Másutt, a paradicsom kapui közelében, az égi földeken…
Valamennyi megmentett lélek tudta, hogy csak egyetlen lehetséges stratégia van: áldással támadni Rose des Vents minden ördögi segítőjére. Krumplihéjak, az egykori kárhozottak, az egymásra talált félholdak, a magányos félholdak és minden idők szentjei együtt emlékeztek azokra a borzalmakra, amelyeket Rose miatt kellett elszenvedniük.
A következő tervet követik: úgy tesznek, mintha semmire sem emlékeznének. Aztán áldást osztanak, harag nélkül, hiszen mit érne az áldás, ha nem szabadon vállalt boldogságból fakadna? Egy apró gond azonban még megmaradt: az a fekete bőrű nő, aki a lelki társát kereste. Persze a saját kilétére sem emlékezett, de vajon hogyan reagálna egy démon, ha a paradicsom kellős közepén ezt kérdezné tőle: „Ön az, akit keresek?”
Marilyn erre a gondra így felelt:
— Végső soron ez csak apróság, hiszen azt fogják hinni, hogy otthon vannak.
A megmentett lelkek tehát elszántan a kisördögök és más vészmadarak elé vonultak. És még mielőtt ezek az undok alakok akár egy szót szólhattak vagy bármi rosszat tehettek volna, már meg is áldották őket.
Abban a pillanatban szarvaik olvadni kezdtek; farkuk egyre rövidebb lett, míg egészen a farkcsontjukig el nem tűnt. Elkékültek a szégyentől, akár az az angyal, akit rajtakapnak, amint egy tál áfonyába mártogatja az ujját. Ettől fogva az ördögök, akik többé már nem is voltak ördögök, emberre hasonlítottak. Egymásnak továbbadva a hírt, ők is áldani kezdtek másokat. Mintha villámgyors ördögűzésen estek volna át, amely visszavonhatatlanul átformálta a személyiségüket. Egyszerűen szárny nélküli angyalokká váltak. Hatalom nélkül, olyanokká, mint a már felnőttként világra jött emberek.
A roppant egyszerű tervet azonban majdnem meghiúsította egy zöld ördög, aki néhány méterre megpillantotta Tonton Maxime alakját. A különös kacsacsőrű lény éppen befejezte a kiszállást, és a helyére igazította hatalmas száját, ami alaposan próbára tette a szarvas jószág logikáját.
„Biztos a levegőváltozás vagy ez a horror-időeltolódás okoz hallucinációkat. Ha elmondom Rose des Vents-nak, hogy láttam egy négylábú kacsát dugóhúzó alakú farokkal és több száz méteres csőrrel, még azt hiszi, hogy megromlottam. Nem! Jobb, ha erről senkinek sem beszélek. Legfőképp neki nem. Nyakon öntene melasszal, vagy ami még rosszabb, eltávolítaná a combomról a kedves kis fondüvilla-tetoválásomat” — gondolta magában, közvetlenül azelőtt, hogy ő is áldásban részesült.
Tonton és Henri a támadás sikere ellenére is elgondolkodva álltak.
Eljött az örökkévalóság egyik pillanata, amikor itt-ott torlódások támadtak. Nem lehet minden kárhozottat a paradicsomba hozni anélkül, hogy ne keletkezne zsúfoltság. Egyes helyeken olyan volt a helyzet, mint csúcsforgalomban egy óriásváros belvárosában: az emberek dudáltak, és közben azt a bizonyos kérdést ismételgették. A feloldozások zöld közlekedési lámpaként működtek. Aztán következett a szabad lét mérhetetlen öröme. Teljes volt a mámor, akárcsak egy nagy jégkorong- vagy futballgyőzelem után.
Később, amikor alkalom nyílt rá, a jóságos forradalmárok forrásvízzel mosták le az angyalok szárnyait, méghozzá azzal a szappannal, amely a szentek glóriáján maradt.
— Tessék! Remek ötlet volt. Minden visszazökken a rendes kerékvágásba! — mondta szinte egyszerre a négy balsorstárs, képtelenül magában tartani örömét.
— Ami nem létezik, gyorsabban mozog a gondolatnál és az anyagnál — jelentette ki Tonton Maxime, ezúttal egyetlen tévedés nélkül.
Ezután arra hívta Henrit és Marilynt, hogy induljanak Rose des Vents felkutatására. Hamarosan minden készen állt a betegesen gonosz és ravasz tábornok nyomának felderítéséhez. Tonton Maxime jó szélesre tátotta a száját. Az utolsó pillanatban, közvetlenül azelőtt, hogy Tonton végrehajtotta volna a zirgouille-t, a fekete bőrű nő is a semmibe készült ugrani.