Eközben Rose des Vents megtévedt, ingatag feje rátalált megmaradt pokoli csapatára. Az utolért, szarvas kezű… pardon, szarvakkal ékesített csatlósok közül próbált megszólítani néhányat. Olyan démonokat, akiket még nem áldottak meg. Rose, legalábbis a feje, mit sem sejtve azt képzelte, hogy a többiek a paradicsom más vidékein mulatoznak. Valójában az áldások hatására mindannyian szárny nélküli angyalokká változtak.

— Felismertek? Tabarnak!
(Megjegyzendő, hogy ez az indulatszó igen elterjedt a francia nyelvű Amerikában. Ettől még korántsem lesz Rose des Vents kebelbarátja.)

— Drága seggfejeim! (Így szólítja valamennyi alattvalóját, amikor jókedvében van.) Holnap miénk lesz a végső győzelem, és diadalmaskodunk a jó erői fölött. Olyan gyenge volt a védelmük, hogy úgyszólván ellenállásba sem ütköztünk. Nem tudom, mi árthatna nekünk, hiszen a végtelen jó részét már uraljuk. Amikor pedig befejezzük ezt a, hitemre… (hm!) roppant szórakoztató feladatot, mindegyikőtökre, gonoszság hű katonái, rábízok egy bolygót, ahol olyan pompás végbelekként uralkodhattok, amilyenek vagytok. Ti jól elbántok majd az élőkkel, én meg magamhoz veszem a holtakat.

De számítok a fortélyaitokra és a kísértéseitekre, hogy eltűnjenek a szentek, az angyalok és minden jó lélek! Éljen a vezéretek, vagyis én magam, Rose des Vents tábornok! Éljenek az én drága seggfejeim! Éljenek az elkorcsosult lelkek és a bukott angyalok!

A pokol tábornokának lángoló szónoklatát néma csend követte, egészen addig, amíg újabb parancsot nem adott…

— Most már megtapsolhattok!

Zúgni kezdett a taps. Az ördögök nagy erővel egymáshoz csapkodták szarvaikat. Farkuk végét dörzsölgették, majd vörös combjukhoz ütögették. Helyeslésük jeléül halálos üvöltéseket hallattak.

— Nemsokára szétszéledtek, hogy megkeressétek, ami hiányzik belőlem. A nyakamtól a lábujjamig mindent! Látjátok, én aztán nem vesztettem el a fejemet!

Ekkor egyszerre, a semmiből, különös állat jelent meg a tér közepén.

Tonton Maxime volt az, a zirgouille módszerével érkezett. Miután saját magát is kiöklendezte — a jól rendezett jótékonyság önmagunkkal kezdődik —, kiengedte semmijéből Fleurt is, aki még mindig erősen szorította a vudu babát, ahogyan egy kislány tartja karjánál fogva a játékát. Tonton Maxime ezenfelül igyekezett elrejteni Rose des Vents pokolból elhozott magánnaplóját.

Mivel Tonton a hátsó felét fordította az ördög felé, az eleinte sem a fekete bőrű nőt, sem a naplót nem láthatta. Ám a tábornok azt hitte, káprázik a szeme, amikor észrevette, hogy Tontonnak nincs végbélnyílása. Ugyan mire is lett volna szüksége, ha egyszer kizárólag semmit eszik?

A jelenség láttán Rose des Vents tábornok, pontosabban… a feje, kissé hátrahőkölt. De gyorsan összeszedte magát, nehogy elveszítse az arcát, hiszen az volt minden vagyona.

— Ki maga, hogy félbeszakít engem? Mit keres itt? — üvöltötte az ördög.

Tonton félt. Soha nem látta még a lángok királyát, ezt az ostoba, álnok alakot, és képzeletében óriásként élt: visszataszító fej, tűzvörös bőr, kecskepata, hosszú szarvak és atletikus test. Meg az a felhő, amely mindenhová követte. Egyszóval az az ősi ábrázolás, amelyet egyszer egy fantáziadús ember vetett papírra beteges képzelgésében.

A semmi őre szentül hitte, hogy ahol megjelenik az ördög, ott olyan erős kénszag terjeng, hogy minden más szagot elnyom. Itt azonban inkább szellentésszag uralkodott. Ráadásul az ördög csupán egy fej volt! Mindez egyáltalán nem nyugtatta meg Tonton Maxime-ot, aki csak a szeme sarkából merte nézni. Bár most nem végezte a zirgouille-t, mégis teljesen a feje tetejére állt. Az ördöggel való szembesülés izgalmában elveszítette azt a beszédbiztonságot is, amelyet rövid gyakorlásával szerzett. Újra rettenetesen dadogni kezdett.

— Én összevissza… engem úgy hívnak… hogy is mondjam?! Ponton… Tonton. Mit is mondtam?! Én csak elások…

— Hát maga jókora levesesfazék! — vágott közbe Rose.

— Nem, azt mondtam, csak elhaladok erre! Mit beszélek?!

— Nem fordulna meg, amikor hozzám beszél? — kérdezte Rose egyre sértettebben.

A tábornok parancsára Tonton idegesen megfordult. Csakhogy a mozdulattal meglökte a fekete gyöngyszemet, aki a körülöttük álló démonok közé zuhant. Fleur nem sérült meg, de azonnal bolyongani kezdett a kénszagú társaságban, és szüntelenül hajtogatta: „Maga az, akit keresek… akit keresnem kell?…” A pokolfajzatok természetesen mind elküldték szegény, szépséges bolondot melegebb éghajlatra.

Rose-t elképesztette a lapos csőrű, különös lény váratlan felbukkanása. Ám a győzelem már annyira közelinek tűnt számára, hogy nem akarta elveszíteni a lélekjelenlétét.

— Honnan jött?

— A sevemmiből… a semmiből. Mit beszélek?!

— Ugyan, legyen logikus! Ha valaki megérkezik valahová, mindig jön valahonnan. Nem igaz?

— Ez igaz minden halat… minden emberre, mondom én.

— Na látja, maga mondta!

— Igen! De nem nekém… nem nekem… Mit beszélek?!

— Az eszén akar túljárni az enyémnek? Rendben! Magyarázza meg!

— Mielőtt ön… ön meg nem látott, mielőtt meglátott volna… Mit beszélek?! Itt voltam?

— Természetesen nem.

— Tudta, hol tartózkodom?

— Nem, hiszen én nem voltam ott.

— Ha nem volt ott, hogyan állíthatja, hogy én valahol voltam?

— Mert ez már csak így van!

— Tegyük fel, hogy egy szempillantás alatt eltűnök, éppúgy, ahogyan megjelentem. Akkor is léteznék?

— Hát igen, persze… ööö… Ez nyilvánvaló!

— Vagyis azért léteznék, mert eltűnnék?

— Igen, bizonyos értelemben!

— És hol lennék?

— Kétségkívül valahol.

— Tehát ha azt állítja, hogy valahol létezem, mert nem vagyok itt, nem mondhatná ugyanúgy azt is, hogy máshol vagyok?

— De igen!

— Ha végiggondol minden elképzelhető helyet, és egyiken sem talál meg, nem azt mondaná keresés közben: „Nem látom! Sehol sincs!”?

— Hm! Elképzelhető!

— Látja? Pontosan ezt mondtam az imént: a semmiből, a seholból jöttem.

— Szavamra, maga aztán okosabbnak akar mutatkozni nálam, a förtelmes lények fejedelménél! Jegyezze meg, itt én vagyok az ész! Mindazonáltal be kell vallanom, hogy lenyűgöz a bűvészmutatványa. Én, aki feltaláltam az illúziót, elismerhetem: maga tehetséges. Higgye el, a legnagyobb mértékben értékelem! És mivel éppen kisebb ünnepséget rendezünk, meghívom rá!

Henri, Marilyn, a két angyal és néhány megkönnyebbült lélek a démonok tömegébe vegyült. Szétoszlottak, mindenkinek megvolt a maga területe. A hátsó sorok ördögeit igyekeztek megáldani és megtéríteni. Aztán beindult a dominóhatás. Mindenki ezt tette, Henri Toutrec kivételével, aki kilépett a sorból. Rose hatalmas könyvéhez lépett, és csodálkozva nézte a fejet. Sosem képzelte volna ilyennek a pokol urát. Úgy gondolta, már csak attól a fejétől kell megfosztani.

Találomra kinyitotta a naplót, és fennhangon fordítani kezdett belőle.

— De hiszen ez az én magánnaplóm! Tabarnak!

Henrit nem félemlítette meg a fej. „Ma vastablettákat kellett bevennem, mert vérszegény vagyok.” Aztán tovább olvasott: „Lidércfényeket loptam, hogy tűznyelőst játszhassak. Megégettem a nyelvcsapomat. Ajj! Jaj! Bibis lett! Anyukám!” Lapozott. „Ma emberré változtam. Elmentem egy bordélyházba, és megkértem egy örömlányt, hogy teljes erejéből korbácsoljon meg egy strucctollal.” És mindenütt apró, beragasztott angyalkák vannak.

— Ki maga? Tabarnak! Hozzák ide elém!

Rose alig tudta túlharsogni a harsány, teli torokból feltörő nevetést.

A néhány még hűséges, feloldozatlan démon közül ketten engedelmeskedtek neki. Henrit a fej közelébe vonszolták.

Marilyn meglátta Fleurt, aki gépiesen követni készült Henrit. Rögtön visszalökte, nehogy Rose gonoszul röhögő cimborái őt is foglyul ejtsék. Csakhogy ezzel felhívta magára a sápadt fej figyelmét.

— Hé! Ismerem ezt a szőkét! Ő a kedvenc szexszimbólumom! Marilyn Monroe! Hozzák ide őt is! — kiáltotta Rose bűzös nyáltól csöpögő szájjal.

Rose ördögi feje észrevette Tontont is, aki aggodalmasan közeledett a két barátjához. A tábornok újabb bűvésztrükkre gyanakodott, és közbeszólt: másféle tervet eszelt ki a pár számára…

— Hozzák egymás mellé ezt a kettőt! Igen, a fickót és a lányt, aki mellesleg egyáltalán nem csúnya. Különleges kínzást találtam ki nekik.

— Én csak be akartam kapni őket! Egészben lenyelni! — mondta Tonton, mert arra gondolt, hogy a semmibe visszavéve kimenti őket Rose karmai… tüskéi közül.

— Nem! Szó sem lehet róla!

A tábornok ekkor egy lapos, szürke sziklára bökött az orrával, és csattanós parancsot adott:

— Hozzák ide a szép szőkét meg azt a csúnya kis vakarcsot! Állítsák őket erre a természet adta színpadra! Máris meztelenek, ez igazán kihívó! Még a nyálam is szanaszét fröcsköl tőle!

Lökdösve, önérzetükben megsértve Henri és Marilyn alig néhány másodperc — egy láng fellobbanásának ideje — alatt Rose des Vents kijelölt helyén találta magát. Hogy megmentsék egymást, eljátszották, hogy gyűlölik a másikat. Valóban úgy festettek, mint akik ki nem állhatják egymást. Egy pillanatra sem hagytak fel a komédiával. Olyan hihetően alakítottak, hogy még Tonton is elszomorodott, és azon töprengett, mi történhetett velük.

— Mit csináljunk most velük, önnek becstelensége? — kérdezte Poil aux Cornes, Rose egyik segédje, aki Marilynt a sziklapódiumra vonszolta, s közben néhány illetlen mozdulatot is megengedett magának.

— Ürítsék ki a színpadot! Beszélni akarok ezzel a két emberrel, akik gyűlölik egymást! (A szerelmesek színjátéka roppant meggyőző volt.) Imádom nézni, amikor két lény egymást utálja. Igazi gyönyörűség számomra — jegyezte meg Rose feje, amely egy elhagyott termeszvárból készült hordozható trón fölött lebegett.

Megkérte egyik démoni komornyikját, hogy vakargassa meg az állán a kecskeszakállát, majd röviden elgondolkodott. Végül parancsolt…

— Hé!… Maga, Monroe! Pofozza fel azt a törpét!

— Örömmel! — kiáltotta Marilyn, és hatalmas pofont kevert le Henrinek, azt gondolva, hogy csak az auráját éri az ütés. Meg kell mondani, a megszállás óta még nem állt helyre teljesen a rend. Akár egy országos áramszünet után: nem minden fogyasztót kapcsolnak vissza ugyanabban a pillanatban.

Marilyn burkoltan értésére akarta adni társának, hogy csupán eljátssza a gyűlöletet. Mutatóujjával megérintette a homlokát. Mintha figyelmeztetné.

— Csiling! Csiling! Hé, te idióta! — mondta. — Van egyáltalán agyvelő abban a kobakban?

Azzal ökölbe szorított kezének bütykeivel megkopogtatta Henri koponyáját.

— Kop-kop-kop!… Hé! Hahó! Hall engem valaki?… Halló! Halló! Halló! Ló… ló… Nincs odabent semmi, de legalább visszhangzik! Ó! Mégis van ott egy kis avas agyvelő!

— Nem vagyok süket, megértettem, te fékevesztett szájas! — válaszolta Henri, billiárdgolyónyi szemeket meresztve.

Az angyali nyelv és a telepátia segítségével értésére adta Marilynnek, hogy ha nem kezdi el rögtön ismét ütlegelni, majd megteszi ő maga.

Csatt! Henri összerezzent a pofontól, amely talán nem volt őszinte, de annál hatásosabb. Kipirult arca ezt világosan bizonyította.

— Most felváltva! Gyorsabban és erősebben! — követelte az összes ördög vezére, aki valósággal gyönyörködött saját gonoszságában.

Habozás nélkül, kizárólag a másik lelkének megmentésére gondolva, mindketten engedelmeskedtek. Úgy tettek, mintha egyre nagyobb mohósággal akarnák bántani egymást, s mintha ellenszenvük percről percre fokozódna. Ha még testük lett volna, patakokban ömlött volna a vér az arcukon. A csapások ritmusa mindinkább megváltozott, míg végül egyszerre ütötték meg egymást. A pofonok ereje egyetlen mozdulattal mindkettőjüket a földre taszította.

Kár, hogy éppen ekkor ért véget egy aurakimaradás. Kevesebb fájdalmat éreztek volna.

A tábornok ugatott és üvöltött az esésük láttán — hiszen tapsolni nem tudott —, de ez a színlelt testi botrány lassan untatni kezdte. Elégedett volt a látottakkal, már kevésbé gyönyörködött e remekül eljátszott gyűlöletben… („fölállt a székéből…”), felemelte a fejét, és harsány kacagás közepette újabb parancsot adott, miközben száján át egy jókora szelet eresztett. Ez a különös közjáték ötletet adott neki. „Ha a testemnek megparancsolom, hogy szellentjen, a bűz nyomán megtalálhatom” — gondolta.

Aztán széles mosollyal elrendelte…

— Most pedig… közösüljetek! És tüstént!

Az egymással szemközt álló pár megdermedt. Egyikük sem számított erre a kéjvágyó követelésre. Mindketten arra vágytak, hogy megbocsássanak egymásnak, és a másik karjába vessék magukat, ezért lassan közelebb léptek. De még mielőtt összeértek volna, egyszerre a förtelmes fej felé fordultak, hogy megbizonyosodjanak Rose kívánságáról.

— Azt akarja, hogy mi… — kérdezte egymás után Marilyn és Henri.

— Ha nem teszitek meg, majd megtalálom a módját, hogy rákényszerítselek benneteket. Világos?! Akkor rajta! Még undorítóbbnak fogjátok találni egymást, ha közben csókolóztok is! Ha! Ha! Ha!… Sőt, van egy jobb ötletem: tudom, hogy hányni akartok majd egymástól, ha lassan teszitek, egymást simogatva, tele nehezteléssel. Főleg azután, hogy így összevertétek, felpofoztátok egymást. Tabarnak! Hogy én mennyire szeretem a gyűlöletet! A heves ellenszenv, tudtommal, még soha nem ártott a haragnak! Hihetetlen! Rajta, mire vártok?

Marilyn és Henri lehunyt szemmel, igazi, szenvedélyes intenzitással csókolta meg egymást, miközben undort színleltek. Mint azok a közönséges csókok némely földi pornóoldalon. Rose semmit sem vett észre a csalásból. — Ami, valljuk be, egyáltalán nem volt ellenére. Aztán szerelmükben összekacsintva vággyal simogatták egymás testét, valamiféle fásultságot mímelve, amellyel az ördögöt saját képzelgéseinek csapdájába csalták. Olyan messzire mentek merészségükben, hogy meg is ízlelték egymást a korántsem egészen… kényszerű ölelkezés során. Az ördög nyálát csorgatta az általa ellenségesnek hitt nemi szenvedély láttán. Majd a testi előjátékot a végső gyönyör előszava követte. Henri behatolt Marilynbe. Marilyn befogadta Henrit. Magához szorította, miközben ő kiteljesedett. Engedte elszökni, s ő visszatért, noha el sem ment. Mint egy szirén, asszonyi öle hívta kedvesét, aki nedves partjain ért földet… Aztán hullámként felemelkedett, hogy a férfi ismét elmerülhessen benne. Henri az emelkedő dagály öblének torkolata felé hajózott. Auráik Rose tábornok tudta nélkül fonódtak össze.

Fleur körül halvány ragyogás jelent meg. A szerelmeseket magával ragadta saját játékuk. Többé semmi sem állíthatta meg őket. Körülöttük minden elhalványult. Semmi sem vonhatta el őket égi örömüktől. Mozdulataik egyre hevesebbé váltak, ritmusuk a repülő saséra emlékeztetett. A sebesség fokozódott, ütemük már-már a sólyom szárnycsapásaihoz hasonlított. Henri szárnyalt, Marilyn lebegett. Hagyta, hogy a férfi lélegzete hordozza, aztán ő követte őt. Úgy lélegeztek, mint földi életükben.

Mint két vándorló vadlúd, akik nem veszítik el az északi irányt, egyenesen közös menedékük felé tartottak. Útjuk csaknem végéhez ért, vágyaik galambbá változva hozták az utolsó üzenetet. Mintha az örökkévalóság hirtelen a lelkükbe sűrűsödött volna. Végül úgy csókolták meg egymást, hogy már nem rejtették el valódi érzéseiket. Nem, mert többé képtelenek voltak rá.

Rose rájött, hogy rászedték. Már éppen lesújtani készült, és borzalmas kínokra akarta ítélni a szerelmeseket, amikor a ragyogó Fleur közelebb lépett. Még mindig a vudu babát tartotta, és újra kezdte kihúzogatni belőle a tűket.

— Maga itt! Tabarnak! Adja ide azt a babát! Az enyém!

Rose azonban, mivel a teste nem volt kéznél, sem elvenni, sem megtartani nem tudta a tárgyat. Egyetlen cinkosát sem hívhatta segítségül, mert már egyiknek sem volt szarva. Legnagyobb kétségbeesésére valamennyi ördöge emberhez hasonló lénnyé változott.

Minél több tűt húzott ki Fleur, annál inkább magához tért. Minél jobban visszanyerte öntudatát, annál fényesebben ragyogott. Amikor a ragyogás már minden addiginál erősebbé vált, hevesebbé a tűznél, fényesebbé a napnál, egy energiagömb koronázta meg és ölelte körül, mintha a világegyetem minden energiáját magába zárta volna.

A varázslat olyan hatalmas és ellenállhatatlan volt, hogy még Marilyn és Henri is kénytelen volt megcsodálni a csodát, miközben továbbra sem engedték el egymást.

— Ez gyönyörű! Nézd csak, még Rose des Vents is kővé dermedt a döbbenettől.

A gömb tovább ontotta káprázatos fényhullámait, és egy pillanatra sem veszítve ragyogásából megállapodott a szerelmespár fölött.

Rose-t elfogta az aggodalom és a rettegés; valósággal hisztérikus lett.

— Hát ez megint mi?! Nem elég, hogy valami szerzet a semmiből bukkan elő! Nem elég, hogy egy színésznő és egy tejfelesszájú kölyök hülyét csinál belőlem! Most még tűzijátékot is akarnak rendezni! A tűz itt az én dolgom! Ha még nem tudják, majd jól a fenekükbe égetem! Megtudják, ki hordja itt a fáklyát!

Rose egyébként is fehér volt, de e látványtól a döbbenet még sápadtabbá tette.

Folytatás »