Fleur megjelent ebben a szférában, ragyogóbban és tudatosabban, mint az egész egybegyűlt társaság. Ő volt az. A gyönyörű, fekete bőrű nő. Fleur, tiszta energiaként.
— Rose! Rose des Vents!… Miért zavartad meg a paradicsom békéjét? Miért hazudtál nekem? Miért csaptál be, miért raboltál el, hurcoltál magaddal, és zártál a poklodba egy vudubaba segítségével? Azt mondtad, megbántad mindazt, amit tettél. Én hittem neked. Pedig jól tudtad, hogy amikor egy éppen megalkotott alakot öltök magamra, képtelen vagyok védekezni, és a teremtés — bármennyire magával ragad is közben a szenvedély — kimerít. Szerencsére e két lény feltétlen szeretete felébresztett a kábulatból, a hipnózisból, abból az öntudatlan állapotból, amelybe taszítottál!
A fekete bőrű nő elhallgatott néhány pillanatra, mintha időt akarna hagyni a mostanra magára maradt Rose des Vents-nek a gondolkodásra. A farkukat vesztett angyalokká változott ördögök döbbenten figyeltek.
A tömeg csaknem minden tagja kérdésekkel küszködött. Krumplihéjak, a felesége és az új angyalok — a hajdani démonok — mind találgattak. Kezdetben csupán két teremtmény tudta, kicsoda ez a nő: Rose des Vents és bizonyos értelemben… Maxime bácsi. Még Henri sem tudta; Marilyn azonban rájött a fekete bőrű lény kilétére.
— Mondd, Marilyn, te értesz ebből valamit?
— Ó, hogyne, már tudom! Én Istenre voltam féltékeny. Henri, ez a nő maga az Isten! El tudod hinni?
— A mindenit! Ha nem szerettelek volna beléd, talán még Istennel is szeretkeztem volna. Még szerencse, hogy senki sem használta ki őt!
Fleur-Isten folytatta Rose des Vents-hez intézett prédikációját. Ideje is volt, mert mindenki a szavait leste.
Minden nemességnél nemesebb lévén, Isten megtartotta ugyanazt az alakot és bőrszínt.
— Néhány nap alatt több rosszat tettél, mint az idők kezdete óta összesen. Ne próbálj elmenekülni! Ne emelj kezet arra a testedre, amelyet szem elől tévesztettél! Mostanra láthattad, hogy visszanyertem szabad akaratomat. Ezt mindjárt be is bizonyítom.
E szavak után Isten széles mozdulatot tett, mintha hatalmas kört rajzolna a levegőbe. Aztán megállt, és várt.
— És aztán? Még mindig várunk! — jegyezte meg Rose, minden korábbinál gúnyosabban és vakmerőbben.
Fleur pedig folytatta:
— Amit látni vélsz, nem feltétlenül az, ami valóban van, Rose des Vents. Pedig már rendbe tettem a paradicsom bejáratánál álló könyvtár valamennyi könyvét. Visszaillesztettem az ottani fa összes levelét is. Így az emberek ismét megérkezhetnek az örökkévalóságba, a Földön pedig újra ostobaságokat beszélhetnek, hogy pénzt keressenek vele. Azokat is megszabadítottam a rémálmaiktól, akiket a számítógépem segítségével kínoztál. Helyrehoztam a műalkotásaimban tett károkat is. És még valamit tettem: visszahívtam a testedet, amelynek hamarosan meg kell jelennie. De mindenekelőtt veled akarok foglalkozni.
— Akkor nekem mennem kell! Ha valakik betoppannak a pokolba, és nem vagyok ott, még csalódást okozok nekik.
— Semmi szükség rá. Én átveszem a helyedet!
— De ezt nem teheti! Én vagyok az ördög!
— Lehet, de én meg Isten vagyok. (Isteni elmélkedés.) Legyen hát! De meg kell ígérned, hogy terápiára jársz, imádkozol, és ezentúl értelmes személyes naplót vezetsz. Meg kell nyílnod valaki előtt. Érted ezt, Rose?
— Nem tudom. Majd beszélek róla néhány lélekbúvárnak…
— Na látod! Ez máris jobb! Holnap megkezded a kezelést Freudnál és Jungnál.
— Freud?… Hiszen nekem nincs nemi szervem!… Jung? Én meg nem is álmodom!
— Rendben, akkor megadom neked az álmodás képességét. Most, hogy ezt mondod, már értem is, miért nem vagy olyan, mint a többiek. Azért nem teremtettem neked tudatalattit, hogy mindig közvetlen kapcsolatban maradj velem. Ami pedig a nemi szervet illeti, a te esetedben inkább várnék még egy keveset. Akkor kapsz majd, ha kiegyensúlyozottabb leszel. Akkor pedig hozzád illő társat is teremthetek neked — mondta Isten, gondosan megválogatva a szavait.
— Csak nekem, egymagamnak! De előbb vissza kellene forrasztani a fejemet a testemhez, és azt sem tudom, hol van a testem. Ha visszakapom, és rendesen végigcsinálom a kettős terápiát… Maga… én… és egy nekem való társ? Lehetne nagyon szőrös?
— Miért is ne! De más lesz a természete, mint a tiéd, mert mostani kívánságaid a jelenlegi állapotodat tükrözik. Márpedig ha megváltozol, az ízlésed is megváltozhat. No, most már mars innen! Nézd csak, megérkezett a tested! Kilométerekről érezni a szagát.
Fleur-Isten ismét szólásra emelkedett:
— És ez még nem minden. Számíts rá, Rose, hogy ezentúl sok férfi és nő látogat meg, de csak átutazóban. A Földről és más bolygókról érkező turisták lesznek. Elhatároztam, hogy többé nem hagyom a különböző világok lényeit vakon botorkálni. Nem kell tovább elszenvedniük a pokol és más elátkozott helyek fenyegetéseit meg ósdi leírásait. Egyes lelki vezetők túlfűtött képzelete ezeket a helyeket nélkülözhetetlennek tüntette fel.
Soha egyetlen lényt sem akartam kiábrándítani, és ezután sem fogok.
A vallásoknak azonban más irányban kell fejlődniük. Ezért kivétel nélkül minden élőlénynek megadom a lehetőséget, hogy az életből a halálba, a halálból pedig vissza az életbe utazzon, anélkül hogy — ahogy földi gyermekeim mondják — kialudna. A lelkek döntéseit többé nem a véletlen találkozások vagy életútjuk előre kirajzolt vonalai határozzák meg. Valamennyiüket figyelemmel kísérik, és valóban megvédik a rossztól, mert rossz többé nem is lesz.
— Szólhatnék egy szót, Istenem? — kérdezte Henri, akit ez a ragyogó, isteni ötlet kissé nyugtalanított.
— Legyen úgy. Beszéljen, Henri! — válaszolta mosolyogva az „isteni Fleur”.
— Marilynnel azért mentünk a pokolba, hogy elmeneküljünk Rose des Vents és katonái elől, és közben kioltottuk a pokol még megmaradt, gyenge lángjait. Nem gondolja, hogy ha az emberek látogatást tesznek ott, többé nem tudják majd, hol volt a jó és hol a rossz?
— Köszönöm, hogy ilyen együttérző vagy embertársaiddal. Ezek a látogatók éppúgy járnak majd a pokolban, mint egy közönség előtt megnyitott, használaton kívüli börtönben. Ennyi az egész. Felidézik a múlt egy darabját, aztán végre továbblépnek. Rose des Vents, akinek addigra semmi hatalma sem marad, egyszerű idegenvezetőként dolgozik majd.
— Árulhatok csillagszórót meg képeslapokat! — kiáltotta Rose.
— Boldog vagyok, hogy Isten végre női alakban jelent meg! — dalolta Marilyn. — És főképp annak, hogy szépséged ellenére, Fleur, senki sem erőszakolt meg, amikor a lelki társadat kerested!
— Most pedig, ha megengeditek, végre én is szánok egy kis időt a szórakozásra. Néha nekem is kedvem támad mulatni. Ezért valamennyiőtöket meghívlak — azokat is, akik nagyon messze vannak innen, és akiknek ugyanezt a meghívást gondolatban küldöm el — a „jövő heti…” kiállításmegnyitómra. A pihenőhelyem közelében tartom.
— Én is eljöhetek? — lelkendezett Rose, akinek teste a hóna alatt tartotta a fejét.
— Attól függ, hogyan halad a gyógykezelésed.
— Ha már itt van, Istenem, mi legyen Marilyn Monroe-val és Henri Toutrec-kel, akit Ál Névnek is neveznek? — kérdezte kissé hirtelen Krumplihéjak.
Istennek még gondolkodni sem maradt ideje: Rose némileg ingerülten közbevágott:
— Micsoda! Ez a törpe az a lélek, akire egy egész álló napon át vártam? Ő állt a paradicsom kapujában?! Minus Cule, hol vagy? Gyere ide, beszédem van veled! Tudni akarom, miért nem szóltál róla! Na, mutatkozz már…
— Elég, Rose! Minus Cule többé nem engedelmeskedik neked. Akárcsak a többi csatlósod, ő is függetlenné vált, és angyallá változott… farok nélkül. Vagyis olyan lett, mint egy ember! — jelentette ki Isten ellentmondást nem tűrő hangon.
Aztán Krumplihéjak felé fordult, és megszólította:
— Ők ketten szeretik egymást, ugye?
Krumplihéjak bólintott, megadva a várt jóváhagyást.
Isten ezután a pár felé fordult, akik szorosan egymás kezét fogva várták az isteni választ. Egy darabig nézte őket, tekintetét egyikükről a másikukra fordítva, még a harmadik szemükkel sem törődött. Az efféle kacat jó az angyaloknak. Végül hozzájuk szólt.
— Most a ti válaszotokat akarom hallani. Feltétel nélkül szeretitek egymást mindketten?
Marilyn és Henri egyszerre, egyetlen hangon felelt az Isten-nőnek.
— Igen!
— Akkor Lulumjuk kezdje meg örökké tartó útját egyiküktől a másikukig, aztán vissza, újra meg újra. Az ügy lezárva!
Marilyn feje fölött megjelent a szféra, amely sorra felöltötte a szivárvány valamennyi színét. Egy szempillantás múlva már másik fele, Henri Toutrec fölött ragyogott, aztán újra Marilynhez tért vissza, és így tovább.
Marilyn és Henri egymás nyakába ugrottak, gyengéden átölelték egymást, és lehunyták a szemüket, hogy még inkább érezhessék a másikat. Olyan sokáig adták így egymás tudtára örömüket, hogy mire elengedték egymást, körülöttük mindenki hazament vagy elindult valahová a végtelenben. Rose és Isten is.