Miután jókora kortyokban magukhoz vették a szellemi táplálékot, újult erővel folytatták menekülésüket. A folyó szirupszerű folyadéka ellátta őket azzal az energiával, s főként azzal a könnyedséggel, amelyre szükségük volt, hogy eljussanak a tarka hegyekig. Így hát továbbhaladtak a paradicsom belseje felé. Varázslatos, csodás vidékeken, buja völgyeken és illatozó síkságokon keltek át. Szemük gyönyörködött, szaglásuk mámorban úszott.
Valahányszor egymással összhangban élő félholdakkal találkoztak, Henri arra kérte Marilynt, fogja meg a kezét. A nő nem tagadta meg tőle. Ez a csel egyszerre szolgálta azt, hogy észrevétlenek maradjanak, és azt, hogy Henri megérinthesse Marilyn auráját.
Már minden ürüggyé vált arra, hogy Henri lelke hozzáérjen imádott túsza lelkéhez. Még azt is eljátszotta, hogy szálka fúródott a hüvelykujja hegyébe. Marilyn látszólag belement a játékba, és úgy tett, mintha kihúzná. A nem létező tárgyat úgy kezelte, akár egy láthatatlan porcelándarabot. Mozdulata olyan finom volt, hogy a seb szinte valóságosnak tűnt.
Henri olykor azzal próbálkozott, hogy elkápráztassa vagy megnevettesse a nőt, hátha így még inkább meglágyítja a szívét.
Henri tréfálkozva apró paradicsomi kövekből inuksukokat rakosgatott egyes fák odvában. Egyet önmagáról mintázott, pontosan úgy, ahogy volt: meztelenül, amit egy kis hosszúkás kaviccsal érzékeltetett.
Így jutottak el, különösebb akadály nélkül, a hegyvidékre. Isaac Newton és társa, McIntosh asszony, két útközben megismert félhold elmondása szerint egészen közel volt egy tiltott övezet.
Semmi sem utalt arra, hogy ez a terület „belépni tilos” vidék volna. Az övezetet hosszú út határolta. A gyakran arra vonuló, puha és áttetsző szarvú tehéncsordák barázdákat tapostak a földbe. Közvetlenül a határ átlépése előtt mély, barlangszerű hangot hallottak, amely a gondolataikon keresztül szólt hozzájuk. Az üzenet visszafordulásra intette őket.
— Forduljanak vissza! De gyorsan!
Menekülésüket csak a tilalom megszegésével folytathatták, ezért a szigorú figyelmeztetéssel mit sem törődve beléptek az övezetbe. Megdöbbenve hallották, amint a hang ismét megszólal. Ezúttal már a fülükkel is hallották…
— Ha már itt vannak, járjanak lábujjhegyen! Álszentek… A halk látogató jobb, mint a hangos leskelődő. Mit is beszélek?!
Henri nyugtalan volt: bármi megtörténhetett vele. Marilyn inkább zavarodottnak és kíváncsinak látszott. Különös elrablóját nézte, arra várva, hogy megnyugtassa. Lakatlan tájra léptek. Nem voltak ott üdvözült lelkek, félholdak, még kevésbé angyalok.
Tudatlanságuk csuklyáját viselve mindketten beléptek Isten e csodálatos birtokára. A földi paradicsomba. Hajdan emberek tengődtek itt. Vezetéknév nélkül, csupán két jól ismert keresztnevet viselve — bizonyára személyes adataik védelmében: Éva és Ádám. (A paradicsomban fordított sorrendben emlegetik őket, mert ott fontosnak tartják az udvariasságot.)
Isten nosztalgiából átültette ezt az időhöz kötött kertet az örökkévalóságba. Ide, ahol a nevezetes almába beleharaptak. A hely, jóllehet lenyűgözően hatalmas volt, csupán apró bonsainak tűnt az érintetlen, számtalan mamutfenyővel benőtt, végtelen Amazóniában.
Sem Marilyn tudomása, sem a mennyei legendák nem árulták el ennek az örökkévalóságban megbúvó isteni területnek a létezését. Semmit sem tudhatott róla. Mindössze egy apró kételye támadt valaha az ég kékjén úszó fehér felhőkkel kapcsolatban. Az állandóan változó és formálódó felhők az örökkévalóság mozgó földrajzi térképei voltak. Egyszer… észrevett egyet, amely soha nem változott. Mozdulatlan maradt.
A hang elnémult. Teljes csend uralkodott. A környéken egy teremtett lélek sem járt… Henri már alig tartott valami szerencsétlenségtől. A halál többé nem rémíthette meg, az örökkévalóság viszont igen: attól félt, hogy a pokolba zuhan.
Ezzel mit sem törődve fütyörészve felkapaszkodott az emberiség legelső parkjának egyik dombjára. Aztán megállt. Zen. Miközben a látóhatárt szemlélte, könnyei szelíd vízesésekként gördültek végig az arcán.
A távolban fenségesnél is fenségesebb naplemente díszítette a paradicsom egyik szegletét. Tanúkként és cinkosokként ezernyi más nap is részt vett a látványban. Az a nap, amely egy időre elhomályosította a többit, megvilágította a paradicsomot. Az égitestek egymást váltva bújócskáztak a látóhatárral.
Mindez végtelen, káprázatos előadásként zajlott. Henrit az újszülöttek ágya fölé akasztott forgó játékokra emlékeztették. Körhintaszerű mozgásban keringtek és keringőztek egy még nagyobb fény körül. Mintha az energia koreográfiáját látta volna. A szerelmesek a csillagok előtt mutogatták magukat. Attól függően, honnan nézték, közvetlenül a valóságra láthattak rá: a kozmoszra vagy egyszerű csillagos égre, a gyönyör mértéke szerint.
Marilyn csatlakozott Henrihez. A köztük feszülő ellentét ellenére ez az alkalmi pár együtt csodálta a varázslatos látóhatárt.
A domb alján egy hiányzó gyümölcsű fa mögött rosszul elrejtőzve különös állat figyelte őket. Hibrid lény. A mozdulatlan teremtmény meghökkentő kereszteződés eredménye volt. Olyannak tűnt, mint egy óriási pingvin, amely kacsacsőrű emlős génjeit hordozza, és amelynek egyik nagyszülője valamikor egy kenderikével hancúrozott volna, ráhagyva a mozdulatait. A tekintete azonban meghatóan szelíd volt.
Tányérnyira kerekedett szemmel fordult meg lassan a különös pár. „Hát ez meg micsoda?” — kérdezték magukban, miközben fél szemmel tovább figyelték a furcsaságot.
Az állat továbbra sem mozdult. Rezzenéstelen volt, mintha önkívületbe esett volna. Megigézte a váratlan látogatók jelenléte a birtoknak ebben az elhagyatott zugában.
Toutrec végre magához tért. Büszkén, boldogan, hogy szépséges társának védelmezője lehet, kidüllesztette mellkasát, akár egy szteroidokon nevelkedett páva. Jelleméhez képest feltűnően parancsoló hangon szólt az állathoz. Mégsem volt ijesztő. „Hú! Hú!” — huhogott Henri, mint egy rekedt bagoly.
A teremtmény a kacsacsőrű emlőstől kacsáéra emlékeztető csőrt örökölt, ezért igen nehezen formálta a szavakat, és alig tudott érthetően beszélni. Beszédhibája ellenére mégis olyan nyelven és kifejezésekkel fordult hozzájuk, amelyeket többé-kevésbé meg lehetett érteni.
— Ne péljenek! Ne… ne pújjanak el! Ne panikoljanak. Mit is peszélek?! Csatt! Csatt! — Mintha a csőrét igazította volna helyre, úgy, ahogyan valaki egy túl laza részleges műfogsort helyez vissza.
— Még szerencse, hogy értek minden nyelven! — hencegett Henri.
Aztán elhallgatott, rádöbbenve, mekkora ostobaságot mondott. Annál is inkább, mert csak most vette észre, hogy a lény szájában az égvilágon semmi sincs. Se nyelv, se fogak. Még a mandula nyoma sem.
— Nem kön… könnyű csőrrel beszélni. Pláne ha nincs elég pyakor… gyakorlatom. Várjanak egy pil… pillanatot. Mit is peszélek?!
Az állatot is megilletődötté tette a jelenlétük, ezért hátat fordított nekik. Jó ideig ritmusos hanggyakorlatokat végzett, artikulációs feladatokkal és arcizom-melegítéssel próbálkozott, közben vadul csattogtatta a csőrét. Amikor ismét feléjük fordult, látta, hogy a két beszélgetőtárs nevetéstől fuldoklik. Azon mulattak, milyen buzgón gyakorolta ez a végül is szeretetre méltó állat a beszédet. Mint a lekvárosüvegnél rajtakapott gyerekek, oldalra billentették a fejüket, félrenéztek, és játékosan hízelgő arckifejezést öltöttek.
— A gúnyos szellem nem érdemli meg a szellem gúnyát. Mit is beszélek?! Nem fogom leszidni önöket. De jobban örülnének, ha telepátiával szólnék magukhoz, ahogy az előbb tettem? — formálta a szavakat most már megdöbbentő tisztasággal az állat.
Henri és Marilyn lélegzetüket visszafojtva, zavarban és némileg szégyenkezve nemet intettek a fejükkel.
— Maga Isten engedte meg, hogy idejöjjek egy kicsit kiszellőztetni a fejemet. Hogy ebben a paradicsomi zugban jót csipegessek az időből. Hogy micsoda? És őrködöm is. Tudják, a semmiben az örökkévalóság hosszú és egyhangú.
— Mi indította Istent arra, hogy megteremtse a semmit? — kérdezte egyszerre Henri és Marilyn, mintha szigorú kihallgatást tartanának.
— Nem volt semmi indoka, csak egy nagy káosz… Mit is beszélek?! Véletlen volt. Nem emlékszem, melyik napon, de egyszer, amikor éppen teremteni készült, egy pillanatra kihagyott az elméje… A feje hirtelen kiürült, egyetlen ötlete sem támadt, semmit sem teremtett — és így feltalálta a semmit. Attól tartva, hogy valaki odatévedhet, rám kiáltott. Mit is beszélek?! Megalkotott… Hogy senkit se engedjek be oda.
— Ha maga benne van, akkor az már nem semmi, hiszen van benne valami! Nem gondolja? — szólt közbe Marilyn, aki a Maxime bácsi képtelen kijelentéseiben rejlő logikát kereste.
— Nahát! Erre még nem is tépelődtem… gondoltam! Mit is beszélek?! De a semmi amúgy is olyan nagy, éppolyan végtelen, mint maga a végtelen, hogy én ott egyáltalán semmi vagyok. Isten bemotorozott… Mit is beszélek?! Felhatalmazott, hogy itt pihenhessek a birtokán. Mit szólnának a legújabb bölcs mondásaimhoz? — kérdezte Maxime bácsi.
Marilynt, aki rajongott az efféle mondásokért, nem kellett kétszer kérni.
Henri viszont csak fél füllel figyelte, ahogyan a bácsi a legújabb találmányait sorolta. Valójában azon töprengett, hogyan vehetné rá ezt a mesélőt, hogy segítsen neki.