— Lehet, hogy én vagyok az ön menlevele! De ez még nem ok arra, hogy letépje a végtagjaimat! — háborgott Marilyn.
— Bocsásson meg, kissé eltompult az elmém — felelte Henri, és még mindig görcsösen összeszorított kezét vizsgálgatta.
— Milyen különös érzés a karomban! Mintha még mindig vér folyna az ereimben. Úgy érzem, elzsibbadt a lelkem. Ne okozzon több fájdalmat… Kérem! — könyörgött.
— Mentségemre szóljon, honnan tudhattam volna, hogy fájdalmat okozok önnek? Most először fordul elő velem, hogy nincs testem. Semmiféle rendes tapintási érzésem nincs… mármint testi érzésem.
— Toutrec úr, megértem, hogy csak most érkezett a túlvilágra. Kellemetlen helyzetbe került, és az időeltolódás hatásaitól szenved. De tisztázzunk valamit: nem a testemet bántotta, hanem a lelkemet.
— Ó! Igaz is, a lélek nem vérzik. De azért érzékeny? Jaj! Mit csinált velem?… Jaj!… Fáj a… valamimnek a vége!… Ezt maga…? Felszólítom, hagyja abba, különben megcsavarom a fülét!
— Pusztán az akaratommal csíptem meg. Most képzelje el az én fájdalmamat, hiszen az ön keze olyan erős, mint egy satu. Én még rosszabbat is tehetnék önnel. De a paradicsom nem birkózóaréna.
— Kérem, bocsásson meg. Csak azt ígérje meg, hogy nem szökik el — kérte Henri, ügyelve rá, hogy ne tűnjék gyengének.
— Az ígéret csupán időhöz kötött feltétel. Az abszolútumban nem létezik, mert nincs létjogosultsága. Így hát nem fogadhatom el a javaslatát. Ellenben színlelhetem, hogy ismerem önt, hogy szükség esetén annál hitelesebben tanúskodhassam ön ellen… — fejezte be Marilyn.
Henri úgy tett, mintha porszem került volna a harmadik szemébe, amely már amúgy is alig látszott, és gondolkodóba esett. „Nincs jobb búvóhely a végtelennél. Szívesen elengedném, de ha elfognak, talán megajándékoznak néhány gyönyörű évszázaddal az ő társaságában. Attól még a parázs is kihűlne.” Lassan megdörzsölte az orrát immár ellazult ujjaival, mintha valami csínyen törné a fejét, és Marilynre pillantott.
— Nem fogom megkötözni, és megengedem, hogy szabadon beszéljen. Akár vészjeleket is küldhet bárkinek! De ne feledje: több mint hétmillió esélyem van rá, hogy én vagyok a maga félholdja. Még Elvis Presleynek is kacsinthat, ha akar.
— A Királynak? Tőle ugyan hiába várnám a megmentésemet.
— Talán gyáva a rock and roll énekese?
— Nem. Csakhogy amint ideért… akkora jelenetet rendezett! Kőrisfaként akart újjászületni, hogy majd akusztikus gitár legyen belőle. Nos! Most mit javasol? — kérdezte Marilyn, azon törve a fejét, hogyan fordíthatná meg az erőviszonyokat.
— Tehát létezik az újjászületés? — kérdezte meglepetten Henri Toutrec.
— Csak azok számára, akik kívánják.
— Jól van! Egyelőre velem marad. Észrevétlenül elindulunk azok felé az élénk színű hegyek felé. Megmártózunk abban a fehér folyóban, aztán hagyjuk, hogy sodorjon bennünket — rendelkezett, és máris ugrásra kész testhelyzetbe helyezkedett.
Az anyag egyáltalán nem víz volt: rózsa és méz illatát árasztotta.
— Komolyan bele akar ugrani? — korholta Marilyn, akár egy mérges tanítónő. — Túlságosan is vakmerő! Ebbe a folyóba merülni annyi volna, mint belefürdeni a saját levesébe. Ez folyékony szellemi táplálék, éteri vitaminokkal.
Elhallgatott, és ajkába harapva egyenesen Henri szemébe nézett.
Arra járt egy oroszlán.
Aztán így folytatta:
— Némi aggodalmat vélek felfedezni önben… Nyugodjon meg, itt az oroszlánok nem karmolnak és nem harapnak; a rovarok sem csípnek, sem nem zümmögnek az ember füle mellett.
— Azt hiszem, félrehallottam. Azt állítja, hogy rovarok is vannak a paradicsomban? Ha már itt tartunk, mondja azt is, hogy mikrobák is léteznek!
— Mikrobák? Ne legyen nevetséges! Az ő paradicsomuk a lakható bolygókon van — felelte Marilyn, és csodálatos arcán mosoly rajzolódott ki.
— Rendben. De térjünk vissza a pillangóinkhoz… — viszonozta Henri a mosolyt. — Az útvonal egyszerű lesz. Óvatosan megkerüljük ezt a levesestálat… aztán meghúzhatjuk magunkat és megnyugodhatunk azok között a színes domborzatok között, amelyek bármelyik fauve festőt megihletnék — zárta le, és finoman kézen fogta Marilynt. Először.
Érintés. Különös energia született, akár egy gyengéd érzelem kezdete.
— Bevallom, meglep engem, Toutrec úr. Szereti a művészetet és a kultúrát?
— Tudja, nem csupán hibáim vannak — vágott vissza Henri kissé sértődötten. — Igazából semmit sem tud rólam. De mindent el fogok mesélni — tette hozzá, és hátrapillantott.
— A… a… a pa… paradicsom bejárati kapui eltűntek! — dadogta rémülten.
Valóban attól tartott, hogy Krumplihéjak hívására egy légi angyalkommandó csap le rájuk.
— Nem párologtak el. Olyasmi ez, mint a fehér mágia, egy bűvészmutatvány. Még mindig ott vannak. Hatalmas méretük ellenére csak öt méteren belül láthatók. Ez a trükk megakadályozza, hogy bárkinek az eszébe jusson a pokol.
Majd hozzátette:
— Igaz… ehhez az is kellene, hogy a kapuk nyitva legyenek… Egyébként becsukta őket?
— Nem tudom. Miért csuktam volna be?… Így legalább kisebb az esélye, hogy valaki nekik ütközik! — tréfálkozott Henri, mit sem törődve a túlságosan szórakozott vagy alvajáró lelkekre leselkedő következményekkel.