Nem kellett sok idő, hogy valamennyien álmodni kezdjenek. Mind ugyanazt álmodták: „És most hogyan tovább?”
Mennyi lélek! Másodszor fordult elő, hogy a semmi utazókat fogadott be. De először történt, hogy ennyire sokat.
Henri ekkor, anélkül hogy a paradicsom visszafoglalását késleltető részletekbe bocsátkozott volna, összefoglalta a helyzetet. Halkan beszélt, mintha nem akarná, hogy az összes lélek meghallja.
— Feltételezem, hogy már egyetlen ördög sem maradt a pokolban. A pokol többé nem olyan, amilyennek képzeltük. Tonton visszavisz bennünket a paradicsomba. Újdonsült barátaink mindenesetre már elég időt töltöttek a pokolban ahhoz, hogy minden vétküket levezekeljék. És ahogy egy híres kortársunk mondta: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?” Tonton segítségével a paradicsomból száműzötteket is hazavisszük. Szembeszállunk az ördög rettenetes seregével. De korántsem leszünk egyedül. Ne feledjük, hogy azok a lelkek, akiket megmentettünk, aligha fogják Rose des Vents és cimborái védelmére kelni.
— Én ezt kiváló ötl… Mit beszélek?!… Ötletnek tartom!
Marilyn komor gondolattal egészítette ki:
— Egy dolgot nem szabad elfelejtenünk: többé nem eshetnek áldozatul a kísértéseknek, hiszen azok az anyagi dolgokhoz kötődnek. Bizonyára nem akarják újra átélni a szeretet súlyos hiányának poklát!
— Képzeljenek el egy szigetet, ahol Robinson Crusoe-k milliárdjai szeretnék a hétvégét a maguk Péntekjével tölteni, de sohasem találják meg őt — fűzte hozzá Henri különös álmában.
— Mi is látjuk, és szívszorítónak találjuk. De ha Isten így döntött… — tette hozzá álmában az angyal, aki most valóban benne volt a krumpliban.
— Maga már látta Istent? — kérdezte Henri.
— Nem. Ő kezdettől fogva mindent gondolatátvitellel másokra bízott. Igazán túlságosan elfoglalt volt. És ez neki éppolyan újdonságot jelentett, mint nekünk.
— Én már láttam!
— Maga?… Tonton!
— Igen, és azt hiszem, ez a legfőbb lény sohasem engedte volna meg mindezt. De egyébként hogyhogy nem láttuk, miközben mindaz történik, ami most elfárad… Mit beszélek?!… Történik.
— Hogy néz ki? Mindannyian tudni szeretnénk.
— Ha el is rete… mondanám… Mit beszélek?! Ha el is mondanám, néha alakot változtat.
— Talán a nagy tökéletességre törekvő éppen megpihen egy újabb, tevékenységekkel teli hét után — álmodozott Marilyn.
Vajon Henri Toutrec vitéz harcossá vált? Még sok minden másról is álmodott, ezúttal olyan hangosan, hogy mindenki hallhassa.
— … A cél az, hogy eltereljük Rose valamennyi segédjének figyelmét, azoknak az utálatos kis ördögöknek a figyelmét, akik maguk a tömény gonoszság. Hódításuk valószínűleg még nem is ért véget, hiszen a túlvilág kiterjedése felmérhetetlen.
A semmiben mindenki kivette a részét a tervezgetésből: új ötletekkel, kiegészítő tervekkel, újabb furfangokkal álltak elő. Mindenki, kivéve azt a páratlan szépségű fekete nőt, aki vudubabával a kezében újra a lelki társát kezdte keresni.
Eközben a paradicsomban teljes kétségbeesés uralkodott. A jóság ott maradt képviselői — angyalok és félholdak egyaránt — valamilyen módon mind a pokoli erők gyötrelmeinek céltáblájává váltak.
Rose tábornok támadása folytatódott. A tábornok szórakozásból nekilátott, hogy áthelyezze Isten paradicsomban talált műalkotásait. Szétszórta őket mindenfelé ebben az egykor csodálatos, most szerencsétlenné és siralmassá lett világban.
Rose jelentős módosításokat is végzett ezeken az alkotásokon, például Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájának másolatán. Ez a kép régóta bökte a csőrét! Sosem tudta elfogadni a véletlent, hogy hasonlít az olasz zseni Júdására. A temperával festett falkép évszázadok óta ingerelte. Krisztus arcát átfestette: sápadt, halovány vonásokat adott neki, bonyolult és aprólékos részletekkel. Arcszínéből és vonásaiból ítélve Krisztus most már Rose-ra hasonlított. — Nem ellentmondásos ez? Hiszen, mint mondják, az ördög a részletekben rejlik!
A szóban forgó mű Júdása viszont az átfestés után úgy festett, mint Henri Toutrec. Különös!…
Valahányszor Rose átformált egy szobrot, képet vagy bármi mást, véget nem érő ünnepségek kezdődtek, mintha valamely birodalom utolsó, züllött napjait élnék.
Még római harciszekér-versenyt is rendezett, amelyen ocsmány ördögök centurióknak öltözve, versenyparipaként használt angyalok hátán vágtattak. Verseny közben a szentekből álló fogatokat is teljes erejükből korbácsolták.
Rose szívesen nézte volna, amint oroszlánok és más vadállatok keresztényeket falnak fel. Csakhogy a paradicsom állatai nem agresszívek. A fekete mágia nem hatott rájuk. Így a műsor e részét bikaviadallal helyettesítették, ahol a szentek játszották a bikák szerepét. A démonok úgy forgatták háromágú villáikat, ahogy a pikadorok a lándzsáikat.
Mielőtt az örökkévalóság távolabbi vidékei felé folytatták volna útjukat, az alkotások áthelyezését és átformálását kísérő ünnepségek végén füvet szívtak. Pontosabban a fűszálak auráját… A tábornok csatlósai mindig a legördögibb orgiával zárták ezeket a mulatságokat.
És micsoda orgia volt az! Túlzás nélkül mondhattuk volna, hogy habzsolták a Jóistent. A fehér folyó szellemi elixírjét úgy itták, mintha közönséges szenteltvíz lenne. Az ördögök szent nőkkel közösültek azok beleegyezése nélkül.
Angyalokat arra is kényszerítettek, hogy pókerezzenek Rose tanítványaival, de mindig megkopasztották őket… Egy csapat kerub hastáncot járt. Mindegyikük köldökében egy-egy apró mentafagylaltgombóc díszelgett, amelyet maguk a kerubok, a kifinomult ínyencek készítettek.
Táncuk akkor ért véget, amikor a desszert elolvadt.
A tábornoknak csupán néhány pillanat kellett ahhoz, hogy megváltoztassa Isten műalkotásainak külsejét és helyét. Ez örökös ünneppé vált számára. Rose des Vents háborúja jobban emlékeztetett a pokolra, mint maga a pokol. Hadserege továbbra is vadul hódított. Ő azonban lassan beleunt az ismétlődő, zajos és végül ízetlenné váló mulatságokba, így ezúttal egymaga indult további felfedezőútra.
Az egyik ilyen orgia idején, ott, ahol a legkevesebb ördögi fickó tartózkodott, Tonton kitátotta száját, és útjára bocsátotta a csoportot. Hatalmas tömeg lépett elő belőle, amely immár védett volt a gonoszság ellen. Tonton Maxime olyan sokáig tartotta nyitva a száját, hogy az egész társaság egyetlen perc alatt kijuthasson. A pokolból érkezett megszámlálhatatlan túlélő aztán szétszéledt. Elsőként Marilyn, Henri, Krumplihéjak és a fekete Vénusz érkezett meg.
Ám ott olyan paradicsomi lelkeket pillantottak meg, akiket nem száműztek a pokolba: a földön feküdtek előttük, szinte mozdulatlanul, behunyt szemmel, tébolyultan, rettenetes hallucinációktól gyötörve.
Néhány démon tétlenné vált, és az eltűnt Rose újabb parancsaira várt. Nem tettek már rosszat, jót még kevésbé; csak ténferegtek erre-arra. A démonok és ördögfiókák már a gyenge kerubokat sem üldözték. Nem, egyáltalán semmit sem csináltak, hiszen nem kaptak utasításokat. Véget ért volna a verseny? Rose farkával már senki sem törődött.
Valójában… magányos barangolása során a főparancsnok a paradicsom egyik sarkában barlangra bukkant. Hatalmas üvegdolmenek rejtették el. Rose behatolt ebbe a rusztikus útvesztőbe, amely a vándorvásárok üvegfalas, torzító tükrökkel teli labirintusaira emlékeztetett. Ott különös, átlátszó számítógépet talált. Kérdés nélkül birtokba vette. Kényelembe helyezkedett, és elhatározta, hogy megdolgoztatja… az agytekervényeit.
Vajon anyagi alkotás volt ez, amelyet Isten szabadidejében használt?
„Attól, hogy valaki ördög, még szeret pihenni és lazítani egy kicsit” — gondolta ügyetlenül.
A gépnek volt egy megdöbbentő tulajdonsága: távolról álomba tudott ringatni minden álomra képes lényt. Sőt, látni lehetett vele mindenki álmait, de ami még fontosabb, meg is lehetett írni őket. Olyasmi volt, mint egy programozó szoftverhez kapcsolt videojáték. Rose számára hamarosan kimeríthetetlen szórakozássá vált. A gépet átalakítva még arra is rájött, hogyan teremthet szörnyű rémálmokat. E technikai átalakítás első áldozatai a paradicsom lakói voltak. Éppen azok, akiket Marilyn, Henri és Krumplihéjak az imént meglátott. De Rose nem állt meg itt… Gonoszkodását a Föld valamennyi élőlényére (és másokra is) kiterjesztette. Aki csak képes volt álmodni, azt mind rémálmokkal kínozta. Kegyetlenül.
Szerencsére Rose des Vents nem vette észre a pokolból éppen megérkezett bevándorlókat, akiket a semmi és Tonton Maxime oltalmazott és elszigetelt. Így nem tudta rémálmokat kovácsolva megkínozni őket.
E bámulatos berendezés segítségével Rose visszafelé is utazhatott az időben. Megfertőzte a múltat, és ez visszahatott az emberek jelenére és jövőjére. Így találta fel a tábornok a káros hatású előrevetítést, és nyomorúságot hintett a Földre.
Régebben az embereknek jó ötleteik támadtak, és ezek a szerencsés elképzelések meg is valósultak. A káros hatású előrevetítések viszont abból álltak, hogy elhitették az emberekkel: bizonyos szerencsétlenségek elkerülhetetlenül be fognak következni, majd mindent megtettek azért, hogy valóban megtörténjenek. Rose des Vents úgy érte el ezt, hogy „prófétai” történeteket csempészett néhány hajdani ember álmába, például Nostradamus költőébe vagy a patmoszi skizofrénébe.
Vajon Rose túlterhelte a számítógépet? A kupola alakú képernyőn egy piros tárgy, amely bohócorrra hasonlított, sebesen mozgott.
Az ördögök vezére annyira jól szórakozott, hogy észre sem vette az örökkévalóság múlását. Mulatott. Végül azonban olyan sokáig bámulta a fénylő képernyőt, hogy szinte megvakult. Látása romlott, ám ő továbbra is élvezettel eszelt ki újabb gonosz tréfákat. Egyre közelebb hajolt a képernyőhöz. Addig-addig dugta oda a fejét, míg egy bohócorrra emlékeztető vörös, katolikus katód be nem rántotta és csapdába nem ejtette. A fejét egyetlen csapással levágta. Feje egy darabig álomról álomra vándorolt. Ám a számítógépnek volt egy kidobófiókja, és a gép e különös tulajdonsága révén Rose des Vents rémálma majdnem véget ért. Feje saját erejéből, lebegve kiszabadult belőle.
— De hát mi ez az átkozott szerkezet? — kérdezte Rose feje önmagától.
Lehet, hogy a feje soha többé nem forrhat össze a testével. Eközben fejetlen teste tapogatózva, hol négykézláb, hol két lábon, teljesen összezavarodva, vérzés nélkül, kínos ügyetlenséggel és a méltóság legcsekélyebb jele nélkül kivergődött a barlangból.
A barlangon kívül Rose teste a rémálmokba merült lelkek között bolyongott. Egyetlen démon sem ismerte fel. Fej nélkül Rose des Vents észrevétlen maradt. Lehet, hogy a démonok ravaszak, de nagyon ostobák is.
Elvesztették vezérük nyomát, aki közben elvesztette a fejét. A fej nekilátott megkeresni a testét. Csakhogy a számítógép, akár egy vírusirtó, külön neki szóló átkot hozott létre. A fej és a test ellenkező irányban indult el.