A terveknek megfelelően mindenki megjelent a kiállításmegnyitón, kivéve magát Fleur-Istent, Rose des Vents-t és feleségét, Hatszázhatvankolbászt, a rendkívül szapora beszédű, nőstény australopithecust, akit Fleur-Isten teremtett Rose számára. Marilyn sem mutatkozott. Ezek a hiányzók igencsak nyugtalanították Henrit. Hiába járta útját a Lulum… a lelki társához vezető ösvényt nem volt könnyű megtalálni.
Joujou City polgármesterét különösen az gyötörte, milyen gyorsan fejlődött Rose des Vents ilyen rövid idő alatt: a pszichoanalízis valamennyi szakaszán egyetlen, igaz, hosszú ülésen jutott túl. Freud és Jung olyan eredményesen dolgozott vele, hogy saját bevallásuk szerint páciensük szinte emberré vált. Rose igyekezetét szépen megjutalmazta Hatszázhatvankolbász megjelenése az oldalán. Őszinte lett volna? Vagy mindez csapda?
Most, hogy már nemi szerve és társa is volt… vajon mit tesz? Sisse — ahogyan Rose becézte a kifejezetten neki teremtett nőt — kövér volt, vörös hajú és roppant értelmes. Akárcsak Ádám bordájából Évát, Isten Rose egyik szarvából alkotta meg ezt a társat, közvetlenül azelőtt, hogy megáldotta volna őt. Rose, az egyszarvú? Nem: megfosztva egyik szarvától immár észrevétlen maradhatott.
Henri elmondta Maxime bácsinak, Krumplihéjaknak és Guili-guilinek a felkavaró helyzetet, amely sehogy sem hagyta nyugodni.
— Így lesz, Henri: mi felkutatjuk az északi, déli, nyugati és keleti vidéket. Maga pedig induljon az egymás fölé rétegződő mennyországok felé.
— Maxime bácsi, ne felejtse el használni a csodálatos és hatásos zirgouille-ját! — mondta Henri Toutrec, nyugalmat erőltetve magára.
Közben azonban az járt a fejében: „Rose és Sisse vajon elrabolták Fleur-t és Marilynt?”
Henri hát elindult Marilyn és Fleur-Isten keresésére, egyre nyugtalanabb szívvel.
Léptei közben felidézte azt az emberrablást, amelyet ő maga követett el. Rose helyébe képzelte magát.
Megpróbálta kitalálni, miként viselkedhet most Rose.
— De hová mehetett?… Hogyan tudja észrevétlenné tenni Marilynt? És hogyan tarthatja hatalmában Fleur-t? Talán egy másik vudubabával? Hiszen… két fej többet ér egynél… a felesége segítségével biztosan kieszeltek valamilyen hihetetlen fortélyt. Hogy ne essék az ember paranoiába? — töprengett Henri, aki közben a hidegvérét is igyekezett megőrizni.
Nem tehetett róla. Minden aggodalma Marilyn lehetséges sorsára összpontosult.
— A nagy izgalomban elfelejtettem, hol kell kutatnom! A mennyországokban!
Henri ezután a hatodik mennyországot elrejtő kőhöz sietett, és bemászott alá. Néhány pillanat múlva már egy szinttel lejjebb volt. Furcsának érezte, hogy a hetedikből zuhan alá, hiszen valójában alig két métert esett.
Csak amikor felpillantott a hatodik égboltjára, értette meg, hogy csoda történt: nem két méter választotta el tőle, hanem végtelen távolság. Ő, aki amúgy sem volt magas növésű, miként juthat ki innen?
Visszamászni a hetedik mennyországba? Hogyan? Egyáltalán szükséges volna?
De nem volt kedve saját sorsán keseregni. Csak a másik felére gondolt. Azon töprengett, merre induljon a hatodik mennyországban. Lulumja feltűnt, majd nyomban eltűnt.
— Hol vagyok? Ez ugye a hatodik? — kérdezte egy arra járó gondolattól.
— Az elveszett gondolatok birodalmában jár. Ó! Máris látok egyet! Egy szót se! Fogja be a száját, én is hallgatok!
A gondolat valóban elnémult, de tovább keringett Toutrec körül, aki már kissé szédült. Miután az elveszett gondolat eltávolodott, a beszélgetés folytatódhatott.
— No, elment! Hol is tartottunk?
— Azt mondta, az elveszett gondolatok paradicsomában vagyunk…
— Pontosan! Mind itt vannak. A jók és a rosszak, a gyengédek és az elferdültek, a zseniálisak és a csúnyácskák, és így tovább. A legveszélyesebbek azok, amelyekről a legkönnyebb megfeledkezni, holott épp emlékeznünk kellene rájuk. Például az ilyen gondolatok: „Hová a csudába tettem a kulcsaimat?” Vagy: „Mit is akartam csinálni?” Netán: „Hogy is hívják?” Minden, amire nem emlékszik. Isten túlságosan érzelgős. Nem gondolja?
— Az ördögbe! Fleur-Isten! Marilyn! Másutt kell keresnem őket! — vonta le a következtetést Henri Toutrec rémülten. Hamarosan ásni kezdett, hiszen fölfelé nem tudott kapaszkodni az égbe. Ásott és fújt, teljes szívéből arra vágyva, hogy viszontlássa kedvesét, élete sarokkövét, Norma Jeanjét. Abban is reménykedett, hogy odalent újabb mennyország várja, és egyetlen elveszett gondolat sem követi.
A hatodik és az ötödik mennyország közötti réteget sem volt nehezebb áttörni, mint az előzőt. Henri ezúttal körül sem nézett, mielőtt leugrott. Nem ütötte meg magát jobban, mint az imént. Ennek a mennyországnak az égboltja pedig éppoly magasan feszült, mint a másik kettőé.
Új világ várta. Még az előzőnél is különösebb: az érzelmek és érzések paradicsoma.
Henri képek és hangok között kísértetként látta önmagát. Eleven emlékek. Különböző korokban, egymástól eltérő lények által átélt érzelmek.
Minél régebbi időkből származtak ezek az érzelmek, annál fájdalmasabbnak bizonyultak. A saját érzéseivel is találkozott. Mivel egész életében elfojtani szokta őket, inkább félrefordította a tekintetét. Micsoda lenyűgöző világ lett volna ez Rose des Vents pszichoanalitikusainak! Még egy kötődési zavart is látott felbukkanni, amely újra ásásra késztette, mert Marilyn iránti szerelmére emlékeztette. Fújva és ásva haladt tovább, szüntelen remélve, hogy lejjebb rátalál.
Ezúttal a zuhanáskor megrándította a lábát. Ülve, fel sem pillantva dörzsölgette a bokáját. Dühöngve kérdezte magától: „Hogy lehet valaki akkora tökfilkó, hogy még lélekként is megsérüljön?” Végül felemelte a fejét, hogy megnézze, hová érkezett. A növény- és állatvilág éppen olyan volt, mint a hetedik mennyországban. Talán itt is elfeledett érzelmek úsztak az ég terében?
Henri csupán egy kis csoportot látott, amelynek tagjai békésen társalogtak.
Amikor egyikük meglátta Henrit fájó bokájával, felállt és odament hozzá.
— Megsérült? — kérdezte a hosszú fehér tógát viselő, rabbira emlékeztető férfi.
Aztán szótlanul a sérült lábra helyezte a kezét.
Végül felegyenesedett.
— Nos, már meg is gyógyult.
— Köszönöm, már nem fáj a lábam. De ki maga? — kérdezte Henri megkönnyebbülten.
— Vigyázzon! Hajoljon le! Itt repül egy új mese! — szólt gyorsan a férfi, szemernyi idegesség nélkül.
A róka és a ravasz című mese suhant át mellettük, fütyülve hasítva a levegőt.
— Honnan jönnek ezek a szövegek? Miféle mese ez?
— Mindenfelől érkeznek. Némelyik talán a nagyon távoli múltból származik. Sohasem mondták ki, sohasem ejtették őket szóval. Csak elgondolták, átgondolták, megálmodták valamennyit. Bölcs nők vagy férfiak alkothatták őket, ismertek és ismeretlenek egyaránt. De vigyázzon, nehogy az egyik keresztülhatoljon magán, mert akkor rögeszméjévé válik! Nézze, már itt is egy másik!
A nőstény macska és a kisegér című mese ráérősen cikázva siklott el mellettük.
— Hadd mutatkozzam be: a názáreti Jézus vagyok. Talán már hallott rólam?
— Ugyan ki ne ismerné magát?
— Ó, rengetegen nem, higgye el. Beleolvasok a gondolataiba. Magát Ál Névnek hívják.
— Szólítson Henrinek.
— Maga valami új isten?
— Isten? Én?!… Miért kérdi ezt?
— Mert itt… csak istenek vannak. Jöjjön, bemutatom a barátaimnak!
Jézus és Henri Toutrec odalépett a csoporthoz. Henri megdöbbent, amikor Jézus bemutatta őt a különböző korokból érkező tagoknak.
— Barátaim, bemutatom Henrit! Bizony mondom nektek, azt állítja, hogy nem isten, pedig közöttünk van.
A titokzatos társaság tagjai ezt hallva nem tudták visszatartani a nevetésüket. Hiszen még a próféták is nevetnek. Amikor újra csend lett, Jézus folytatta a bemutatást.
— Henri, hadd mutassam be napóra járásával megegyező irányban azokat, akikkel az imént beszélgettem. Ő itt Buddha, a legbölcsebb közöttünk. Thor, az északi isten; most alszik, mert túl sok melatonint szed. Mohamed, aki valóságos testvérem. A maga előtt álló magas alak a Nagy Manitu. A katonasisakos nő Athéné. Azért van itt, hogy rendet tegyen, ha netán összekapnánk. Ábrahám, egyik becses ősöm. Az egyiptomi istennőnek öltözött hölgy pedig Hathor; a testi szerelem a szakterülete. A gondolatai néha kissé összekuszálódnak. Ugratjuk is azzal, hogy Thotot Thorral keveri, és mindenről összevissza beszél. Nos, ők vesznek részt az elmélkedésben. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy a miénk az egyik legtermékenyebb vitakör. Vigyázat, újabb idézet érkezik! Mindenki hajoljon le! — kiáltotta Jézus.
Valamennyien szót fogadtak, egy szó nélkül.
„Minden üzenet csak valamely időbeli függvényben létezik” — úszott el fölöttük egyetlen tömbként a mondat, miközben színes bélyegek hullottak belőle; a földre érve mind eltűntek…
— Termékeny?… De mégis mit csinálnak? És kikből állnak a többi csoportok? — kérdezte Henri Toutrec, mintha mi sem történt volna.
— Mennyi kérdés egyetlen lélegzetre! Nem tudja, hogy az egyszerűség az egyetlen világítótorony, amelynek fényénél veszélytelenül hajózhat? Azért megpróbálok felelni… A többi csoport más vidékekről érkező istenekből áll. Némelyek egyszerre több helyen lehetnek, s így több mitológiában is szerepelnek. Alhatnak és prédikálhatnak ugyanabban a pillanatban. Ami az első kérdését illeti, mi csupán a bölcsességről beszélgetünk. Ma nagy napunk van: megtudtuk, hogy a teremtő mostantól… teremtőnő, és hogy eltörölte, megsemmisítette a rosszat a világegyetemben. Tudja, néha még filozófusokat is meghívunk, kikérjük a véleményüket; rendkívül lebilincselő előadásokat tartanak különféle témákról, például arról, hogy…
— Meghívták Maxime bácsit?
— Ismeri Maxime bácsit, a semmi őrzőjét?
A bölcsek egy pillanatra meghökkentek, majd Buddha nem állhatta meg megjegyzés nélkül.
— Tudod, mit mondok, Jézus? Ez a kis isten bizonyára a legegyszerűbb és a legügyesebb közöttünk. Látod, gondolataival képes ámulatba ejteni bennünket, mégsem akarja istennek nevezni magát.
— De én nem vagyok isten! A fenébe is!
— A fenébe?!… Na látja, ez a bizonyíték, hogy nem isten. De akkor mit keres itt?
— Az ördögöt üldözöm, aki elrabolta a lelki társamat.
Henri nem merte még azzal is nyugtalanítani a társaságot, hogy Isten immár másodszor tűnt el.
— Tudnának segíteni megtalálni az ördögöt? — kérdezte, közben azon töprengve, mióta is beszélgethet már ezekkel az istenekkel.
Ösztönösen ismét lehajoltak, mert egymás nyomában egy mese és egy idézet érkezett.
A kislány és a kedves bagoly, s közvetlenül utána méltóságteljesen ez a mondat: „A lélek csak az őszinte hívásra, a feltétlen szeretetre felel.”
— Megtalálni az ördögöt?! Ugye nem gondolja komolyan! Mi az idők kezdete óta azon igyekszünk, hogy elkerüljük. De ha szembekerülne velünk, biztos lehet benne, hogy az örökkévalóságának legvégéig korholnánk…
Henri teljesen elveszettnek érezte magát ezek között a tanult, bölcs, egymástól olyannyira különböző istenek között. Mintha valamennyien a legtisztább ártatlanságot is meghaladták volna. Igyekezett tehát megtartani magának gondolatait, nem akart túlságosan átlátszó vagy őszinte lenni. „Ez a vallomás bizonyítja, hogy nem látták az ördögöt. Most el kell mennem, folytatnom az utamat. Ha visszatérek, majd elmesélem nekik ennek az abrakadabrás történetnek minden részletét. Meg kell találnom Marilynt. Sürgős! Le kell ásnom a harmadik mennyországig.”
Amikor ásni kezdett, egy félénken elsuhanó idézet megállította egy pillanatra, és elgondolkoztatta kalandjairól: „Bármely birodalomban járunk is, minden utazás tanít valamire.”
Pontosan tudta, milyen kárt okozna a filozofáló isteneknek, ha a szemük láttára jutna át a negyedik mennyországból a harmadikba. Így azt állította, félrevonul egy elhagyatott helyre, hogy negyven napig elmélkedjen. Csak ürügy volt: ásni akart, hogy elérje az alsóbb „emeletet”.
A harmadik mennyországba érve azt hitte, havazik. Csakhogy ezek a lágy hópelyhek kellemes meleget árasztottak. Sőt, Henri úgy érezte, mintha figyelnék őt. Elragadta a csodálkozás. Hogy jobban megvizsgálhassa a hullámzó szemcsék anyagát és természetét, kinyújtotta a kezét egy rátelepedett pehely felé. Csak egyet akart megfogni!
Épp amikor ujjai hozzáértek volna, megszólalt egy hang…
— Ha csak hozzáér az egyik gyermekhez, úgy megsül, mint a tojás!
— Micsoda? Mint a tojás?… Gyermekek? Ki beszél?
— Én, a limbus őrzőjének hangja. Mit keres itt? Senkinek sincs joga megijeszteni ezeket a lélekembriókat. Némelyikük már készen is áll a hetedik mennyországra. Nagyon könnyen megzavarhatók. Gyorsan tűnjön el, mielőtt jelenléte hatna rájuk! Ha két mennyei pillanaton belül nem távozik, magát is olyan állapotba juttatom, amilyenben ők vannak. Ha nem akar mindent elölről kezdeni, fogadja meg a tanácsomat! Ugyanúgy távozhat, ahogyan jött. Az égboltot már befoltoztam. Ezeknek a kicsiknek nem szabad elhagyniuk a harmadik mennyországot. Indulás! Majd betömöm maga mögött a nyílást.
Henri fázós félelmében nem kérette magát. Arra sem nyitotta ki a száját, hogy az ördög hollétéről tudakozódjon. Megértette ennek a helynek a törékenységét, azoknak a lényeknek az érzékenységét, akik arra vártak, hogy egyszer egy szeretkezés kellős közepén, vagy kevésbé szerencsés esetben egy kémcsőben találják magukat. És ki tudja, ha még tovább időzik, talán le is nyelte volna valamelyik kis angyalt.
A legnagyobb óvatossággal ismét lyukat vájt a földbe. Miután végzett, „testét-lelkét” belevetette a második mennyország légkörébe. Közben a harmadik mennyország földjéből is hullott egy kevés a fejére.
Zuhanás közben Henri úgy érezte, még mindig a harmadik mennyországban van. Minden ugyanolyan volt. Mindenütt pelyhek szállingóztak. Ugyanaz a langyos meleg áradt belőlük. Ezúttal eszébe sem jutott hozzájuk érni. Tudta, hogy élőlények.
— Maga nincs a helyén. Itt csak azok születnek újjá, akik hisznek a reinkarnációban. Ne mozduljon! Várjon! Telepatikus üzenetet kaptam a limbus őrétől — hallotta Henri. Ez a hang más volt, mélyebb.
Henri, aki erőszakos halála óta már minden elképzelhetőt átélt, engedelmesen és türelmesen szót fogadott. Csak ennyit hallott: „Igen… hm… értem… hm… igen, hm, rendben! Hm… oké!… Jó! Egyszer majd ebédelünk együtt. Szervusz!”
Henri elnémult. Végre újra hozzá szóltak.
— Hallgasson! — mondta a hangnak.
— Miért kéri, hogy hallgassak? Én vagyok ennek a mennyországnak az őre!
— Nem akarom megzavarni ezeket a lelkeket.
— Ne aggódjon! Az újjászületésre váró lelkek bizonyos megrázkódtatásokkal szemben már védettek. Ellenállóbbak, mint a limbusban lévő új lelkek. Hozzászoktak az ütődésekhez. Láttak már egyet s mást. Bár olyanok, mint mindenki más, a lelki traumákat ők sem kedvelik különösebben.
— Örömmel hallom.
— Hát, mondhatom, nem mindennapi történet áll maga mögött! A harmadik mennyország őre mesélte el az imént. Ő még magasabbról értesült róla: az Istenek és Próféták Egyetemes Társaságától, amelynek tagjai egy filozófustól hallották, aki állítólag a semmiből jött. Vagy valami efféle! Hát nem nevetséges? Hiszen a semmi nem létezik! Egyszóval, ez a valaki egy kicsit magasabbról jött, innen is, onnan is. Úgy hallom, egyik mennyországból a másikba járt, miközben ratatouille-t vagy zirgouille-t evett. Vagy valami hasonlót.
— Talán utánam jön? Pontosan tudja, hogy Marilyn minden bizonnyal bajban van. És Fleur-ről még nem is beszéltem!
Henri nagy levegőt vett, majd még egyet…
— Sebaj! Nem várhatok tovább Maxime bácsira.
A Lulum ismét megjelent, majd újra eltűnt.
— Egyedül is megtalállak, Marilynem. Ég veled!
Henri, aki mostanra nagyobb ügyességgel ásott lyukakat a mennyországok közötti rétegekbe, mint amellyel megfésülködött, egy szempillantás alatt eltűnt, majd megjelent az alsóbb emeleten.
— Hé, várjon!… — kiáltott utána a második mennyország hangja, amely csak lassan tért magához a döbbenettől: Henri hihetetlen gyorsasággal hatolt át világa talaján. — Túl feszült ez az alak. Pedig Krumplihéjak nevű angyal üzenetét kellett volna átadnom neki! Hát, mindegy! Úgyis van elég elmaradt munkám — folytatta magában a reinkarnáció őrzőjének hangja, majd sebesen eltüntette a nyílást, és mindent visszazárt.
Az első mennyországba zuhanva Henri ezúttal valóban alaposan megütötte magát.
Egy „i” betűre esett, aztán egy „3”-asra. Megbotlott két dupla számjegyben, majd fenékkel előre három újabb betűre zuhant. Nem látott mást, csak betűket és számokat, alakzatokat, pontokat, jeleket és vonalakat. Ezek a kezdetleges elemek megszámlálhatatlan vízszintes, függőleges és átlós sorban jártak-keltek, minden elképzelhető szögben. Minden irányban! X, Y, Z! X’, Y’, Z’ és így tovább. Ez az első mennyország a széttépett pénzügyi kimutatásoknak, kitörölt mondatoknak, áthúzott, kiradírozott, elfelejtett és kihagyott szavaknak és számoknak, a fejben, írásban vagy szóban elkövetett számítási és matematikai hibáknak, a kimondott szavaknak, egyszóval mindannak volt szentelve, amit a világegyetemben valaha kimondtak vagy leírtak, majd elvetettek — sőt, az elhanyagolt régi és mai tudományoknak és művészeteknek is.
Henri meglátta az őrt. Nem puszta hang volt, és nem is egyszerű angyal. Egyszerre hasonlított Proustra és Einsteinre, mert bajusza két oldalt másmilyen volt: egyik fele Marcel, a másik Albert. Udvariasan meghívta Henrit, hogy együtt olvassák és számolják össze az első mennyország minden holmiját.
— Maradjon velem! — szólította meg a kettős hivatású őr. — Összerakhatnánk ezeket a maradványokat, új feltevéseket és eddig sosem olvasott szövegeket alkothatnánk belőlük.
— A dolgok ösztönös megértésének képessége azt súgja, hogy Marilyn nincs itt — jelentette ki Henri, miközben fújva újra ásni kezdte a talajt.
Mivel már kezdett hozzászokni a zuhanásokhoz, ezúttal sérülés nélkül megúszta. A lelke talán kapott egy kis ütést, de semmi többet. Mindkét lábával földet ért, éppen Joujou City főutcájának közepén, amelyet halála óta Adolph Teresa sugárútnak neveztek át.
Mivel immár csak lélek volt, senki sem vette észre.
Egykori vezérigazgatói koponyájában különös és lenyűgöző kérdések örvénylettek.
— Hogyan? A világegyetem és a Föld csupán a világom kezdete? Anyagi alapzat? Vagy számtalan lehetőség alapja? Miért nem tudott erről soha az emberiség? Marilyn? Istenem! Fleur! De miért is keresném őket itt? Hogyan hozhatta volna őket Rose ide? Itt még nehezebb lesz megtalálnom őket, mint a végtelen mennyországokban. Maxime bácsi majd utánam jön. Milyen szerencse, hogy Krumplihéjak megajándékozott a dolgok ösztönös megértésének képességével! Huh!
Egyetlen dolog vigasztalta szerencsétlenségében, abban a szakadékban, amelybe került: a remény, hogy épségben viszontlátja őket, és mindenekelőtt újra karjai aurájába zárhatja gyönyörű Norma Jean-jét.
Joujou Cityben minden zárva volt. Az üzletek, éttermek, irodák, mind. Még a játékbolt és az állatkereskedés ajtaját is bezárták. Pedig az idő kifejezetten kellemes volt. A nap még fényesebbnek tűnt, mint halála előtt, azon a napon, amikor szobra hatalmas súlyával beszakította a padlót, amelyre felállíttatta, és rázuhant. Bár a megkésett vándormadarak már nem tudták ürülékükkel eltalálni, Henrinek cseppet sem volt kedve nevetni.
Elképzelte, amint a Rose des Vents által megbabonázott Marilyn apró fogásokat készít egy meghitt vacsorára Hatszázhatvanhatkolbászkával.
— Hogyan jutok vissza az égbe? Hogyan találom meg Marilynt? Lejjebb már nem mehetek. De hol van?
Mintha csak fokozni akarná Marilyn fájdalmas hiánya miatti gyötrődését, honvágya is feltámadt a városa iránt. Henri hát elhatározta, hogy elmegy a Pajkos Farok félholdra, és megnézi, mit tettek örökösei a házával.
Minél közelebb ért ahhoz a városrészhez, ahol valamennyi utca kutyanevet viselt, annál több ember tartott ugyanabba az irányba. Felismerte alkalmazottait, a vaskereskedés tulajdonosát, a szépségszalon gazdáját. Mindenkit.
A tömeg egyre sűrűsödött, ahogy a háza felé közeledett; Henri olyan megjegyzéseket hallott, amelyek csöppet sem bántották a hiúságát. Újra és újra ezt suttogták az emberek:
— Az a dolog az őrült házában történt!
— Kíváncsi vagyok, mi köze van ehhez az egészhez a gyáralapítónak…
— Mindenesetre nem sokkal a halála után kezdődtek ezek a furcsa jelenségek!
Az emberekkel ellentétben Henrinek nem kellett várakoznia, hogy meglássa, mi történik egykori otthonában. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a háza eltűnt. Képtelen volt megérteni, hogyan lehetett ilyen kevés idő alatt megtervezni és felépíteni egy egész épületet. Elgondolkozott: mennyi idő is telt el a halála óta? Egy nap.
A repülő csészealj alakú épületnek mindössze két díszítőeleme volt: két hatalmas ajtó, a paradicsom kapuihoz hasonlók. Semmi egyéb! Az egyiken aggódó arcú emberek léptek be, a másikon mosolyogva jöttek ki.
A bejárat és a kijárat két oldalán egy-egy pár, összesen négy púpos alak állt feszesen, jókora angyalokhoz mérhető termettel. Hosszú, fehér esőkabátot viseltek, egészen a sarkukig. Henri életében halálra rémült volna tőlük. Most azonban közelebb ment, hogy kiderítse, mit keresnek itt Joujou City lakói.
— Hé, maga! — szólt rá a legközelebbi púpos.
— Tessék?… Maga lát engem?
— Hogyne látnám! Minek néz engem, vak angyalnak?
— Nem gondoltam semmi effélére. De mondja csak: ha azt állítanám, hogy visszajáró lélek vagyok, sőt ennek a városnak az egykori hősének szelleme, aki nem is olyan rég itt lakott… az nem ijesztené meg?
— Engem? Félni a szellemektől? Nagyon melléfogott! Még a harmadik szemével is! — vágta oda élesen a púpos, akinek már sürgősen vizelnie kellett.
A púpos Henri felé fordult, és gyengéden a vállára tette a kezét, figyelmesen, mintha vallomásra készülne. Henrit meglepte az őr nyugalma.
— A halottaktól nem félek. Nap mint nap találkozom velük… Be kell vallanom valamit: nem tudom, honnan érkezett, de ez itt nem múzeum, hanem pályaudvar. Egészen különleges pályaudvar. Mennyei pályaudvar.
— Mennyei pályaudvar?
— Nem mondtam, hogy különleges? És mivel maga talán kísértet, a helyében, ha e kedves kisváros lakóit szeretném kísérteni, inkább nem mennék be. Ha egyszer felszáll, lehet, hogy többé nem támad kedve visszajönni.
— De hová jutunk, ha belépünk ide?
— Hát a túlvilágra, uram! A túlvilágra!
Henri sugárzott az örömtől, a csodálkozástól és a lelkesedéstől, a púpos legnagyobb meglepetésére. Talán megtalálta a hetedik mennyországba vezető visszautat, és így Marilyn is könnyebben megtalálható lesz. Talán. A Lulumja egyre ritkábban és lassabban tért vissza hozzá: nyilván messzire sodródott Marilyntől. Most mégis olyan boldog volt, hogy a púpos nyakába ugrott.
— Hé! Vigyázzon a szárnyaimra, uram!
— A szárnyaira! Akkor maga tényleg angyal?
— Ne olyan hangosan! Még megijednek az emberek. Igen, angyal vagyok, és aztán?
— Ismeri Krumplihéjakat és barátnőjét, Guili-guilit?
— Tessék? Maga személyesen ismeri őket?
— Persze! Hiszen a paradicsomból jövök. Még azt is megmondhatom, hogy nemrég bizonyára melasz borította a szárnyait.
— Valóban! De mit keres itt?
— Nincs időm elmagyarázni. Most meg kell találnom Fleur-Istent és Marilyn Monroe-t, az én Norma Jeanemet. Többet nem mondhatok. Istennek az az ötlete, hogy az élők halál nélkül is ellátogathassanak a többi világba… nos, talán éppen ez segít megtalálni a másik felemet.
— Ha nemcsak Krumplihéjakat ismeri, hanem Isten kegyét is élvezi, kérem, lépjen be! — zárta le a beszélgetést a púposnak álcázott angyal, s megmutatott Henrinek bent egy térképre emlékeztető táblát, amely az élők számára látogatható mennyországokat sorolta fel. Rajta volt az első, a negyediktől a hetedikig mindegyik, sőt maga a pokol is.
— Ez bizonyára könnyebb lesz, mint az egek között lyukakat ásni. Lássuk, mit ír a térkép… Pokol: „H” emelet; hatodik mennyország: „C” emelet; ötödik mennyország: „D” emelet; hetedik mennyország: „B” emelet; isteni birodalom: „A” emelet. A többi emelet… nem látogatható.
— Á, értem! Ez olyan, mint egy lift — mormolta álmodozva, miközben az élőknek szánt útmutatót olvasta. Aztán gyorsan kiválasztotta az „A” emeletet. Egy szempillantás múlva megérkezett. Az ajtó kinyílt. Szemközt apró tábla állt, nyomtatott nagybetűkkel: „VÁRJUK ÖNT.”
A felirat olvastán Henri úgy érezte, elgyengül. Azt hitte, Rose des Vents újra hatalmába kerítette a túlvilágot, és ismét megtámadta a paradicsomot. Úgy képzelte, a figyelmeztetés személyesen neki szól. Ám hosszabb töprengés nélkül az is eszébe jutott, hogy Isten talán már visszanyerte teljes erejét, és az elővigyázatos istennő kétszer annyit ér. Ilyesmi valószínűleg nem történhet meg újra. Megnyugtatta magát, kissé lehajtotta a fejét, és továbbment.
Az isteni birodalmat beborító sűrű köd azonnal szertefoszlott. Szerencsére Henri már megtapasztalta a halált, így tudta, hogy ez a szemfényvesztés csupán a szertartásos díszlet része. A liftajtó egy csapásra becsukódott mögötte, anélkül hogy bárki hozzáért volna.
A túlvilági élet legnagyobb meglepetése érte. Mindenki ott volt, és őrá várt. Maxime bácsi még néhány negyedik mennyországbeli „filót” is meghívott. Ők még mindig vitatkoztak, igaz, csak halkan, egymás között.
De számára csak ő számított: Marilyn, teljes ragyogásában. Ott állt, szebben, mint valaha, közvetlenül Fleur mellett, akinek az alkalomra egy elragadó ázsiai nő volt a kísérője.
Henri odarohant Marilynhez, és szenvedélyesen magához ölelte. Aztán lassan végigsimította a karját, és úgy lépett hátra, hogy közben egy pillanatra sem szakította meg az érintést. Mélyen a szemébe nézett.
— De mi történt? Halálra aggódtam magam! Elveszettnek, rémültnek éreztem magam! Rose des Vents hirtelen magába szállt, és szabadon engedett benneteket? Vagy Isten kapta el?
— Egyik sem! Épp majdnem elkészültem a kiállításmegnyitóra, amikor Fleur megkeresett. Amikor meglátta rajtam ezt az elragadó ruhát, amelyet Yves Saint Laurent tervezett és készített nekem eukaliptuszlevelekből, ihletet kapott. Megkért, hogy menjek vele, mert modellt szeretne állíttatni velem. Hihetetlen! Fleur engem, Norma Jeant választott modelljének!
— Vagyis egész idő alatt Istennek pózoltál. Ez már jobban tetszik. Annyira féltem, hogy Rose kínoz, vagy ki tudja, miféle szörnyűséget művel veled!
— Rose! Ha-ha!… Neki is volt gondja, még türelmetlen is volt. De nem azért, hogy bennünket együtt lásson. Hm! Találd ki, hol járt. Ott, egy bokor mögött! Aztán egy másik mögött. Megint egy másik mögött. Szerintem a paradicsom valamennyi bokrát végiglátogatta. Igen, a bokrok mögött, de az australopithecus barátnőjével!… Ők bizony…
— Micsoda? És én a legrosszabbra gondoltam!
— Ugye tényleg szeretsz?
— Nem tudom, hogyan bizonyíthatnám be ennél jobban.
Fleur-Isten eddig hallgatott, hagyta, hogy a szerelmesek örüljenek a viszontlátásnak. Most azonban megértette, hogy Marilyn már nem tudja, miként magyarázza meg a történteket, hogyan tegye világosabbá Henri számára. Ezért energiájának teljes fenségével és női testének minden eleganciájával arra kérte Henrit és Marilynt, hogy kövessék őket.
— Henri, kivételesen megadom magának a kiváltságot, hogy még a kiállításmegnyitó előtt megnézhesse azt a műalkotást, amelyre Norma Jean ihletett. A megnyitó azután lesz, hogy összeházasodnak Marilynnel; egyesülésüket már most is élteti a Lulum.
— Megházasodni? A legteljesebb mértékben egyetértek! Túl nagy megtiszteltetés ez nekem.
Így hát mind a négyen végigsétáltak Isten remekművei között, míg végül eljutottak a nevezetes szoborhoz. Henri nem győzte dicsérni.
— Ez egyszerűen gyönyörű! Zseniális! Isteni! Valóban! A gránitból faragott Marilynnek visszaadta mindazt a bájt és eleganciát, amely körülragyogja. És az a ruha rajta, a vonalak, az ívek, a mélyedések… valami egészen rendkívüli! Megengedne azonban egy apró megjegyzést? Igazából inkább kérdés volna.
— Csak tessék, Henri! Ne fogja vissza magát! — válaszolta Fleur-Isten, aki egyetlen kérdésre sem számított.
— Nos, ahogy mondtam, Marilyn lélegzetelállítóan szép. Csodálatos művészet. Azt azonban nem értem, mi késztette arra, hogy tizenkét kis kerubot is faragjon köré, akik úgy néznek rá, mintha az anyjuk volna. Miért?
— Egyszerű, Toutrec úr: maga már meg is válaszolta a saját kérdését.
— Nem igazán értem — felelte Henri elsápadva, mintha hirtelen megsejtett volna valamit, amit eddig eltitkoltak előle.
Ekkor Marilyn közbeszólt, Henri iránta érzett szeretetére támaszkodva.
— Ezek a kerubok, drágám, az én gyermekeimet jelképezik. Azokat, akiknek a Földön meg kellett volna születniük, és azokat, akikkel te ajándékoztál meg.
Fleur először hallgatott, majd kijelentette…
— Tényleg azt hiszi, Toutrec úr, hogy nekem, Istennek olyan kevés hatalmam, és főként olyan kevés szeretetem volna az élet iránt, hogy ne adhatnám meg fényemet ezeknek a lényeknek, akik most a paradicsomban élnek?
Csend.
Aztán Fleur-Isten folytatta:
— Ezek azok a kis lelkek, akik vetélés következtében vagy más módon tűntek el. Maga ismeri Norma Jean történetét. Igen, ezek a kerubok az ő gyermekeit jelképezik. Igen, még ha Marilyn a Földön nem is lehetett anya… itt az. Igen, a gyermekei valóban léteznek. És higgye el, Norma Jean nincs egyedül ebben a helyzetben.
Újabb csend.
— Ez nem különleges kegy, amelyet neki adtam, hanem törvény. — A Földön az erő és a jog uralkodik. — Itt az erő és az élet!
— De hogyan lehetséges ez? A földi gyermekek esetében még értem, de mi olyan kevéssel ezelőtt szeretkeztünk! Ez már valóságos csoda. Még a szülésnél sem voltam ott! Mit fognak rólam gondolni ezek a kicsik? Hogy nem szeretem őket?… Hol vannak most? — hadarta Henri, megdöbbenve, de boldogan.
Marilyn szemét az öröm könnyei nedvesítették meg; tekintetének titkában a végtelen ragyogott.
Szivárványszínű Lulumjuk apró, élő nappá változott, amelyet valamennyi szín gyűrűje övezett.
Ő, Norma Jean, békésen Henri felé indult, aki kitárta a karját. Úgy csókolták meg egymást, mint minden újdonsült szülő, aki szereti a társát, és ezt érezni is tudja. A hosszú, gyengéd csók után sokáig nézték egymást, mintha szavak nélkül beszélgetnének…
Henri ezután Fleur-Istenre nézett, hogy megértesse vele: a kapott jótéteményekért szinte lehetetlen, sőt fölösleges volna köszönetet mondania, hiszen mostani öröme minden eddigi boldogságát felülmúlta. Végül már nem bírta tovább, és megtörte azt a csendet, amelyet az anyagi világban sem felidézni, sem leírni nem lehetne.
— Nos! Esküvőt kell tartanunk! Mennyei frigyet. Istenem, megtenné most azt a kegyet, hogy elhozza a gyermekeinket, hadd legyenek ott a szertartáson? Aztán ne aggódjon az élő műalkotásai miatt sem. A kiállításmegnyitón a kicsikkel fogok játszani. Gyengéden gondjukat viselem, vigyázok rájuk. Éppúgy dédelgetem őket, mint Marilyn Norma Jeant. Kérem, siessen… siessen, mert már alig várom, hogy találkozzam velük!
— Ne aggódjon, Toutrec úr. Nem tart sokáig. Csak egy kicsivel feljebb vannak, a kilencedik mennyországban.
— Micsoda? Kilencedik mennyország is van?
— Ezen meglepődik? Végtelen sok van belőlük, számuk exponenciálisan növekszik, és maguk a mennyországok is örökkévalók, végtelenek és exponenciálisak. Mégis, kinek gondol engem?… Egy közönséges esős napnak?
VÉGE