Mind a négyen, akiknek sem bátorsága, sem ereje nem lankadt, szívesen nyomultak volna bátran még beljebb a zegzugos folyosón. De a tüzet nem tudták kikerülni. Egyes szakaszokon hatalmas, veszedelmes lángok csaptak fel, s ezeket Clarence sem volt képes megfékezni. Hiába szőtte, egyre csak szőtte hálóját. Semmi eredmény.
Talán félelmet éreztek? Marilyn és Henri tekintete találkozott…
— Bocsánatot kérek minden helytelen tettemért és szavamért. A szabad akarat ellenére mindenről az a Rose des Vents tábornok tehet — mondták egymásnak Marilyn és Henri. Aztán egyszerű, lassú, gyengéd csókot váltottak, mintha újra össze akarnának kapcsolódni.
Hétköznapi mozdulat. Elképesztő eredmény. A lángok mintha megmozdultak, hátráltak, félrehúzódtak volna, sőt teljesen kialudtak, és eltűntek az elátkozott helyről.
A pokol egyre kevésbé égett, míg végül az utolsó láng is kialudt. Hőmérséklete egyre csökkent, és végül a paradicsoméhoz vált hasonlóvá.
— Tudja, mit gondolunk, Tonton Maxime? — szólt közbe boldogan az angyal. — A szeretet teljesen elpusztíthatja a poklot. Ha ugyan már meg nem tette…
— Érdekes! De látják ott följebb azt a csavart indát? Mit is beszélek megint?! Azt a rozsdás rácsot! Nézzük meg, mi van mögötte. Gyere a mennyezetedbe, Clarence! — fejezte be Tonton Maxime, és kitátotta hajlékony száját, elégedetten látva, hogy a pók végre engedelmeskedik neki.
— Fogalmam sincs, hová vezethet. De mielőtt elmennénk innen, azért nézzük meg — javasolta bátran Marilyn. Aztán hozzátette:
— Egyetlen őrt sem látok. Mintha az egész gazfickóbanda eltűnt volna. Még parázsnak sincs nyoma.
A lehető legnagyobb óvatossággal közeledtek a vaskapuhoz. Éppolyan széles és magas volt, mint a paradicsom kapuja. Fölötte szürke alapon fekete graffitifelirat éktelenkedett, mintha vasvillával és korommal írták volna. — „Ha jól belegondolunk, mindent letagadunk!” — fordította Henri.
Többször is körülnéztek, és meggyőződtek róla, hogy a közelben már nem ólálkodik huncut cerberus. Aztán lassan résnyire nyitották az ajtót, hogy kockázat nélkül szemügyre vehessék, mi van túloldalt. Ott volt valamennyi elkárhozott, minden meggyötört lélek, de a paradicsom választottjai, a szentek és a jámborok is, akiket a pokol tábornoka teleportálással ide hajított. Rose már a paradicsom elleni támadásának kezdetén valamennyiüket ide szállította, mintha valami fölösleges monopóliumot építgetne.
Az ott lévők mind meztelenül járkáltak. Vagyis majdnem meztelenül. Mindegyikük egy-egy jól látható szőlőlevelet viselt a harmadik szemén. Egyiküktől a másikukig vándoroltak, és kérdésekkel ostromolták egymást.
Álcázásul az angyal és Marilyn is levetkőzött. Henri már amúgy is meztelen volt. Tonton Maxime észrevett néhány halomba rakott szőlőlevelet az ajtó közelében. Mind a négyen egyet-egyet illesztettek a homlokukra.
— Nem tudom, megfelelő-e hozzá a hely vagy akár a pillanat, de gyönyörűnek találom magát, Marilyn!
— Köszönöm. Tudja… van magában báj. Végtére én is helyesnek találom magát, alacsony termete és az a meglepő aprósága ellenére.
— Hm… Nézzük meg, hátha ezeknek az embereknek van valami mondanivalójuk. Valami szaftos részlet, amely nekünk hasznunkra lehet, Rose számára pedig… végzetes.
Hirtelen egy férfi lépett Marilynhez.
— Maga az, akit keresek, akit keresnem kell? — kérdezte a sápadt szemű, érzelmet nem mutató elkárhozott.
Marilyn az égvilágon semmit sem értett, így egyszerűen, röviden és kimérten nemet mondott. Nem akarta felzaklatni a férfit, ezért sem a különös kérdésen, sem a saját válaszán nem időzött.
Egy nő, akit Toutrec az európai történelem egy alakjával azonosított, Henrihez lépett és megkérdezte:
— Maga az, akit keresek, akit keresnem kell?
— Nem, Lucrezia Borgia! Nem hinném, hogy én volnék az.
— Miért válaszol így? — kérdezte a hírhedt spanyol–olasz nő, akit Toutrec felismert. — Ki az a Lucrezia Borgia? És miért nem válaszol egyszerűen annyit, hogy nem? Maga az ördög?
A dolgok ösztönös megértésének képességével Henri felismerhette beszélgetőtársai valódi kilétét.
— Nem!
Mintha ez a kurta felelet Borgia valamennyi kérdésére választ adott volna, a nő odébbállt, majd egy másik, a sok közül való elkárhozotthoz fordult ugyanazzal a kérdéssel: „Maga az, akit keresek, akit keresnem kell?” A másik megingathatatlan magabiztossággal nemet felelt. A nő pedig tovább folytatta kérdezősködésének megpróbáltatását.
Henri és Marilyn, az angyal és a semmi őre több tucatnyi elkárhozottal találkozott. Minduntalan ugyanaz a kérdés hangzott el, ugyanazzal a kimerült arckifejezéssel és az emlékezet zavarodottságával.
Egyetlen jottányi eltérés sem volt sem a szavakban, sem az egyformára szabott hanglejtésben. A pokolban csak egyetlen büntetés létezett: az örökkévalóságig keresni a lelki társukat. A bizonyos másik félholdat.
— De hát ez a pokol borzalmas! Rosszabb, mint tűzben szenvedni. Arra ítélték őket, hogy az örökkévalóságig egymást keressék! A lángok, amelyeket láttunk, csak szemfényvesztés! — kiáltott fel Marilyn.
Marilyn szavaira a felismerés szikrája villant mind a négy kalandor szemében. Szó nélkül elkezdték gyengéden levenni a szőlőleveleket a közelükben álló lelkek homlokáról.
Amint eltávolítottak egy szőlőlevelet, az érintett lélek rögtön világosan felismerte önmagát, saját különleges, megismételhetetlen lényét. Így Henri, miután Bonnie homlokáról levette a levelet, az „Maga az, akit keresek, akit keresnem kell?” helyett ezt hallotta: „Hol van Clyde? Meg kell találnom. Megbántam a rosszat, amit tettem, és szeretem őt.”
— Várjon! Meg fogja találni, de még nem most. Szükségünk van a segítségére, Bonnie. Ha viszont akarja látni Clyde-ot, vegyen le annyi szőlőlevelet, amennyit csak tud. Addig folytassa, míg egy sem marad. Mindenkinek, akit felszabadít, adja tovább ugyanezt az utasítást, kérdések nélkül. Aztán valamennyien térjenek vissza, amilyen gyorsan csak lehet, Tonton Maxime-hoz, ahhoz a kacsacsőrű emlős csőrére emlékeztető szájú lényhez. Menjetek és sokasodjatok! — kiáltotta anélkül, hogy észrevette volna, milyen szavakat használ.
Így aztán egyre gyorsuló, szinte exponenciális ütemben ébredtek ki ezek a lények ártatlan kábulatukból. Néhány párnak megadatott, hogy azon nyomban egymásra találjon. Lulumjaik újra rájuk leltek.
— Lehet, hogy az örökkévalóság végtelen, de a pokol és a paradicsom szerencsétlen lakóinak száma nem az! — jegyezte meg Marilyn.
Amikor mindenkit felszabadítottak, megszámlálhatatlan nevetés visszhangzott a pokolban. A szabadság nevetése volt. Ez az átkozott hely még soha nem ismert ilyen hatalmas boldogságot, kivéve Rose des Vents és gonosz cinkosai örömét.
— Szeretünk benneteket! Megmentettetek minket a gyötrelemtől! El kell mennünk innen!
Ekkor egy lélek lépett Marilyn és Henri elé. Arcán mély aggodalom tükröződött.
— Nos, a többi lélekkel együtt pontosan azt tettük, amit kértek tőlünk.
A beszélő azonban megtorpant, összevonta szemöldökét, és így folytatta…
— Csakhogy valami nincs rendben.
— Mi a baj? — kérdezte Marilyn, Henri és a hozzájuk éppen odaérkező Krumplihéjak.
— Van itt egy lélek, akinek már levettük a szőlőlevelét, mégis ugyanazt a jól ismert kérdést teszi fel.
— Hol van? — kérdezte Henri és az angyal.
— Biztosan nem messze. Nemrég nekem is nemet kellett mondanom neki. Ah, ott van, nézzék! Éppen Napóleont kérdezi, aki Joséphine-nel van együtt.
A híres hadvezér előtt egy rendkívüli szépségű fekete nő állt. Finom, árnyalt arcvonásaival már a Földön is legendává válhatott volna, ha királynő lett volna.
Vajon volt már királynő?
Henrit lenyűgözte a nő arca és csodálatos teste. Lelkének bőre… (merjük csak ezt mondani róla) tökéletes volt.
Marilyn is őt nézte, ám némi nyugtalansággal. Talán a féltékenység egy csöppjével…?
Toutrec nyilvánvaló elragadtatását és Marilyn szorongását az angyal szakította félbe. Tonton Maxime közben nagyon is határozott céllal melengette hatalmas száját.
— Egyelőre ne foglalkozzunk az ő esetével. Ha eljön az ideje, majd keresünk valakit, aki kiegészíti őt.
— Az a fontos, hogy visszaadjuk a paradicsom nyugalmát — tette hozzá az angyal, kezét dörzsölgetve.
Henri ekkor, aki még mindig a kezében tartotta a vudubabát, átadta a szépséges numídiai nőnek. A nő elfogadta, és abbahagyta a kérdezősködést: figyelmét a gonosz tárgyra fordította, mintha csak közönséges játék volna.
Krumplihéjak, Marilyn és Henri Tonton Maxime felé fordult:
— Most kell hatalmasra tátania! Nagyon hatalmasra! Mielőtt Rose des Vents visszatér.
— Attól nem tartok, hogy nem lesz elég helyem valamennyiük számára a semmiben. Ott mindenkinek jut hely, és még azon túl is, vég nélkül — mondta, s akkorára tátotta száját, amekkorára még az sem volt szükséges, hogy mindenki torlódás nélkül beférjen.
— Rose des Vents megmutatta, milyen nagy hatalma van, a gazfickónak! Túl erős négyünkhöz képest! De mindannyiunkhoz együtt már nem elég erős! — kiáltotta Henri, karját magasba emelve, nyitott tenyerével jelezve a megnyugodott lelkek csoportjának, hogy készüljenek.
— A zirgouille-ommal mindannyiukat átszállítom a paradicsomba! — kiáltotta Tonton Maxime.
— Mégis mivel? — kérdezte Henri.
— Igen! Mi az a valami? — kiáltotta néhány kíváncsi lélek.
— A zirgouille nevet én adtam annak a mozdulatnak, amellyel a semmiből egy másik világba jutok, vagy fordítva, úgy, hogy lenyelem, illetve visszaöklendezem saját magamat. Ha szakács lettem volna, ezt a nevet egy desz… Mit beszélek?! Mindig csak beszélek! Egy ételnek adtam volna.
Mindannyian útra keltek Tonton zirgouille-ján át a semmibe. Eleinte senki sem hitte, hogy ez lehetséges. Voltak, akik féltek. Csak akkor értették meg, hogy ők is utazhatnak így, amikor meglátták a sok-sok megmenekültet, amint belép. Előre látható volt: az abszolút üresség hatalmas, és nyugtalanító.