliónyi nő, egyik szebb, mint a másik, kezdi elhomályosítani az ön csillagát. Lassan kiszorítják önt, és az enyészet feledésörvényébe sodorják. Türelmesen kell majd várnia, míg egy újabb Toutrec beleszeret önbe.
Csakhogy különös módon nem hemzsegnek az égben — merészelte levonni a következtetést Krumplihéjak.
— Egyikük sem lehet nála ragyogóbb! — tette hozzá ügyesen Henri, teljes erővel és meggyőződéssel.
Néhány percre csend vette át az uralmat.
Henri ajkát egy kérdés égette, amelyet habozott kimondani:
— Elnézést… Valami zavar… Ha majd jó meleg lesz a lábam alatt… marad rá lehetőségem, hogy kissé lehűtsem… és feljárjak udvarolni neki?
— Értelmesnek tartjuk a felvetését. Ha végül elfogadja önt… akkor nem is kell feltennie ezt a kérdést. Távolról kell szeretniük egymást. Ő itt, ön odalent.
— És ha nem engem választ? — kérdezte sietve Henri.
— Mondjuk úgy, hogy akkor figyelmen kívül hagyjuk a szeretet, az időszak és a… lehűlés szavakat.
— Ez teljes őrültség! Már a gondolattól is dühbe gurulok, hogy a mélység fölé hajoljak, és „az úr” panaszait meg jajveszékelését hallgassam, miközben odalent sülöget!
Aztán mintha majdnem visszavonta volna a szavait:
— Az örökkévalóságra semmi szerelem, még neki sem. Szegény ember! Szegény lélek! — mondta Marilyn, ráeszmélve, hogy az örökkévalóság az idő gyógyíthatatlan elhízása.
Krumplihéjak megbecsüléssel nézett Marilynre, mert ítélőképességet látott benne. Aztán rámosolygott.
— Úgy látszik, a lelkemnek nincs szerencséje — mondta erőtlenül Henri, miközben szórakozottan csiklandozta magát egy kerubtollal. Ekkor támadt az ötlete: észrevétlenül odalopakodott Krumplihéjakhoz, aki éppen a hollywoodi csillagot nézte, és őt is alaposan megcsiklandozta.
Az angyal harmadszor is felnevetett!
Mi történik, ha egy angyal szolgálat közben háromszor nevet?… Meglepő átváltozás következik.
Lótuszvirággá változik, és végtelen órákon át a kis munkája komolyságáról elmélkedik…
Henri először azt hitte, az angyalt szélütés érte, ezért segíteni akart rajta. A másodperc töredékéig még a szájból szájba lélegeztetés gondolata is megfordult a fejében! Aztán Marilynre nézett, aki a lótuszvirágot csodálta. Merész, őrült ötlet villant át az agyán. Elragadtatás fogta el: többé nincs angyal, aki kiolvashatná a harmadik szemét.
Marilyn a lótuszvirág fölé hajolt, próbálta megérezni az angyalvirág illatát.
— Önnek parfümillata van, nekem meg már égett szagom! — súgta Toutrec, aki szélkakasként forgolódott a szabadságra és menekülésre hívó minden jel felé. Illegális szabad út!
Nem alkalmazott túlzott erőszakot, de határozottan magával vonszolta bálványát a paradicsomba, a kapukon keresztül, amelyeket Marilyn nem csukott be. Henri a csuklójánál fogva húzta át rajtuk.
— De mit művel? — kiáltotta Marilyn.
— Megpróbálom a farkánál fogva megnyújtani az ördögöt… Elrabolom magát! Ön lesz a túszom!… Eszébe se jusson rászedni! Különben jaj magának!